A Fidesz-KDNP elsöprő választási győzelme nagy pofon volt az ellenzék számára. Ugyanakkor az Egységben Magyarországért katasztrofális szereplése egyben egy szinte soha vissza nem térő lehetőség is arra, hogy a balliberálisnak nevezett ellenzék alapvetően átgondoljon mindent, amit képvisel vagy csinál. Erre a lehetőségre többen felfigyeltek, és már-már felvillan a párbeszéd egyes alapvető kérdésekben.
Én öt javaslattal szeretném beindítani a vitát egy konkrét szakpolitikai kérdésben: a külpolitika terén. Azt gondolom, hogy a jelenlegi helyzetben az ellenzéknek muszáj felülvizsgálnia nemcsak a magyar kormány külpolitikájához való hozzáállását, de általában a külpolitikai nézeteit és retorikáját egyaránt, máskülönben folyamatosan újra fogja termelni hátrányát a Fidesszel szemben.
Itt van-e az ideje a külpolitikáról beszélni?
A hatalmas infláció és az energiaárak okozta kihívások idején a külpolitika talán nem tűnik a legsürgetőbb területnek, amelyen az ellenzéknek újra kell definiálnia önmagát, három okból kifolyólag mégis fontos, hogy ez a folyamat mihamarabb meginduljon. Egyrészt az ellenzék maga is kiemelt, sőt identitásképző témaként kezelte a külpolitikát. Márki-Zay Péter a választási hajrában megfogalmazott három kulcsmondatából kettő külpolitikai jellegű volt. A választási eredmények fényében itt tehát valami probléma mindenképpen volt, vagy a külpolitika túlhangsúlyozásával, vagy annak tartalmával.
Másrészt az Ukrajna elleni orosz agressziót követően hazánk biztonsági környezete alapvetően romlott, így a külpolitika egyértelműen felértékelődik. Ebben a helyzetben az ellenzéknek nemcsak lehetősége, de kötelessége is konstruktív módon részt venni a magyar és európai közbeszédben nemzetközi kérdések kapcsán.
Harmadrészt viszont
Ez a hozzáállás gyakran hisztérikus hangvétellel párosult, így például már tizenkét éve azt hallgatjuk újra és újra, hogy Magyarország most már tényleg végletesen elszigetelődik. Ez egy idő után teljesen komolyan vehetetlen: ha hazánk egyszer tényleg elszigetelődik, akkor azt nem az ellenzéktől fogjuk megtudni.
Mindezek miatt szükséges, hogy az ellenzék ne automatikusan vigye tovább eddigi külpolitikai elképzeléseit a következő ciklusra, hanem vizsgálja felül, hogy mit gondol Magyarország szerepéről Európában és a világon. Ehhez a folyamathoz ajánlok öt szempontot, melyek alapjául szolgálhatnak az ellenzéki külpolitikai diskurzus fejlődéséhez.
1. El kell felejteni a Nyugat-Kelet szembenállást mint külpolitikai alapvetést
Az ellenzék kedvenc külpolitikai toposza a Nyugat és Kelet szembenállása. Világképükben a jó és demokratikus Nyugat harcol a gonosz, autoriter Kelettel. Ebben a kontextusban a kompországként vergődő Magyarországot Orbán Viktor Kelethez, azon belül Oroszországhoz, Kínához és Törökországhoz akarja húzni, az ellenzék pedig a szabad Nyugathoz. Az ellenzéki közvélemény ezen a szemüvegen keresztül értelmez szinte minden külpolitikai lépést.
Ez a gondolatsor megkapó (különösen mivel évszázados hagyományokkal rendelkezik Magyarországon), de ettől még végtelenül leegyszerűsített. A Keletet egyöntetűen „rossznak” leíró, azaz egymástól nagyon távolálló kultúrákat és politikai rendszereket összemosó felfogás az egyik legrégebbi posztkoloniális rasszista gondolati keret Európában.
Sem a Kelet, sem a Nyugat nem egységesen „jó” vagy „rossz”, Putyin nem egyenlő Oroszországgal, Oroszország nem egyenlő a Kelettel, a Nyugatnak pedig ugyanúgy része Orbán, Matteo Salvini, a Demokratikus Koalíció, Donald Trump és Emmanuel Macron.
Ráadásul a nemzetközi politika sokkal bonyolultabb annál, hogy a Nyugat és a Kelet harcol egymással. A legjobb példa erre Törökország, amelynek megítélését az ellenzék (néhány szívderítő kivételtől eltekintve) eléggé benézte: Ankara az ukrajnai háborúban például igen konstruktív módon járul hozzá a nyugati érdekek érvényesüléséhez is. Igaz, hogy a világpolitika egyre multipolárisabbá válik, de ez nem jelenti azt, hogy kialakultak volna a hidegháborúhoz hasonló tömbök. Az ilyen blokkosodás ráadásul biztosan nem érdeke Magyarországnak, Európának, de igazából senkinek sem. A nyugat-keletezés viszont éppen ebbe az irányba viszi a világot, ezért is ellentétes a magyar érdekekkel.
2. Többet kell beszélni a magyar érdekről, kevesebbet a külpolitikai elvekről
Magyarországon a kormány-ellenzék viszonylatban kialakult az a dinamika, hogy amíg a kormány nemzeti érdekekről beszél, addig az ellenzék ezt normatív oldalról bírálja, és látszólagosan értékek mentén definiálja a saját külpolitikai vízióját.
Ez a felállás egy egyértelmű csapdahelyzethez vezetett az ellenzék számára. Amíg nemzetállamok léteznek, addig a nemzeti érdek fogja meghatározni egy állam külpolitikáját, egy demokráciában pedig magától értetődőnek kellene lennie, hogy a választók arra kíváncsiak, a külpolitika hogyan segítheti az ő boldogulásukat, a politikai elvek érvényesülése pedig a legjobb esetben is másodlagos. Az Orbán-kormány ebből a szempontból következetesen (bár sokak szerint elég nyers módon) a gazdasági érdekeket tette meg a magyar külpolitika sarokkövének. Ez a megközelítés lehet problémás sok szempontból (különösen, ha korrupcióval keveredik), de attól függetlenül a 21. századi realitásokat tükrözi (lásd Joe Biden elgondolását a középosztályt szolgáló külpolitikáról). Azzal, hogy az ellenzék ezt elvetve szinte kizárólag a magasztos értékekről beszél a külpolitika vonatkozásában, nemcsak elveszíti a kapcsolatot a választók igényeivel, de be is zárja magát a retorika világába. Ennek megfelelően
3. Mondani kellene valamit Magyarország globális szerepéről
A globális nyitás az Orbán-kormány külpolitikájának zászlóshajója a 2011-es európai uniós elnökséget követő tíz évben (gyökerei ugyanakkor a Medgyessy-kormányig nyúlnak vissza). Politikailag teljesen érthető hozzáállás, hogy az ellenzék ezt támadja (különösen mivel a nyitás eredményei nem mindig kézzelfoghatóak), ezt nem is kritizálnám.
Azt viszont mindenképpen hatalmas hiányosságnak érzem, hogy a globális nyitás bírálatával együtt az ellenzék lemondott arról, hogy definiálja Magyarország globális politikában betöltött szerepét. Annyira Nyugat-centrikusak, hogy elfelejtik, azon kívül is létezhet magyar érdek. Lehet kritizálni a keresztényüldözés-ellenes politikát, de ezzel a kormány számos Európán kívüli országban kézzelfogható eredményeket ért el helyi szinten. Lehet nevetni a magyar-üzbég burgonyakutató központon, de ettől ez még egy alacsony költségű, hosszú távú hatású tudományos és gazdasági befektetés lehet. A globális perspektíva teljesen kimaradt az ellenzéki programból és általában az ellenzéki narratívákból is, így tehát úgy tűnik, hogy a „baloldal” nem a kormány globális szerepfelfogásának tartalmát kritizálja, hanem egyáltalán azt, hogy létezik a kormánynak globális szerepfelfogása.
A legfontosabb kérdés persze az lenne, hogy mit kezdene az ellenzék a kiújuló globális vetélkedéssel. A kormánynak erre egy sokak által kritizált válasza volt a nagyhatalmakkal való egyensúlyozás, amelyet az ellenzék teljesen elutasított, és a Nyugat elárulásaként értelmezett. Ezzel szemben viszont
hanem békeidőben egy bevett kisállami stratégia (sőt az amerikai-kínai vetélkedésben az Európai Unió is valami hasonlót csinál). Persze az egyensúlyozást lehet kritizálni, főleg mivel a kormány másoknál hangosabban csinálja, a jelenlegi háborús helyzet pedig megmutatta ennek korlátait, de ehelyett érdemes akkor valami kézzelfogható alternatívát felmutatni. A „megbízható szövetséges” státusz önmagában még nem az; ha mégis szembe akarjuk állítani a kettőt, akkor ez a mottó gyakorlatilag az önálló külpolitikáról való lemondásnak hangzik, ami láthatóan nem jött be a választóknak.
4. Mit kezdene az ellenzék a Nyugat válságtüneteivel?
Az első pontban már kifejtett hozzáállás miatt az ellenzék piedesztálra emeli a Nyugatot, beleértve az Európai Uniót is, ezzel is szembeállítva magát a kormány külpolitikájával. Ez gyakran olyan komikus szintet üt meg, hogy ellenzéki EP-képviselők hatalmas sikerként számolnak be egy európai parlamenti bizottság összehívásáról vagy egy jelentés elfogadásáról, amelynek nemzetközi politikai relevanciája szinte értelmezhetetlen. Ráadásul a Nyugatnak való megfelelési kényszer közepette elfeledkeznek arról, hogy nem Orbán az egyetlen politikus, aki szerint Európa nemzetközi pozíciója gyengül. Igaz, hogy a Fidesz sokkal fatalistábban látja a Nyugat hanyatlását, mint sok másik politikai erő, de ettől függetlenül abban szinte konszenzus van a szakmai közbeszédben, hogy
Ehhez képest az ellenzék nem tud szabadulni abból a narratívából, hogy a Nyugat szuper jó, a Nyugathoz kell tartoznunk, és követnünk kell azt, amit a nyugati fősodor elvár tőlünk. A Nyugat és különösen Európa igenis bajban van: a világpolitikában nem tud önálló szereplőként fellépni, kiszolgáltatott az amerikai védelemnek és saját gazdasági érdekeinek. A szakmai közvéleményben az elmúlt években intenzív vita bontakozott ki például az európai stratégiai autonómia kérdéséről, ebben a vitában pedig a közös európai haderő folyamatos támogatásával a magyar kormány is részt vesz.
5. Orosz befolyás, oké, de mi van a német befolyással?
Az ellenzék másik vesszőparipája az orosz (és néha kínai) függés kérdése. A jelenlegi kampány egyik nagyotmondása volt az Orbánt Putyinnal azonosító narratíva, de általában is divatos az orosz függőségről beszélni, és amiatt aggódni.
Az orosz befolyás jogos aggály lehet sok esetben, ugyanakkor annak túlhangsúlyozása rengeteg kérdést elfed. Egyrészt elég csak néhány külügyes kapcsolattal rendelkezni ahhoz, hogy az ember érezze, Oroszországtól nemcsak a baloldali, de a jobboldali elit is tart, tehát az orosz befolyás magyarázó ereje messze nem teljeskörű. Másrészt
Budapest gazdasági, európai uniós és külpolitikai ügyekben is elsősorban Berlinhez igazodik, nem Moszkvához, sőt gyakran az oroszbarát magyar álláspont is inkább a német nyomásnak tudható be, mint az orosznak. Persze Németország a szövetségesünk és jó barátunk, ettől függetlenül viszont a félperifériás függőségünk félperifériás függőség marad.
Rengeteg kérdés maradt, amit még érdemes lenne átgondolnia az ellenzéknek (a határon túli magyarok ügyét azért nem említettem, mert az nem klasszikus külpolitikai kérdés), a fentiek átgondolása azonban már önmagában is előrelépés lenne. Ez nemcsak azért lenne hasznos, hogy az ellenzék fejlessze saját programját, és közelebb kerüljön a választókhoz, de azért is, hogy a magyar külpolitikai közbeszéd minősége javuljon, és szimbolikus viták helyett valódi kérdésekről szóljon. Sőt, egy szép napon akár nemzeti konszenzus is kialakulhatna egyes külpolitikai kérdésekben.
A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója.
