Oroszország elszigetelődik a nemzetközi politikában, Magyarország pedig az egyik legszorosabb barátja marad Moszkvának – ilyen és ehhez hasonló értékeléseket lehet olvasni a hazai és a nemzetközi sajtóban egyaránt. Kétségtelenül igaz, hogy az ukrajnai agresszió alapvetően aláásta Oroszország pozícióját Európában,
- de mi a helyzet globális szinten?
- Valóban visszatérőben vannak a hidegháborús blokkok, és minden államnak igazodnia kell valamelyik nagyhatalomhoz?
- Magyarország viselkedése mennyiben egyedülálló globális perspektívában?
Ezekre a kérdésekre kerestük a választ Garai Nikolett-tel írt elemzésünkben, amelynek eredményei nemcsak a magyar külpolitika értékelését segítik, de a nemzetközi trend alakulását is segítik megérteni.
Nyugati perspektívából egyértelmű, hogy az orosz–ukrán háború több szempontból is történelmi jelentőségű. Bárhogy végződik is a konfliktus, annak nagy hatása lesz az európai hatalmi egyensúlyra és a nagyhatalmak közötti globális versengésre is. A háború következményeit már most érezzük: Ukrajnát nyolcmillióan hagyták el február óta, az energiaárak és az infláció az egekben, a világot élelmezési válság fenyegeti. Az orosz agresszió ezen túl megkérdőjelezett számos olyan nemzetközi jogi elvet és politikai normát, melyek alapvetően határozzák meg az államok közötti kapcsolatokat. Éppen ezért a nyugati államok és társadalmak számára nagyon fontos, hogy elítéljék az orosz agressziót, és valamilyen formában kiálljanak Ukrajna mellett.
Nem nyugati perspektívából a helyzet ugyanakkor nem így fest. Persze általánosítani nem lehet a világ különböző régióinak és társadalmainak nézőpontjai esetén, de néhány gondolat és érv gyakran visszatér. A térségünkön kívüli országok számára az ukrajnai háború csak egyike a számos regionális válságnak, amelyek jelenleg is zajlanak a világban. Európa elszokott a határainál vagy az azokon belül zajló fegyveres konfliktusoktól, de sajnos ez nem igaz a világ többi régiójára. A Council of Foreign Relations adatbázisa szerint Európán és Ausztrálián kívül minden másik kontinensen jelenleg is több aktív válság, fegyveres konfliktus is zajlik egyszerre. Így az ukrajnai az egyik abból a huszonnyolc krízisből, amelyik jelenleg is rengeteg fájdalmat és problémát okoz többszáz millió embernek.
Ráadásul sokan álszentnek és kétszínűnek tartják a Nyugat felháborodását Oroszország viselkedése kapcsán. Különösen
Persze ettől még nem örülnek ennek, de nem is értik, hogy a Nyugat miért lepődik meg ilyesmin. Ráadásul sok állam számára a nyugati államok morális magaslata enyhén szólva sem egyértelmű: azokat az elveket, amelyeket most számon kérnek Oroszországon, gyakran maguk sem tartották be. Persze Oroszország az Egyesült Államokhoz képest talán látványosabban és hangosabban rúgja fel a hadviseléshez kapcsolódó jogi elveket, de egyrészt ezt már máskor is megtették (lásd Szíriát), másrészt a gyarmatosító múlttal rendelkező nyugati nagyhatalmak sem éppen a tisztességes eljárásukról híresek.
Mindezek miatt különösen érdekes megvizsgálni, hogy a világ államai Európán kívül hogyan reagáltak pontosan az orosz–ukrán háborúra. Erről készítettünk nemrég kutatást Garai Nikolett-tel, ami a Külügyi és Külgazdasági Intézet honlapján elérhető. Mivel hatalmas a médiazaj, könnyű elveszni az egyes kormányok retorikájában, amely gyakran elfedi a tényleges történéseket, ezért igyekeztünk ezt figyelmen kívül hagyni, és az államok gyakorlati viselkedésére koncentrálni, ez alapján pedig kategóriákat felállítani az Oroszországnak és Ukrajnának adott politikai, gazdasági vagy katonai segítségnyújtás alapján. Alapfeltevésünk az volt, hogy az orosz–ukrán háború következtében a legtöbb kisállamra és középhatalomra politikai és morális nyomás került, hogy egyértelműen oldalt válasszanak a konfliktusban, a legtöbben pedig a nyugati, vagyis az Ukrajna-párti oldalt választják.
Ez a feltevésünk egyértelműen hamisnak bizonyult.
Hogyan reagáltak a világ országai?
A kutatás során négy szempontból vizsgáltuk meg az államokat. Az első a legegyértelműbb kiállást jelenti, vagyis hogy nyújtottak-e katonai segítséget Ukrajnának vagy Oroszországnak egyéni vagy kollektív módon. A második ennél lazább, de szintén egyértelmű elköteleződést mutat: léptetett-e az adott ország életbe gazdasági szankciót Oroszországgal szemben? (Ukrajnával szemben ilyen nem történt). A harmadik és negyedik indikátor is diplomáciai jellegű, és a háborúval kapcsolatos ENSZ közgyűlési szavazásokon való elköteleződésre vonatkozik. A világszervezetben két ilyen fontos döntés volt: az egyik március 2-án, az orosz agresszió általános elítélésére irányult, a másik egy hónappal később, április 7-én Oroszországnak az ENSZ Emberi Jogi Tanácsában való tagságának felfüggesztésére.
A két szavazás hasonlónak tűnhet, de a politikai jelentőségük eltérő: a közgyűlési szavazás néhány nappal a háború kirobbanása után történt, hatalmas médiaérdeklődés övezte, a kormányokon pedig komoly politikai nyomás volt, hogy elítéljék Oroszországot. A másodikat már szinte csak a szakmai közbeszéd követte, az előzőnél specifikusabb kérdésről volt szó, így nagyobb volt a mozgásterük az államoknak, hogy botrány nélkül küldjenek támogató jelzést Oroszországnak.
A négy viselkedéselem ugyan összefügg egymással, a gyakorlatban mégsem jártak együtt a legtöbb esetben. A vizsgált 191 ország túlnyomó többsége, körülbelül 150 ország, egyfajta kevert stratégiát folytatott, vagyis valamilyen módon kifejezték nem tetszésüket Oroszországgal szemben, de nem köteleződtek el konkrétan egyik vagy másik fél oldalán. Ennek az adatnak önmagában is nagy jelentősége van: látható, hogy
Ezt támasztja alá az is, hogy a vizsgált négy szempontból legalább tizenöt-húsz különböző viselkedést tudtunk azonosítani. Vagyis a világ államai igen sokféle módon reagáltak, nem alakultak ki a hidegháborúhoz hasonló tömbök a kérdésben, mindenki a maga megfontolásai alapján cselekszik. Az államok viselkedésmintáit négy kategóriára egyszerűsítettük le:
- aktív fellépésre, vagyis Ukrajna fegyverszállításokkal, szankciókkal és diplomáciai lépésekkel való támogatására;
- csak diplomáciai elítélésre, azaz Ukrajna melletti szimbolikus kiállásra, de az érdemi segítség megtagadására;
- semlegességre, vagyis a konfliktusban való érdemi véleménynyilvánítástól és befolyástól való elzárkózásra;
- Oroszország támogatására diplomáciai, biztonsági vagy gazdasági módon.
Ugyan mi Európában az aktív fellépéshez vagyunk szokva, ezt mindössze 42 állam esetén láthatjuk, tehát a világ országainak mindössze 22 százalékánál. E kategóriába tartoznak az Európai Unió és az angolszász világ tagjai, valamint a hozzájuk szorosan kötődő államok, Japán, Svájc, Tajvan, Izland és Dél-Korea. Az aktív fellépők közé tartoznak azok, melyek a diplomáciai elítélés mellett csak szankciókkal, de nem fegyverszállításokkal léptek fel Oroszországgal szemben (például Szingapúr, Új-Zéland, Svájc és a Bahama-szigetek), vagy épp fordítva azok, melyek szankciókat nem vetettek ki Moszkvára, de katonai eszközökkel segítik Ukrajnát. Ide két állam tartozik: Törökország és Észak-Macedónia.
Hazánk is az aktív fellépőkhöz tartozik, viszont azon belül sajátos pozíciót foglal el. Magyarország ugyanis egyike annak a mindössze négy államnak, amelyek a diplomáciai elítélés mellett csak kollektív, uniós keretben vetettek ki szankciókat Oroszországra. Rajtunk kívül Bulgária, Ciprus és Málta tett így.
Az aktív fellépőkhöz képest kétszer annyian vannak azok az államok, amelyek legalább egyszer ENSZ-keretek között is elítélték Oroszországot, de egyéb módon nem léptek fel ellene: a számuk 98-ra tehető, ezek adják a világ államainak kicsivel több mint a felét. Ide tartoznak az EU- és NATO-tagsággal nem rendelkező európai kisállamok, például Albánia, Monaco és Szerbia, rengeteg szigetország, valamint számos latin-amerikai, afrikai, közel-keleti és ázsiai állam. Olyan fajsúlyos államok is ezt az utat választották, mint Izrael, Argentína, Brazília, Szaúd-Arábia és Thaiföld.
A jelenlegi, átpolitizált közegben teljes semlegességet fenntartani nehéz, de 29 államnak (a világ országainak 15 százalékáról van szó) sikerült. Az európai kontinensről itt már csak két államot találunk, Azerbajdzsánt és Örményországot. Mindketten geopolitikailag kiszolgáltatottak Moszkvának, de egyiküknek sem érdeke, hogy Oroszország hegemón szerepre tegyen szert a térségben. Meglepő lehet még, hogy a Nyugattal jó viszonyt ápoló Marokkó és Irak is szerepel a listán, de ide tartozik több afrikai és ázsiai, valamint néhány latin-amerikai kisállam is. Venezuela technikailag része csak a csoportnak: az ország az ENSZ felé fennálló tartozásai miatt nem tudott szavazni a vizsgált elítélő határozatokról, de Nicolás Maduro kormánya minden bizonnyal kiállt volna Putyin mellett.
Végül Oroszország mellett valamilyen módon meglepően sok állam, összesen 22 állt ki, ezek az államok közösségének 12 százalékát adják. Az ENSZ-ben két oroszpárti szavazatot adott le Eritrea, Észak-Korea, Belarusz és Szíria, közülük az utóbbi kettő valamilyen katonai módon is megsegítette az orosz agressziót. Rajtuk kívül legalább egyszer Oroszország mellett egyértelműen kiállt még tizennyolc afrikai, ázsiai és latin-amerikai ország, így Kína, Vietnám, Etiópia, Irán és Algéria is.
Fel van adva a lecke a nyugati államoknak
Első ránézésre a fenti adatok talán megnyugtatóak lehetnek. A világ államainak kétharmada legalább diplomáciai módon kiállt Oroszországgal szemben, ötöde pedig tényleges gazdasági és katonai módon fel is lépett. Ezek az államok rendelkeznek a legnagyobb nemzetgazdaságokkal, politikai befolyással és katonai kapacitásokkal. Velük szemben Moszkva támogatói kisebbségben vannak, közülük többen korlátozott szerepet játszanak csak a nemzetközi politikában.
Egy kicsit átgondolva a helyzetet azonban már aggasztó folyamatokat mutat. Ha levesszük a nyugati és angolszász országokat, akkor Ukrajna támogatói drasztikusan megfogyatkoznak: mindössze hat állam lépett fel tényleges módon Oroszországgal szemben (a Bahamák, Japán, Dél-Korea, Szingapúr, Tajvan és Törökország). Ezzel szemben a Nyugaton kívüli világban Moszkvát huszonegy ország támogatta, öt országból négy pedig legfeljebb ENSZ-szavazásokon áll ki Ukrajna mellett, de kapcsolatait továbbra is fenn kívánja tartani Putyinnal.
Mindez azt jelenti, hogy Oroszország globális perspektívában egyáltalán nincs elszigetelve, a nyugati vezető szerep pedig erősen megkérdőjelezhető.
A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója.
