A történet 1996-ban kezdődött, amikor New Yorkban bemutatták Eve Ensler legújabb alkotását, amelynek megírásához a szerző mintegy 200 nővel készített interjút. A baráti, ismeretségi körben zajló informális beszélgetésekből jött rá, hogy a női nemiszervek és a női szexualitás tabusítása, valamint a zaklatás és erőszak lakhelyen, életkoron, kultúrán, valláson, faji hovatartozáson, foglalkozáson, vagyoni helyzeten és egyéb társadalmi különbségeken átívelő, univerzális női tapasztalat.
A monológok tartalmaznak pozitív és negatív élményeket egyaránt, helyet kapnak bennük olyan témák, mint az első menstruáció, a kiszolgáltatottság a nőgyógyászati rendelőben („Az én dühös vaginám”), az első erotikus élmények („Az áradat”), a sok évtizedes elfojtás, a szexuális élvezet („Mert szerette nézni”), a csikló felfedezése („A vaginaműhely”), a leszbikus tapasztalat, a zaklatás és a háborús nemi erőszak („Az én vaginám az én szülőfalum volt”). A későbbi kiadások újabb monológokkal egészültek ki, például a szülés élményéről („Ott voltam a szobában”), az afgán nők elnyomásáról („A burkája alatt”), a koreai vigasznőkről („Mondd ki!”) és a transznemű nők elleni erőszakról („Kiverték a lányt a fiúból… legalábbis megpróbálták”).
A darab átütő siker lett, folyamatosan teltház előtt játszották. Ahogy terjedt a híre, egyre több nő vette fel Enslerrel a kapcsolatot, és osztotta meg vele tapasztalatait. A szerző ekkor rájött, hogy a színdarab nem csupán műalkotás, hanem – cselekvésre sarkallva az embereket – a változás hajtóereje lehet. 1998. február 14-én tartották A vagina monológok első jótékonysági célú előadását, és 250 ezer dollárt gyűjtöttek a New York-i áldozatvédő szervezetek számára. V mint vagina, Valentin(-nap) és violence (erőszak): a szervezők egyrészt fel akarták hívni a figyelmet arra, hogy a szerelemnek (vagy annak, amit annak hiszünk) sajnos nem mindig virágos-szívecskés idill a vége, másrészt erőt is akartak adni a nőknek a tabuk megtörésén és egy szolidáris, pozitív üzeneten keresztül.
A sikeres esemény után a V-Day globális mozgalommá fejlődött: aktivistái a mai napig világszerte (jogdíjfizetés kötelezettsége nélkül) színpadra állítják A vagina monológokat (színészek és/vagy önkéntesek részvételével), és a bevételt családon belüli erőszak áldozatai számára fenntartott menedékházaknak vagy nemierőszak-krízisközpontoknak juttatják el. A bemutatókat filmvetítések, workshopok és egyéb szemléletformáló események kísérik. A darabot 48 nyelvre fordították le.
A V-Day saját alapítású intézményekkel is büszkélkedhet. 2002-ben a kenyai Narokban megnyitották a Tasaru Ntomonok menedékházat, ahol Agnes Pareyio helyi aktivista védőszárnyai alatt olyan lányok kapnak biztonságos szállást, ellátást és oktatást, akik a nőinemiszerv-csonkítás elől menekülve megszöktek az otthonukból.
2011-ben Kongóban (amit a V-Day szerint a világ „nemierőszak-fővárosának” is lehetne hívni) létrejött a City of Joy (Öröm Városa) központ, amely nemi erőszakon átesett nők önfenntartó közössége. Kongóban az ott található ásványkincsek miatt évtizedek óta folyamatos háborúk dúlnak, politikai instabilitás jellemző, és százezrek kényszerültek elhagyni az otthonukat. Ahogy az a háborúkban lenni szokott, a katonák a nőket szabad prédának tekintik. Az intézmény vezetője, Christine Schuler Deschryver már gyerekkorától küzdött a rasszizmus ellen, 2000-ben pedig két súlyos trauma is érte: legjobb barátnőjét megerőszakolták és megölték, majd a karjai közt halt meg a nemi erőszak egy gyermek áldozata. Elhatározta, hogy életét az erőszak elleni küzdelemnek szenteli, és hamarosan kapcsolatba került Eve Enslerrel. Létrehozták a City of Joy-t, ami egy jókora őrzött birtok, ahol a nemi erőszak áldozatai biztonságban lehetnek, és egészségügyi, pszichológiai ellátást kapnak. A női közösségben rájönnek, hogy tapasztalatukkal nincsenek egyedül, ami velük történt, nem az ő hibájuk. Csoportos foglalkozásokon vesznek részt, és a támogatás révén visszanyerik az emberi méltóságukat. Oktatásban is részesülnek, hogy a későbbiekben önfenntartóvá váljanak: (szükség esetén) írás-olvasást, angol nyelvet, informatikát, médiaismeretet, önvédelmet, valamint mezőgazdasági ismereteket tanulnak. A programnak része a drámapedagógia és az átfogó szexuális edukáció is. A nők vezetői készségeket is elsajátítanak, hogy azokat később a saját közösségük javára kamatoztathassák. Napjainkig 1902 nő profitált a központ Vaginaharcos elnevezésű programjából.
2012-ben a V-Day elindította a One Billion Rising (Egymilliárd Nő Ébredése) akciót, mely azért kapta ezt a nevet, mert az ENSZ adatai alapján világszerte háromból egy nőt ér élete során fizikai vagy szexuális erőszak, ami minimum egymilliárd áldozatot jelent. A kampányindító rövidfilm is azt mutatja be, hogy a nők elleni erőszak általános jelenség, kultúránként legfeljebb a formái különböznek.
A szervezők a nyelvi különbségeket tánccal gondolták áthidalni. Sikerült. Tíz évvel ezelőtt, 2013. február 14-én ugyanarra a dalra (Break the chain) ugyanazt a koreográfiát táncolták nők elképesztő tömegei a világ számos pontján, Montréaltól és San Franciscótól Berlinen és Budapesten át Fokvárosig és Bangkokig, és követelték kiállásukkal, hogy hazájuk törvényi szinten is lépjen fel az erőszak ellen. Noha a 2013-as átütő sikert, a történelem legnagyobb megmozdulását a nemi alapú erőszak ellen egyelőre nem sikerült megismételni, azóta is minden évben zajlanak szemléletformáló rendezvényekkel egybekötött táncos flashmobok február 14., a „V-nap”. és március 8., a nemzetközi nőnap közötti időszakban, hogy követeljék az áldozatok védelmét és tiltakozzanak az elkövetők büntetlensége ellen.
Az elmúlt években a V-Day mozgalom kiterjesztette a horizontját, és fellép a gazdasági kizsákmányolás, a háború és a környezetkárosítás ellen is – hiszen ezek mind összefüggésben állnak a nők elleni erőszakkal. Szintén az utóbbi idők fejleménye az inkluzivitás hangsúlyozása: Eve Ensler (aki a közelmúltban a V művésznevet vette fel) nem ért egyet a feminizmus azon irányzatával, mely a transznemű és nem bináris embereket a nőjogi célok akadályaiként igyekszik feltüntetni. Annak ellenére sem, hogy 2018-ban egy amerikai egyetemi színház műsoráról állítólagos transzfóbia miatt levették A vagina monológokat – a vád már csak azért is abszurd, mert a darab a transznemű női nézőpontot is bemutatja, és 2004-ben transznemű színészek is előadták. (Akkoriban a magyar Prizma Transznemű Közösség is közleményben állt ki a színdarab mellett.) 2023. január 31-én a Feminist Book Club podcastben Ensler kifejtette, továbbra is elfogadó a nemi identitások sokféleségével szemben, sőt csodálja a fiatal queer generáció önfelfedezését és -kifejezését, ugyanakkor a nő fogalmát mint saját identitása leírását és mint politikai kategória megőrzését elengedhetetlennek tartja.
Napjainkig a V-Day több mint százmillió dollárt gyűjtött az áldozatoknak mintegy 200 országában, és 13 ezer erőszakellenes szemléletformáló programot bonyolított le, melyek a becslések szerint egymilliárd embert értek el. Természetesen a hatás sem maradt el: Ensler – aki valószínűleg a világ legnagyobb kapcsolati hálójával rendelkező és legtöbb nőre hatást gyakorló feministája – az elmúlt 25 év eredményei közt tartja számon, hogy ma már szabadabban és szégyen nélkül lehet a női anatómiáról és szexualitásról beszélni, és a nők elleni erőszak is a mindennapos diskurzus részévé vált. A patriarchátus lebontását ugyanakkor még hiányolja, ezért a V-Day a jövőben is működni fog. Hogy meddig? Ahogy a V-Nap kiáltvány kimondja: amíg meg nem szűnik az erőszak.
