„Lincseljünk négert ma este!” – több száz afroamerikait mészároltak le száz éve a „fekete Wall Streeten”

A huszadik század elején Oklahoma az ígéret földje volt a rabszolgaságból felszabadított afroamerikaiak számára, akik egymás után alapították a fekete városokat a telepesek által csak a 19. század végén elfoglalt területen, és sokan közülük – mai értéken számolva – milliomosok lettek. Különösen igaz volt ez az olajlelőhelyekből meggazdagodó, a világ olajfővárosaként emlegetett Tulsára, ahol az 1900-as évek elején két gazdag fekete vállalkozó, O.W. Gurley és J.B. Stradford létrehozta a Greenwood nevű, feketék lakta negyedet, ami gazdagságával kivívta a fehérek irigységét.

A Fekete Wall Street

1921-ben már több mint tízezer fekete, nagy többségük fehéreknek dolgozó kétkezi munkás élt a 35 háztömbnyi területen elterülő kerületben, ahol kialakult egy gazdag fekete elit: a vállalkozók elkezdtek vagyont felhalmozni, ügyvédek, orvosok és kisvállalkozók sora élt Greenwoodban, az üzleti negyed pedig annyira lenyűgözte a híres fekete vezetőt, Booker T. Washingtont, hogy elnevezte a „Fekete Wall Streetnek”.

A negyed főutcáján több mint 70, fekete vállalkozók által működtetett üzlet sorakozott: hotelek, boltok, billiárdszalonok, görkorcsolyapálya, éjszakai klubok, bordélyházak és szépségszalonok, ingatlanirodák, kávézók, éttermek, ügyvédi irodák, orvosi rendelők, fogászatok és gyógyszertárak. Volt egy 750 férőhelyes filmszínház, egy 54 szobás luxushotel – amit az ország legjobb fekete szállodájaként ismertek –, továbbá az egyik vállalkozó olyan privát közlekedési vállalatot működtetett, ami magánrepülőkkel is szállította az egyre gazdagabb olajbárókat.

Greenwoodban emellett még nyilvános könyvtár és két napilap szerkesztősége is működött, valamint tucatnyi templom, köztük az akkor 92 ezer dollárból (ami mostani árfolyamon nagyjából 350 millió forintnak felel meg) felépített Mt. Zion baptista templom, amit pár hónappal a mészárlás előtt szenteltek fel. A negyed több iskolának, köztük egy elitgimnáziumnak is otthont adott egy kétemeletes téglaépületben, ahol főiskolára készítették fel a tanulókat. Az oktatás olyan fontos volt a feltörekvő feketék számára, hogy a tanárok a legjobban fizetett dolgozók közé tartoztak, többüknek saját Steinway zongorája volt a lakásában.

Siker a rasszizmus árnyékában

A feketék sikere és gazdasági függetlensége azonban nem nyűgözte le a tulsai fehéreket, sőt irigységet szült, és az ebből táplálkozó düh volt az egyik fő oka a negyed teljes lerombolásával végződő mészárlásnak. A rasszista fehérek nehezen tudták elfogadni, hogy az általuk lenézett, alsóbbrendűnek tartott feketék bebizonyították, hamis a róluk kialakított kép; igenis képesek a fehérek segítsége nélkül is boldogulni.

Ezeknek a rohadt négereknek jobb dolgaik vannak, mint sok fehérnek

– mondták a házakat kifosztó emberek.

A Greenwoodban élő feketék tudták, hogy lőporos hordón ülnek. A 20. század elején a rasszista indíttatású lincselések gyakorlatilag mindennaposak voltak az Egyesült Államokban, a Ku-Klux-Klan egyre befolyásosabbá vált az országban, és 1919-ben egymás után törtek ki a faji zavargások.

Az úgynevezett „Vörös Nyár” alatt háromtucatnyi városban, köztük Chicagóban, Washingtonban és Omahában is tucatnyi halálos áldozatot követelő, és millió dolláros anyagi károkat okozó összecsapások történtek fehérek és feketék között, az arkansasi Elaine-ben több mint kétszáz feketét mészároltak le. A fehérek szerte az országban rettegtek az első világháborúból visszatérő fekete veteránoktól, akik már nem voltak hajlandók tétlenül tűrni az elnyomásukat.

Tulsát ugyan elkerülte a Vörös Nyár, de az etnikai ellentétek ott forrtak a felszín alatt a városban, és csak egy szikra kellett ahhoz, hogy elszabaduljanak az indulatok. Ez a szikra végül a lehető a legnagyobb bűn volt, amit a fehérek szemében egy fekete csak elkövethet: egy fehér nő elleni erőszak.

Lincshangulat

A mészárlást kirobbantó esemény 1921. május 30-án kezdődött, amikor Dick Rowland, egy 19 éves fekete cipőtisztító munka közben beszállt egy liftbe a Drexel épületben, hogy használja a legfelső emeleten lévő, feketék számára fenntartott vécét. A liftet egy 17 éves fehér lány, Sarah Page kezelte.

Hogy a liftben pontosan mi történt, azt senki sem tudja: a legelterjedtebb magyarázat szerint Rowland megbotlott, és közben belekapaszkodott a lány karjába. Az biztos, hogy egy pillanatban Page felsikoltott, Rowland pedig sietve elhagyta a liftet. Ezt látta egy ott dolgozó férfi, aki az ijedt lányra pillantva rögtön azt gondolta, hogy szexuális támadás történt, és értesítette a rendőrséget.

Az üggyel foglalkozó rendőrnyomozók kihallgatták a lányt, és bár nem tudni, hogy mit mondott nekik, a rendőrök nem kezelték úgy az esetet, mintha valóban nemi erőszak kísérlete történt volna, és Rowlandet csak másnap délelőtt vették őrizetbe. Ez azonban nem sokat számított, miután a rendőrséget a városban elharapódzott bűnözés miatt rendszeresen ostorozó délutáni lap, a Tulsa Tribune szenzációhajhász cikkben beszámolt a letartóztatásról, tényként kezelve, hogy Rowland megpróbálta megerőszakolni az árva lányt.

A városban futótűzként terjedt a hír, és azonnal lincselésről kezdtek el beszélni. Ezt a Tribune is fűtötte. Többen állították, hogy a lap Lincseljünk négert ma este címmel szerkesztőségi cikket is közzétett, de ennek nem maradt nyoma: a kérdéses lap egyetlen egy fennmaradt példányából ugyanis kitépték azt az oldalt, ahol a szerkesztőségi véleménycikkek megjelentek.

Naplementekor már több száz dühös fehér vonult a bírósági épület elé, ahol Rowlandet fogva tartották, készen állva arra, hogy meglincseljék. A tömeg estére már kétezer főssé nőtt. Azonban a fekete közösség tagjai nem hagyták, hogy a lincselés megtörténjen.

Este tízkor 75, felfegyverzett fekete, köztük egyenruhájukat viselő első világháborús veteránok érkeztek az épülethez, hogy segítsenek a megyei seriffnek megvédeni a fiatalt a lincselésre kész tömegtől. Egy fehér férfi ekkor megpróbálta elvenni az egyik veterán pisztolyát, dulakodni kezdtek, majd a fegyver elsült. És ekkor elszabadult a pokol. A fehérek lőni kezdték a feketéket, akik viszonozták a tüzet, majd a túlerő elől visszamenekültek a vonatsíneken túl található Greenwoodba.

„Szerezz egy fegyvert és keress egy niggert”

A városi rendőrség ahelyett, hogy igyekezett volna úrrá lenni a helyzeten, segítette a fehér lincselőket: nagyjából ötszáz embert „speciális rendőrré” avattak, és arra biztatták őket, hogy szerezzenek fegyvert. A tömeg először a belvárosban vadászott feketékre, majd egyre többen kezdtek beszélni a fekete negyed inváziójáról, ahol a greenwoodiak – erről értesülve – felkészültek a védelemre.

A támadás végül hajnali öt óra után indult meg, amikor egy sziréna füttyhangja után több ezer fegyveres indult meg a negyed ellen, válogatás nélkül kezdve el gyilkolni a feketéket, autókból és repülőgépekből lőve az embereket – köztük nőket és gyerekeket is. Módszeresen haladtak végig a házakon és üzleteken: előbb kifosztották azokat, majd felgyújtották az épületeket, miután a feketéket őrizetbe vették.

A mészárlás, amiben rendőrök, valamint a nemzeti gárda helyi tagjai is részt vettek, órákon át zajlott. Volt, akiket élve égettek el, rájuk gyújtva a házat, és aki kimenekült, azt agyonlőtték, majd holttestét bedobták az égő épület lángjai közé. Másokat a lábuknál vagy nyakuknál fogva autóhoz kötöttek, és úgy vonszolták végig az utcán. Egy nyolcvanéves, tolószékes férfit kiparancsoltak a házából, és amikor közölte, hogy béna, agyonlőtték. Az egyik áldozat az ország egyik legjobb sebészének tartott Dr. A.C. Jackson volt, aki megadta magát a házához érkezett fehéreknek, feltartott kézzel kijött, mégis agyonlőtték az utcán.

A feketék hiába küzdöttek a rájuk támadó csőcselékkel, a gépfegyvereket is bevető túlerővel szemben nem volt esélyük. A lakásokat és az üzleteket fosztogatók rabolták ki, a nők bevásárlószatyrokba gyűjtötték az ékszereket és a ruhákat, míg a férfiak bútorokat cipeltek. A tulsai feketék még évekkel később is láttak a város utcáin nőket, akik az ő ékszereiket és ruháikat viselték.

A rendet végül az oklahomai nemzeti gárda állította helyre, miután június 1-jén, fél 12-kor statáriumot hirdettek és átvették a város irányítását. Greenwood azonban addigra teljesen megsemmisült. Gyakorlatilag a negyed összes lakója hajléktalanná vált, az impozáns üzleti negyed porig égett, csakúgy, mint 1100 lakás, valamint a Mt. Zion baptista templom.

A halálos áldozatok számát csak becsülni lehet. Az első jelentésekben még 26 fekete és tíz fehér halottról tettek említést, de a legújabb kutatások adatai szerint több mint háromszázan haltak meg, és nagyjából nyolcszázan sebesültek meg. Az anyagi kár nagyságát mai értéken számolva 25 millió és 100 millió dollár közé teszik.

Greenwoodot ugyan azonnal elkezdték újjáépíteni, de a régi fényét már soha nem érte el. A tulsai mészárlás felbecsülhetetlen kárt okozott azzal, hogy megakadályozta egy vagyonnal rendelkező fekete gazdasági és értelmiségi elit, valamint egy erős középosztály kialakulását, ami sok mindenre lehetett volna képes.

Százéves hallgatás

Az egész országban hatalmas felháborodást keltő tulsai mészárlást elkövető csőcselék tagjai eleinte büszkén mesélték, hogy mit tettek, és a pusztítást megörökítő fényképekből készült képeslapokkal hirdették, miként „űzték ki a négereket Tulsából”. Az amerikai lapokban címlapra került, és szerkesztőségi cikkekben elítélt pusztítást azonban hamarosan szégyenfoltként kezdték kezelni Oklahomában, és a város fehér politikai és gazdasági elitje igyekezett minél hamarabb elfelejteni, majd szőnyeg alá söpörni a történteket.

Szinte azonnal megkezdődött a tudatos elhallgatás: az áldozatokat jelöletlen sírokba temették, a rendőrségi jelentések eltűntek, a Tulsa Tribune felbujtó cikkei szintén, és a város lakói még egymás közt sem beszéltek róla: a fehérek a szégyen miatt, a feketék pedig azért, mert féltek, hogy újra megismétlődik.

Az elhallgatás annyira sikeres volt, hogy a második világháború után már tulsaiak egész generációi nőttek fel úgy, hogy soha nem is hallottak arról, mi történt 1921-ben, de arról sem, hogy valaha is létezett a Fekete Wall Street. A tulsai lapok soha többet nem említették, az iskolákban nem tanították.

A hallgatás falán az első repedés a mészárlás ötvenedik évfordulóján keletkezett, amikor Ed Wheeler újságíró a tulsai kereskedelmi kamara magazinjának megbízásából cikket írt róla, tucatnyi szemtanúval – fehérekkel és feketékkel egyaránt – készítve interjút. A téma azonban ötven év elteltével is kényes volt: a szemtanúk csak titokban mertek találkozni vele, az utcán számára ismeretlen fehérek fenyegették meg, hogy ne írja meg a cikket, autóján pedig valaki egy feliratot hagyott azzal, hogy jobban teszi, ha mostantól benéz a motorháztető alá.

Az elkészült cikket (Profile of a Race Riot – Egy faji zavargás anatómiája) nem nyomtatta ki a kereskedelmi kamara lapja, és Tulsa két napilapja is visszadobta, így az végül egy feketéknek szóló lapban jelent meg – amit a fehérek közül csak nagyon kevesen olvastak.

Scott Ellsworth történész ugyan 1982-ben Halál az ígéret földjén címmel könyvet írt a mészárlásról, a széles közvélemény továbbra sem tudott róla, és ez csak az Oklahoma Cityben történt terrortámadás után kezdett megváltozni, miután az amerikai sajtó ellepte a várost. Don Ross képviselő, akinek választási körzetébe beletartozott Greenwood is, ekkor találkozott az NBC televízió híradójának műsorvezetőjével, akinek adott egy példányt Ellsworth könyvéből, amit követően a televízió a mészárlás 75. évfordulóján műsort készített arról.

Az országos sajtófigyelemnek köszönhetően Ross elérte, hogy Oklahoma állam törvényhozása bizottságot hozzon létre az akkor még faji zavargásként jellemzett tulsai mészárlás tanulmányozására, ami több száz túlélő vallomása, valamint korábban még soha nem látott kormányzati dokumentumok alapján végre részletesen fel tudta térképezni, mi is történt 1921-ben Tulsában.

A bizottság 2001-ben hozta nyilvánosságra a jelentését. Országosan azonban továbbra sem volt közismert esemény: amikor a Watchmen című sorozat 2019-ben a tulsai mészárlással indította az első részét, félmillióan kerestek rá arra, hogy az tényleg megtörtént-e.

Mostanra a helyzet megváltozott. A George Floyd megölése miatt kitört tüntetések kapcsán az amerikai média tavaly már sokat foglalkozott a majdnem teljesen elfelejtett tulsai mészárlással, a századik évforduló előtt túlélő szemtanúk a washingtoni kongresszusban számoltak be az eseményekről, miközben a városban a polgármester erős támogatásával megkezdték a keresést az áldozatok holttesteit rejtő jelöletlen tömegsírok után, és Joe Biden amerikai elnök is Tulsába utazik június elsején, hogy személyesen vegyen részt a századik évforduló kapcsán tartott megemlékezéseken.