Moszkva ukrajnai inváziója átrendezi a Nyugat mentális biztonsági „térképét”. Az Egyesült Államok masszív fegyverszállításba kezdett, bár talán ez a legkevésbé szokatlan. Az Európai Unió az újabb és újabb szankciós csomag mellett pedig most először foglalt nyíltan állást egy szomszédos háborús konfliktusban úgy, hogy maga is hajlandó fegyvereket vásárolni a megtámadott fél számára. Az EU tagállamainak többsége – beleértve az általában óvatos kelet- és észak-európai országokat is – saját jogukon is adnak át készleteikből Ukrajnának, ami szintén példa nélküli.
Moszkva így nem csak Ukrajnában találkozott meglepő katonai ellenállással, hanem a Nyugat válaszlépései kapcsán is elszámította magát. Nyomás alatt úgy tűnik, hogy mind a EU, mind a NATO tagországai a széthúzás helyett inkább az összetartás felé mozdultak el. Két-három éve Ankara kapcsán még az volt a kérdés, hogy lehetne kizárni a NATO-ból (sehogy), ma mint jó NATO-szövetséges a Bayraktar drónjaival az egyik leghatékonyabb támogatója Kijev harcának az orosz tankok ellen.
Moszkva részéről a stratégiai baklövések következő szintje az eddig semleges észak-európai országok, különösen Finnország várható NATO-csatlakozása lesz. Helsinki a második világháború óta semleges ország katonailag, bár politikai semlegességét már feladta, amikor 1995-ben csatlakozott az Európai Unióhoz. Az elmúlt évtizedekben a finn közvélemény túlnyomó többsége magáévá tette az egykor rákényszerített semlegesség eszméjét, az elmúlt évek közvélemény-kutatásai során a NATO-csatlakozást támogatók aránya sosem érte el a 30 százalékot, valamivel 20 százalék felett mozgott.
A semlegesség viszont különösen a Szovjetunió árnyékban nem jelenthette a fegyveres erők elhanyagolását. A finn koncepció „a területvédelmi háború” elve köré lett szervezve, amely szerint egy külső támadás esetén a fegyveres erők megkezdik az agresszor feltartóztatását míg a teljes finn lakosság mozgósításra kerül. Ebből következően Finnországban általános sorkötelezettség volt a 18. évüket betöltött férfiak számára. vélelmezhetjük, hogy jól kiismerve mindkettő erősségeit és gyengeségeit is.
A hidegháború vége után a finn gondolkodás nagyrészt megmaradt a területvédelmi háború koncepciója körül. Helsinki, amint lehetett, csatlakozott a NATO békepartnerségi programjához, részt vett különböző NATO-missziókban, miközben semlegességére tekintettel elsősorban az ENSZ-missziókban gyűjtötte a katonai tapasztalatokat. A sorkötelezettség kérdésében azonban semmilyen változás nem történt, a finn fiatalok számára a nagykorúság elérése egyben a bevonulást jelenti, ami 1995 óta a nők számára is lehetséges önkéntes alapon.
Az önkéntes rendszer eredményeként a hadsereg hivatásos állománya viszonylag kicsi, mintegy 24 000 fő, de mögöttük egy 216 000 fős, jól kiképzett, motivált tartalékos állomány áll.
Finnországban folyamatos a haditechnika modernizálása, idén jelentették be, hogy a legmodernebb amerikai F-35-ös vadászbombázókat fogják rendszeresíteni, méghozzá 64 darabot, amivel Európa egyik legnagyobb üzemeltetőjévé válnak. A modern haditechnika mellett azonban a finn hadsereg egyik legfőbb erejét a szinte teljes NATO interoperabilitás jelenti.
Ezt azt jelenti, hogy egy NATO-csatlakozás esetén gyakorlatilag a következő naptól kezdve a finn haderő alakulatai teljes értékű, bevethető, alkalmazható szereplőivé válhatnak egy NATO-vezetésű műveletnek, vagyis hiba és félértés nélkül tudnának együttműködni olasz, francia, német vagy román alakulatokkal. Ez rendkívüli dolog egy nem NATO-ország esetében főleg, ha figyelembe vesszük, hogy több kelet-európai állam 25-30 év csatlakozás után sem tudja ezt a teljes NATO interoperabilitást felmutatni.
Érdemes felidézni, hogy a rendszerváltás óta 15 új tagország csatlakozására került sor, és minden esetben évekbe telt a felvételi folyamat. Ez alatt az időszak alatt a jelentkezőnek mindenféle reformot és átalakítást kellett végrehajtania (vagy inkább elszenvednie) annak érdekében, hogy a minimális feltételeket teljesíteni tudja. Ránézve a térképre, teljesen világos, hogy például Macedónia, Albánia, Lettország, Szlovákia vagy éppen Magyarország csatlakozásával a NATO nem erősödött katonailag, hanem gyengült. És ez sokáig rendben is volt, mert a haszon kezdetben a politikai oldalon jelentkezett, 2014 óta viszont már a katonai oldalon is mély változások indultak el (mindenki többet költ). Finnország esetleges NATO csatlakozása esetén nem lesznek ilyen dilemmák, a finn csatlakozással a szövetség egyértelműen erősödni.
A finn közvélemény „pálfordulását” már többen említették, de így is érdemes szót ejteni róla. A lakosság hagyományosan elégedett volt az ország semleges státuszával, a sorkötelezettség nem csak a katonai képességek fenntartását szolgálta, de a finn nemzeti identitás része is. A lakosság túlnyomó többsége, 2020-ban mintegy 76 százalék támogatta az általános sorkötelezettség intézményét, mivel az nem a fiatalok szívatására koncentrált, hanem a valós képességek elsajátítására. Ha valaki felmegy a sorkötelezetteknek dedikált weboldalra (ahol valamiért angolul is minden fent van), maga is megdöbbenhet azon, hogy egy ilyen kötelezettséget lehet emberközpontúan is megszervezni.
A belépés hívei a megelőző időszakban 20 százalék körül voltak, most ez 60 százalék felé ugrott. A finnek történelmi emlékei egyszerre potenciális realitássá váltak, talán ez magyarázhatja a hirtelen változást.
A szövetség következő csúcstalálkozójára június 29-30-án fog sor kerülni Madridban. Ha addigra Helsinki beadja formálisan is a jelentkezését, valószínűleg nem lesz akadálya az azonnali csatlakozásnak. A lépéssel nem csak 31 főre bővül a NATO tagsága, de immár valóban folyamatos határ húzódna Norvégiától Törökországig a szövetség és Oroszország között.
