A korabeli viccben turista útlevelet kap a magyar nyugatra. Amikor visszajön, körbefogják a barátai.
– Mesélj már, mit láttál?
– Megnéztem a haldokló kapitalizmust.
– Na és?
– Hát, mit mondjak, elég szép halála van.
Jobb oldali képen: A Place du Tertre 1959-ben a párizsi Montmartre negyedben.
1963 után egyre többen utazhattak Nyugatra Magyarországról, igaz, ez sokáig még így is privilégiumnak számított. A beadott útlevélkérelmet a munkahelyi párttitkárnak is véleményeznie kellett, de a hatóság még így is indoklás nélkül elutasíthatta. A baráti szocialista országokba szóló piros útlevéllel ritkábban volt gond, a világ többi részébe, a „tőkés országokba” való beutazásra feljogosító kék okmány megszerzése azonban még sokáig hatalmi kegynek minősült.
Nemcsak a megnyíló világ és a személyes szabadság határait jelölték különböző színű okmányok, az elvágyódást is színes tintákkal festették a sokak által szürkének érzett államszocializmusban. Bár a boldogság kék madaráról szóló mesejátékot rendszeresen színpadra állították a korszakban (még szovjet–amerikai koprodukciós mesefilm is készült belőle), azt, hogy a madarat nem távoli országokban kell keresni, inkább csak azok vették be, akiknek nem volt más választásuk. Akik tehették, elindultak a sárga úton a piros-fehér sorompón túli Smaragdvárosba.
A magyar turisták színes nyugati képei a hatvanas évektől lesznek egyre gyakoribbak a Fortepan több mint 150 ezer képes gyűjteményében. Nagy részük jellegzetes turistafotó, mi más is lenne: európai városok utcaképei, a nagyvárosiasság forgataga, kirakatok és neonreklámok, fénycsíkok az éjszakában hosszú exponálási idővel. A bécsi Kärtner Strassén óriási Cinzano, Kaiser Bar, Reisebüro feliratok, betűk egy közel-távoli másik világból: nyugati újság, nyugati cigaretta, gyönyörű autók, gyönyörű nők. Európa Kiadó.
Persze attól sem lehet elvonatkoztatni, hogy a korszak színeit milyen nyersanyagra tudták a fotósok megörökíteni. A vasfüggöny mögött a legkönnyebben a keletnémet ORWO analóg színes nyersanyagokhoz lehetett hozzájutni, de ezeknek nem voltak olyan szép színei, mint a még beszerezhető belga AGFA gyár népszerű Agfachrome diapozitívjának vagy a nehezebben hozzáférhető amerikai Kodak márka Ektachrome fordítós filmjének. A csúcsminőséget a szintén Kodak-gyártmány Kodachrome jelentette, de ehhez kocafotósnak szinte képtelenség volt itthon hozzájutni. A nyersanyagok színvisszaadását az is nagyban befolyásolja, hogy az előhívásuktól a beszkennelésükig eltelt évtizedekben milyen környezetben voltak: egy fénytől védett tasakban várták sorsukat hatkockánként felcsíkozva, síkban kifektetve, vagy egy vizes pincében a lomok között heverő cipősdobozban tekercsben összepöndörödve.
Akárhogy is, a korabeli magyar úti fotókba könnyű belelátni a természetes rácsodálkozást. Sokféleség és bőség az újságosstandokon és a gyümölcspultokon, színes női magazinok és pletykalapok, ananász, mangó és az ismeretlen avokádó, egyenként zörgő papirosba csomagolva. Kínai étterem sárga lampionnal, halványkék luftballon, skandináv konyak. Biciklistömeg Koppenhágában már a hatvanas években is.
Ha a turizmus az „egzotikus” és a „távoli” megtapasztalásáról szóló társadalmi gyakorlat, nem csoda, hogy számunkra egy rendes kirakatnak is megvolt az egzotikumfaktora, akárcsak egy kint látott utcai performansznak vagy hippi kommunának – itthon lényegében ismeretlen műfajok. Ezek a képek természetesen diára vagy fotópapírra kívánkoztak. A „futószalag-turizmust” időnként a magyar sajtó is bírálta. „Már a magyar turista is mind odaül Párizsban a Gondolkodó szobrának talapzatára, s lefényképezteti magát családtagjával, útitársával: gondolkodó pózban. Mint mindenki, mindenki, amerikai, japán, német, színes és fehér, turista meg turista” – szomorkodtak, de hát Susan Sontag esztéta szerint fényképezőgép nélkül utazgatni egyenesen természetellenes volna.
A turisták többségét valamiféle kényszer hajtja, hogy oda vonják fényképezőgépüket önmaguk és az útjukba akadó minden nevezetesség közé
– írta, de talán természetes, ha a bezártságból egy-két hétre kiszabaduló „k-európai” világjáró legalább negatívon haza akart vinni egy szippantást a friss levegőből.
„A magyarok ezrei jutottak el Rómába, mint ahogy az idén megszaporodtak a magyar turisták Bécsben, Párizsban, Zürichben, s más nyugati városokban. Olyan országokba jutottak el nagy számban, ahová régen legfeljebb kiküldetésbe juthattak el némely szerencsések” – írta 1963-ban a Népszabadság. A külföldre utazó magyarok száma a következő évben lépte át először az egymilliót, majd a hetvenes évektől ugrott igazán nagyot. Ha volt nyugati rokon, meghívó levéllel szerencsés esetben évente lehetett menni, annak híján legfeljebb háromévente. A megvásárolt 70 dollárnyi valutát az útlevél mellékletéül szolgáló valutalapon tartották nyilván, az utazáshoz való jog azonban csak 1978-tól lett hivatalosan is rögzített törvényes jog.
Bár a karikaturisták szívesen foglalkoztak az Eiffel-torony árnyékában téliszalámit falatozó hazánkfiaival, akik a belépődíj áráért inkább nejlonharisnyát vásárolnak, a sajtó azt hangoztatta, hogy ez már a múlté. „Mind nyilvánvalóbb, hogy az árucikkeknél sokkal értékesebb dolgok terhelhetik a poggyászt egy-egy külföldi útról hazatérőben. Nyugodtan állíthatjuk, hogy utazásaink lényege az idei esztendőben már a tapasztalatszerzés, látókörünk, tudásunk bővítése volt.”
Az 1967-es évet a nemzetközi idegenforgalom évének nyilvánították, amihez a szocialista országok „Az idegenforgalom út a békéhez!” jelszóval csatlakoztak. A propaganda azonban komolyan kockázatosnak látta ezt az utat, és az ideológiailag kevésbé képzettekbe igyekeztek belesulykolni a helyes látásmódot, nehogy túlságosan hasra essenek a kint látottaktól. „Ne kerteljünk; a nyugati országokban az utas sok mindent lát, amit szívesen hozna magával haza, Magyarországra. A turista azonban nemcsak néz, hanem lát is. És pontosan felméri, hogy mindazt a szépet, jót és gazdagságot, amelyet a nyugati országok népe fáradságos, verejtékes munkával teremtett meg, alig élvezi maga a nép. A szocializmus olyan vívmányokat teremtett, amelyek ezerszer felérnek a fénnyel, a csillogással, a sokszor felesleges és egyébként is csak egy szűk rétegnek jutó luxussal” – írta a pártlap.
Máskor a magyar utazókat megkörnyékező, magyarul tudó ügynököktől óvtak, akik disszidálásra csábítanák az egyszeri turistát. 1972-ben Kifecsegett igazságok címen a KISZ-vezetők kiskönyvtára sorozatban jelent meg egy könyv az ifjúság helyes politikai neveléséhez, „mindazoknak a tízezreknek, akik az elmúlt években tapasztalatcserék vagy turistautak során betekintést nyertek a tőkés világ életébe”. A fő üzenet: ugyan lehet, hogy kint perzsaszőnyeg van, de azt talán már le is foglalta a végrehajtó.
„A fényreklámok színes kavalkádján túl, esetleg néhány száz vagy néhány ezer méterrel a belvárosi kirakatdömping mögött nyomortanyák bűzét kergeti a szél.”
A kinti színeket őrző képek és dalok azonban nem erről szóltak, hanem – a Fonográf esetében – a Saint Tropez-i napsütésről vagy – Cseh Tamásnál – a zöld takaróról, amiben Anna a kék útlevelével Londonban alszik. Hát, ennyi és nem több a világ helyzete.
Írta: Kolozsi Ádám | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/nyugaton-a-szinek-is-masok
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
