Pápa korábban még nem járt Irakban, általában véve Róma püspökei kerülik az instabil, terror sújtotta országokat, hiszen a tömegrendezvények potenciális célpontok lehetnek. Ha mindez nem tenné elég különlegessé Ferenc pápa vasárnap véget ért iraki útját, tegyük még hozzá, hogy az utazásra a koronavírus-járvány újabb hullámának közepén vállalkozott. A 84 éves egyházi vezető látogatását joggal tarthatták kockázatosnak, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy napokkal korábban még rakétatámadások értek amerikai célpontokat az országban.
A péntektől vasárnapig tartó út rendkívül sűrű volt, a nyilvános programok, találkozók, szentmisék és a rengeteg utazás még egy fiatalabb állami vezetőnek is megterhelő lett volna. Ferenc pápa az első nap Bagdadban a hivatalos találkozókat bonyolította le, illetve ellátogatott abba a templomba, amely a 2000-es években a legsúlyosabb terrortámadást szenvedte el. Másnap a dél-iraki Nedzsefbe látogatott Ali asz-Szisztáni nagyajatollához, majd onnan Ur romvárosához utazott. Itt található a világhírű Zikkurat toronytemplom romja, amelynek tövében vallásközi párbeszéd keretében találkozott a pápa az iszlám síita és szunnita irányzatainak képviselőivel, valamint vallási kisebbségek (beleértve a keresztényeket) vezetőivel. Egy bagdadi pihenőt követően vasárnap északon folytatódott az út: előbb látogatás a mindig romos moszuli óvárosba, aztán helikopterezés Qarakosh városba, amely a környékbeli keresztény települések közül a legnagyobb. Az itteni mise után a pápa Erbilbe utazott, ahol egy stadionban találkozott az iraki keresztényekkel. A kurd városból aztán Bagdad érintésével tért vissza a szentatya Rómába.
A látogatás incidensektől mentesen zajlott le. Bár minden óvintézkedést megtettek a szervezetők, látni kell, hogy mind a szunnita, mind a síita milíciák veszélyt jelenthettek volna Ferenc pápára. Épp hetekkel korábban érte rakétatámadás Erbilt, igaz, az ezt felvállaló milícia külön „tűzszünetet” hirdetett a pápalátogatás idejére. Moszulban és környékén az Iszlám Állam sejtjei továbbra is jelen vannak, igaz, nem a városokban aktívak egyelőre, hanem a vidéki sivatagos vagy hegyvidéki területeken.
A koronavírus jelentette veszély mérséklése külön kihívást jelentett. Ha megnézzük a szentatya programját, láthatjuk, hogy a legtöbb esemény szabadtéri volt, ami valamelyest csökkentette a fertőzésveszélyt. A pápát még az iraki útja előtt beoltották, és a zárt helyben tartott találkozókra, misékre a szervezők megkövetelték a negatív PCR-tesztet. Az érdeklődés természetesen rendkívüli volt a pápával közös programokra, de a biztonságosnak gondolt másfél méteres távolságtartás miatt mind a nyilvános, mind a zárt eseményeket csökkentett létszámmal lehetett csak megtartani. Az egyetlen igazi „tömegrendezvényen”, a Kurdisztán „fővárosában” található Franso Hariri stadionban is csak a befogadóképesség felét használták ki.
A látogatás természetszerűleg tele volt szimbólumokkal és üzentekkel. Ferenc pápa személyében először találkozott a katolikus egyház vezetője a síita iszlám egyik vezetőjével, így Szisztáni ajatollah és Ferenc pápa beszélgetése így már önmagában is történelmi volt. Bár a sajtó általában megjegyezte az esemény kapcsán, hogy politikus nem volt jelen a találkozón, valójában az ajatollah szinte sosem fogad politikust (főleg irakit), így tartva magát távol attól, hogy azonosítsák valamelyik politikussal vagy annak nézetével. A két vezető találkozója mintegy 40 percig tartott, a végén kiadott tájékoztatás legfontosabb üzenete az volt Szisztáni részéről az irakiak és általában a muszlimok felé, hogy a keresztényeket is megilleti, hogy biztonságban és békében éljenek. Az iraki miniszterelnök – hogy némi politikai tőkét kovácsoljon az eseményből – március 6-át a tolerancia és a békés együttélés napjává nyilvánította.
A Zikkurat tövében lezajlott vallásközi találkozó szimbólumát az jelentette, hogy a hagyomány szerint itt született Ábrahám próféta, akinek a judaizmus, az iszlám és a kereszténység is az örökösének tartja magát. A pápa üzenete itt a vallás és a terrorizmus összekapcsolásának elutasítása volt.
Moszul is a különböző vallások, elsősorban a muszlimok és a keresztények együttélésnek erősítését szimbolizálta. A város egykor jelentős keresztény közösséggel rendelkezett, amely már az Iszlám Állam érkezése előtt 300-400 családra csökkent. A terrorszervezet uralma alatt szinte mindenki elmenekült, a templomokból raktárak és/vagy a kalifátus „minisztériumainak” épületei lettek. A végső harcok idején aztán vagy a terroristák robbantották fel az épületeket, vagy a támadó iraki hadsereg bombázásaiban sérültek meg. Ferenc pápa a kitakarított romok között tartotta meg beszédét.
A szentatya Qarakoshban (vagy ahogy a keresztények hívják: Baghdida) tett látogatása szólt talán leginkább a reményről. Ezt az egykor virágzó várost kiürítette az Iszlám Állam, a templomait felgyújtotta. A terrorszervezet kiűzése után elsőként ide tértek vissza a keresztények, és azóta is nemzetközi segélyszervezetek (köztük a Hungary Helps is) segítenek az újjáépítésben.
A vallási és etnikai kisebbségek üldözése elleni felszólalás mellett talán a legerősebb üzenet a menekültek felé szólt a látogatás során. Az erbili stadionprogram után Ferenc pápa találkozott Abdullah Kurdival. Ő az a férfi, akinek hároméves kisfia a 2015-ös menekülthullám egyik áldozatává és szimbólumává vált. Alan Kurdi testvérével és édesanyjával együtt fulladt az Égei-tengerbe, miután felborult az embercsempészek csónakja, a kisfiú élettelen testét a tenger kisodorta a török partokra, ahol végül egy, az egész világot bejárt fotó készült róla.
A keresztények jövője Irakban
A pozitív üzenetek, a keresztények bátorítása, az iraki kormány biztatása sem tudja azonban sajnos elfedni, hogy Irak mekkora bajban van, és mennyire reménytelen a keresztények sorsa. Nem tudjuk, pontosan mennyien maradtak Irakban, azon belül Kurdisztánban az Iszlám Állam 2014-es előretörése után, és nem tudjuk, mennyien menekültek el nyugatra, elsősorban az Egyesült Államokba. Ám látnunk kell, hogy a terrorszervezet fellépése már csak az utolsó lökés volt a közösség életében. Bár Szaddám Huszein diktatórikus rezsimjét a maga szekuláris beállítottságával néha példaként szokták felhozni az együttélésre, a keresztények – mivel egyházaik és kultúrájuk révén szoros kapcsolatot ápoltak nyugati országokkal – mindvégig bizalmatlansággal voltak kezelve egy olyan országban, amelynek külpolitikáját a brit uralom alóli felszabadulás, majd a nyugati (elsősorban amerikai) befolyással való szembenállás jellemezte. A felszabadulás Irakban (ami ugyanolyan megosztó téma, mint nálunk az 1945-ös szovjet bevonulás) olyan káoszt hozott, amely elengedte a fékeket. A keresztények, bár létszámban alig 2-3 százalékát tették ki a lakosságnak, mégis az egyik legurbanizáltabb, jómodú és vagyonos közösségnek számítottak, amely nemcsak felekezeti jellege, de anyagi lehetőségei miatt is célponttá vált.
A keresztények kiáramlása a 2000-es évek közepén gyorsult fel, ekkora már nyugaton szinte mindenkinek voltak rokonai emigrációban, sőt többen kétlaki életet éltek. A jelenlegi keresztény közösség méretét latolgatva a sajtó általában egy 300 ezres lélekszámot szokott idézni, ám a valóságban ez is erős túlzásnak tűnik. Aki már egyszer eljutott nyugatra, csak akkor tér vissza, ha a kinti életét sikerült biztosítani. A fiatalok között kiemelkedően magas az elvándorlás, amely néha nem is jelent többet családegyesítésnél.
Bagdadból már szinte eltűntek a keresztények, a ninivei fennsík egykor keresztény településeire pedig csak részben tértek vissza. Vannak falvak, amelyek mai is síita milíciák megszállása alatt vannak, akadnak vitatott területek, és van egy-két település, ahova visszatérni látszik az élet. Karakosh, ahol a pápa is misét tartott, 2014 előtt a legnagyobb keresztény város volt mintegy 50 ezer fővel, mostanra optimista becslések szerint is csak felea nnyian tértek vissza.
Azok, akik még nem mentek el Irakból, leginkább a kurdisztáni régió „fővárosában”, Erbilben koncentrálódnak. A városnak van egy keresztény városrésze, Ankawa, ahol a mai napig egy Szűz Mária szobor várja az érkezőket, és ahol a templomok látványa dominálja a látképet. Mivel Erbil Moszulhoz és környező településekhez is közel van, sokan itt várják ki, hogy vissza tudnak-e térni szülőhelyükre, vagy eleve kétlaki életet élnek.
Bár a pápa erőfeszítései dicséretesek, sokaknak adhat reményt és erőt a szentatyával történt személyes találkozás, az iraki keresztények életében mégis csak az lesz a döntő, hogy az ország milyen perspektívát kínál nekik. A kilátások pedig nem túl jók. Az épült, szépült számukra, az gyakorlatilag nyugati, köztük magyar segélyből valósult meg. Az iraki állam a működőképesség határán táncol, az infláció elszabadult, másfél éve tömegmegmozdulások zajlanak. Az Iszlám Állam ismét felütötte fejét, és bár egyelőre keresztényeket nem ért támadás, egyáltalán nem érezhetik magukat biztonságban a terroristáktól.