A terrorellenes háború Törökország lakosai számára, ha nem is minden nap testközelből átélt veszély, de a híradásokon keresztül realitás. Ha valaki fellapozza a nyomtatott sajtót, bekapcsolja a hírcsatornákat, beszámolókat olvashat és láthat az elesett török katonákról, az államfő és a honvédelmi miniszter látogatásairól a katonák között, a terrorellenes műveletek sikereiről vagy éppen fiaskóiról. Ha jelenleg nem is várható, hogy megismétlődjön a 2010-es évek terrorhulláma, de a harcok zajlanak, s néhány őszintébb beszélgetés után felsejlik, hogy mi mindent képesek megmozgatni sokan, hogy ne kelljen bevonulniuk a kötelező katonai szolgálatra, s nehogy keletre kerüljenek.
Ez kisebb megszakításokkal évtizedek óta így van. A Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) 1984-ben kezdte meg katonai akcióit Kelet-Törökországban. A baloldali, nevezzük marxistának, ideológiai vonalat képviselő szervezet azonban nem azzal tűnt ki a többi, hasonszőrű formáció közül, hogy a kurd szabadság zászlaját emelte magasra, hanem azzal, hogy a helyi, elnyomott parasztság pártjára állt a különböző kurd nagybirtokossal (aga), azok pribékjeivel, s akár a török fegyveres erővel szemben is. Méghozzá kegyetlenül és sokszor hatékonyan.
Ez persze nem lett volna elég: kulcsfontosságú tényező volt, hogy a PKK Szíriában lelt menedékre és hátországra, illetve még az 1980-as évek elején létrehozta az első táborait Irak északi hegyei között, a török határ mentén, amelyek ellen a török hadsereg már az 1990-es évektől rendszeres katonai intervenciókat hajtott végre. A jelenlegi konfliktusnak persze megvannak a maga történelmi és geopolitikai gyökerei. Az indoeurópai nyelvet beszélő kurdok (tehát sem arab, sem török), akik a 16. század elejétől a két nagy közel-keleti állam, az Oszmán és a Perzsa Birodalom határvidékére kerültek, az 1910-es évek végén elmulasztották az önálló állam létrehozásának világraszóló lehetőségét. A törzsekbe szerveződő, különböző klánvezetők uralma alatt lévő népcsoport nem volt képes megszervezni magát és összefogni.
Persze nem önmagukban a Párizs mellett folyó tárgyalóasztalok döntöttek a későbbi határokról, hanem a katonai fait accompli (megmásíthatatlan tény). Erre pontosan Törökország a legjobb példa, amely Musztafa Kemál Atatürk vezetésével képes volt jelentős területeket visszaszerezve megváltoztatni 1923-ban az 1920-as sèvres-i béke szűkre szabott határait. Ekkor a kurd vezetők jelentős része kiállt Atatürk (és akkor még az oszmán állam) mellett, a kurd szeparatistákat pedig maga az állam szerelte le, így az 1919-22-es függetlenségi háborút (amely hasonló nemzetegyesítő és mobilizációs hatással járt anno, mint amit most Ukrajnában láthatunk) a törökök és kurdok többsége vállvetve harcolta végig.
Megmaradt Anatólia jó része az oszmán államban, azonban a kurdok kisebb része Irak és Szíria fennhatósága alá került (még további kb. negyedük pedig Perzsiába, a későbbi Iránba). Innentől kezdve a kurd kérdés, a függetlenségi mozgalom azonnal nemzetközi dimenziót kapott, s azóta is négy centrum és különböző csoportok harcolnak ezen közösségeken belüli a vezető szerepért akár egymással, akár a többségi államokkal szemben.
Az oszmán államnak hamar vége lett: 1923 végén létrejött a Török Köztársaság, amely egy modern, szekuláris és nemzeti alapon szerveződő államként nagymértékben sértette a kurd törzsek függetlenségét. Nem meglepő, hogy nem volt olyan év Atatürk haláláig (1938), hogy Kelet- és Délkelet-Törökországban ne történt volna felkelés, vagy ne történt volna kísérlet valamilyen kérészéletű kurd államalakulat kikiáltására. Ezeket a próbálkozásokat a török hadsereg vérbe fojtotta, hogy aztán pár évtizedre a szőnyeg alá kerüljön a kurd kérdés – maga a kurd (törökül: kürt) elnevezést is betiltották, helyette a „keletiek” (törökül: Doğulu, ejtsd: dóulu) kifejezést használták inkább.
Az asszimilációs törekvések ellenére még nagyobb gondot jelentett, hogy az eleve fejletlen keleti területek megrekedtek a társadalomfejlődésben. A helyi klánvezetők, nagybirtokosok jellemzően szövetséget kötöttek a török állammal: klientúrájuknak köszönhetően folyamatosan „szállították” a szavazatokat a választásokra, cserébe Ankara védte érdekeiket, de a gazdasági fejlődést se erőltette: rendkívül nehezen alakult ki a kurd középosztály, s a már-már feudalizmusra emlékeztető struktúrák tovább éltek.
Nem véletlen, hogy az 1960-as és 1970-es évektől a keleti területek kérdése főleg azok elmaradottsága kapcsán került elő. Ahogy az sem, hogy a politikailag aktív kurd fiatalok az ezekben az évtizedekben szerveződő szélsőbalos szervezetekben találtak helyet maguknak. Köztük volt Abdullah Öcalan is, aki pár társával megalapította 1978-ban a PKK-t, hogy aztán terrorista/gerillavezérré, de mindenképp kurd nemzeti hőssé váljon. Ebben a helyzetben fogant tehát a szervezet balos jellege, a hatalmi struktúrák kritikája, az „egyenlősítő eszmék” hirdetése: ez vezetett el oda, hogy ma Szíriában a PKK helyi szervezete, a Demokratikus Unió Pártja (PYD) a különböző etnikumok integrálása, a helyi demokratikusan szerveződő közösségek támogatása és a „feminizmus” hirdetésével próbálkozik független államot építeni. Az persze már más kérdés, hogy a közel-keleti realitásban a női jogok mennyire érvényesülnek a mindennapi életben a PKK jól mediatizált női alakulatain kívül.
A PKK feltűnése megváltoztatta Kelet-Törökországot. A „gerilláknak” sikerült komolyabb társadalmi támogatásra szert tenniük a városi lakosság egy része és a parasztság körében; sokan vonultak a „hegyekbe”, vagyis álltak be közéjük. De egy apró adat, hogy lássuk, mennyire megosztott maga a kurd társadalom is: a támadások kezdete után a török állam extra pénzeket ígért azoknak, akik hajlandóak beállni az akkor felállított faluőrző rendszerbe, s harcolni a PKK-val – tízezrével álltak be az emberek, s jelenleg is annyian szolgálnak benne, amilyen számokról a Kurdisztáni Munkáspárt soha nem is álmodhatott. A harcoknak köszönhetően továbbá a kisebbségi jogok, a függetlenség kérdése is felkerült a napirendre, amely alapvetően kérdőjelezte meg az egységes török államiságot.
A PKK harca tehát nem volt eredménytelen: a háború közösségi élmény lett (akár támogatták az emberek, akár nem), öles léptékkel haladt a kurd nemzetépítés, miközben a török politikának is el kellett ismernie, hogy kulturális jogokat is kell adnia (így például az 1990-es évek elején eltörölték a kurd nyelv használatának tiltását), illetve megjelent a parlamentben is a kurd politikai mozgalom. Ezek pártjaira rövid fennállás után ugyanaz a sors várt: a betiltás; ennek ellenére egyre nagyobb hazai és nemzetközi támogatást kaptak. Az 1990-es évek háborúi aztán emberek millióinak Nyugatra (akár Európába akár Isztambulba, Izmirbe, Ankarába) történő vándorlását hozta; így lett a legnagyobb kurd város Isztambul, keleten pedig Diyarbakir.
A kurd menekülthullámok – persze a gazdasági migrációval összekötve – jelentős európai kurd diaszpóra létrejöttéhez vezettek, főleg Németországban, Hollandiában, Franciaországban és Svédországban. Az utóbbi liberális és toleráns hozzáállása a kurd önszerveződéshez, amely lehetővé tette a PKK-hoz közeli szervezetek létrehozását, Ankara folyamatos rosszallását váltotta ki. Ami a mostani NATO-csatlakozás (lehetséges) vétójában bosszulja meg magát, amit a finnek is megszenvedhetnek, annak ellenére, hogy ott nincs számottevő kurd vagy más, a török vezetésre veszélyt jelentő szerveződés.
A török vezetés a katonai csapások mellett igyekezett politikai ígéretekkel is bombázni a kurdokat, de ezekből nem lett semmi. Még azután sem, hogy 1999-ben Öcalant elfogták, s azóta is börtönben van egy szigeten. A PKK akkor komolyan megingott, de 2003 – az amerikaiak iraki hadjárata után – új erőre kapott, s folytatta akcióit Délkelet-Törökországban, amire 2008-tól újra észak-iraki katonai intervenciók voltak a hadsereg válaszai, de komoly veszteséget nem tudtak okozni a PKK-nak.
A korábbiakhoz képest a változást végül nem más, mint maga Recep Tayyip Erdogan hozta el, aki 2003-as hatalomra kerülése után komoly erőfeszítéseket tett a PKK-kérdés megoldására. Török részről tárgyalóasztalhoz ültek a szervezet Észak-Irakban lévő vezetőivel, s 2012 végétől még magát a börtönben ülő Öcalant is bevonták a békefolyamatba. Történtek gesztusok: létesült kurd-tv csatorna, engedélyezték a kurd nyelvű kampányt – sovány, de a korábbiakhoz mindenképp eredménynek számító gesztusok. Ráadásul a relatíve konstruktív légkör kedvezett a kurd (de minden kisebbséget képviselő) Népek Demokratikus Pártjának (HDP) felemelkedésének, amelynek emblematikus társelnöke, Selahattin Demirtas képes volt nemcsak a kurdok jelentős részét, de sok baloldali török szavazót is megnyerni.
Ez a folyamat végül 2015 nyarán ért véget, amely számos indoka mellett a kurd párt túlzott megerősödésére és (ami fontosabb) Erdogan-ellenességére, illetve rendkívüli választási szereplésére, a béketárgyalások megrekedésére vezethető vissza. Mivel az önálló kormányalakításra képtelen Erdogan-pártnak szövetségesre lett volna szüksége, ami az államfő politikai marginalizálódását hozhatta volna el, politikai patthelyzetet alakult ki. Ezt végül a 2015 júliusától kirobbant terrorellenes háború oldotta fel, amely ugyan nemcsak a PKK ellen indult meg, de alapvetően a kurdok lakta területeket érintette (a megismételt választáson pedig fölényesen nyert a kormánypárt).
Igaz, a másik oldalt sem kellett félteni: több keleti kurd várost gyakorlatilag megszálltak a PKK-hoz kapcsolódó erők, barikádokat emeltek; ezeket a településeket vagy városrészeket 2015 végén és 2016 elején a török hadseregnek kemény városi harcokban kellett visszavenniük. Ezzel visszatért a korábbi etatista gyakorlat: a szeparatista törekvések katonai és politikai felszámolása – ez utóbbi keretében börtönbe került Demirtas és jelenleg a HDP betiltásának ügye az alkotmánybíróság előtt van. Jövőre pedig választások lesznek.
Ugyan a PKK-tól nem sikerült teljesen megtisztítani az országot, csapatainak nagyobb része Szíriába és Irakba vonult vissza. Törökország ennek a küzdelemnek a folytatásaként 2016 augusztusában megindította Észak-Szíriában az Eufrátesz-pajzsa, majd 2018 elején az Olajág, 2019 októberében a Béke Forrása hadművelet, amelyek keretében kb. 10-15 ezer négyzetkilométernyi területet foglaltak el Észak-Szíriában – a kurdok lakta területeken viszont béke nincs, rendszeresek a támadások, robbantások a török katonák és a velük szövetséges milíciák ellen. A szíriai offenzívák mellett pedig folyamatosan zajlottak az intervenciók Észak-Irakban, ahogy a múltban is történt. Ezek újabb sorozatát a 2019 tavaszától megindított „Karom” hadműveletek jelentik, ezeknek legújabb fázisát láthatjuk a szomszédos országokban (kiterjesztették Észak-Szíriára), április közepe óta.
A török hadsereg klasszikus aszimmetrikus háborút vív Észak-Irak hegyei között: a modern haditechnikával (többek között drónokkal) felszerelt, kommandós különítményekkel megtámogatott csapatok küzdenek a kevésbé felszerelt, azonban a hegyek között védelmi- és alagútrendszert kiépített, a terepet jól ismerő PKK-egységekkel. Észak-Irakban az előrenyomulást megfelelő infrastruktúra kiépítése, azaz a csapatok utánpótlási és felvonulási útjainak kiépítése, erdők kivágása, tereprendezés kíséri: az utóbbi években több támaszpontot is létesítettek. A Karom hadműveletekben 2021 tavaszáig 831 terroristát tettek harcképtelenné, s 1407 (!) barlangot vagy búvóhelyet tettek használhatatlanná a török csapatok.
Az intervenciók ellen deklarációkon kívül az iraki központi kormányzat nem tehet semmit. Ugyanakkor a szintén kurd fennhatóság alatt álló észak-iraki Kurd Regionális Kormányzat sem áll ki a PKK mellett, annál is inkább, mert az ottani vezetés Törökország komoly szövetségese (a kapcsolatról nemrég született egy kiváló doktori disszertáció magyar nyelven).
Ebben a helyzetben nem történik más, mint ami business as usual: a török állam katonai csapásokat mér a megszállt észak-szíriai és egyéb észak-iraki PKK-állásokra, csoportokra. Mert a harcok folynak mindenhol, s ugyan a katonai (technológia) fölény Ankaránál van, ez elhúzódó küzdelem lesz.
