Joe Biden külpolitikai kérdésekben az egyik legtapasztaltabb elnöknek számít, korábban nyolc évig volt Barack Obama alelnöke, azt megelőzően a szenátus külügyi bizottságának tagja, egy időben a vezetője. Az elnöksége előtt álló kihívások számosak lesznek, hiszen nemcsak a Trump-adminisztráció által okozott károkat kell helyreállítania, de folytatnia kell azokat a feladatokat is, amelyek az amerikai nagyhatalmi elsőbbség fenntartását szolgálják katonai, gazdasági vagy éppen politikai értelemben.
Oroszország ebben a problémahalmazban kiemelt szerepet játszik, nem is elsősorban azért, mert közvetlenül fenyegetné Amerikát, hanem, mert az USA vezette nemzetközi rendszert sok helyen tudja gyengíteni, miközben haditechnikai értelemben számos területen továbbra is Washington vetélytársa (különösen az atomfegyverek és a hiperszonikus fegyverek terén).
A kétoldalú kapcsolatok 2014-ben kezdtek mélyrepülésbe, amikor Oroszország elfoglalta a Krím-félszigetet. Bár számos érvet hallani arról, hogy ez nem olyan nagy dolog, és máskor is történt már ilyen (akár az USA részéről is), arra érdemes emlékezni, hogy 1945 óta nem volt példa arra, hogy egy ország ne csak megszálljon egy másik országot (vagy annak egy részét), de azt magához is csatolja. Persze volt ilyen kísérlet, de az sosem fogadta el a nemzetközi közösség – beleértve a Szovjetuniót vagy később Oroszországot.
Számos konfliktus terheli a két ország viszonyát
Tanulságos, ahogy a megelőző adminisztrációk indították az Oroszországgal kapcsolatos politikájukat, mert szinte általánosan jellemző volt, hogy mindenki a jó kapcsolatokat és az együttműködést kereste. Donald Trump elnök valamiért felnézett Vlagyimir Putyinra, a személyes találkozót preferálta, ami aztán amerikai részről egy jelentős „pofonban” manifesztálódott 2018-ban. Az esemény utáni közös sajtótájékoztatón arra kérdésre, hogy a Kremlnek vagy az amerikai hírszerző közösségnek hisz a 2016-os állítólagos orosz választási beavatkozás kapcsán, Trump Putyin mellett állt ki.
A demokrata adminisztráció 2009-ben az orosz kapcsolatokat az újrakezdés (reset) politikájával kívánta meglódítani, ám az amerikai külügy félrefordította a kifejezést, és a „túltöltés” orosz megfelelőjét írták rá arra a piros gombra, amelyet Hillary Clinton külügyminiszter látványosan adott át orosz partnerének, Szergej Lavrovnak. Az elírás sajnos később be is következett a már említett 2014-es krími események után.
A republikánus ifjabb Bush-adminisztrációt elkerülték a látványos bakik, ők még a 2001-es terrortámadás után borultak össze Vlagyimir Putyinnal, aki a maga részéről minden diplomáciai segítséget megadott Washingtonnak a gyorsabb afganisztáni beavatkozás érdekében. A kétoldalú kapcsolatoknak akkor először a NATO 2004-es bővítése tett be, amely révén az Oroszországgal határos balti államok is a katonai szövetség tagjai lettek. A kapcsolatok 2008-ban tovább romlottak a grúziai háborúval és a NATO ballisztikus rakétavédelmi tervei miatt.
Ugyanakkor jól jellemzi a szakértői közhangulatot az Egyesült Államokban és Europában is, hogy az elmúlt hónapokban két olyan kezdeményezés is történt, amely során nehézsúlyú nyugati és orosz politikusok és szakértők közösen hívták fel a figyelmet a kapcsolatok normalizálásnak szükségességére. Az aláírók társasága tényleg illusztris, van közöttük egykori brit és német vezérkari főnök, a NATO katonai bizottságának vezetői, amerikai külügyi államtitkárok, brit és olasz védelmi miniszterek, külügyminiszterek (köztük Martonyi János).
A feszültségek enyhítésének szükségességére jutott szintén a jelenlegi NATO-főtitkár, Jens Stoltenberg által felkért 10 fős „reflexiós csoport” is (ők szintén neves külügyérek, parlamenti képviselők). Nyilvánosan is elérhető jelentésük egyik üzenete, hogy az elrettentés fenntartása mellett a párbeszédet is újra kell indítani Moszkvával.
A Biden-adminisztrációban kiváló szakértők vannak, akik értik a kétoldalú kapcsolatok komplexitását. A CIA igazgatója az William Burns nagykövet lesz, aki korábban moszkvai nagykövet is volt. Anthony Blinken külügyminiszter szintén régi külügyes, akinek állítólag fontos szerep jutott a 2014-s krími válság után bevezetett szankciók előkészítésében. Kongresszusi meghallgatásán Blinken külön szólt az Ukrajnának nyújtott támogatások további fenntartásáról. A külügyminisztérium harmadik embere az a Victoria Nuland, aki volt már NATO-nagykövet is (épp a NATO-bővítések és a grúziai konfliktus idején), majd helyettes államtitkárként 2014 után az USA Ukrajna-politikáját irányította.
Erről beszéltek egymással az államelnökök
A frissen beiktatott elnök egyik első intézkedés az orosz-amerikai kapcsolatok fontos szegmensét érintette. A nukleáris robbanófejek és az azok hordozására alkalmas eszközök számát maximalizáló New START-szerződést még 2010-ben kötötte Oroszország és az USA. A megállapodás 2021. február 5-én járna le, amelyet az amerikai elnök saját részről a maximális öt évvel meghosszabbított. Ez a lépés gesztus, hiszen biztosította ezzel Moszkvát, hogy ebben a kérdésben rövid távon Washington nem fog manipulálni (Biden meghosszabbíthatta volna egy évvel is, de akár csak hat hónappal).
A hosszabbítás azért is fontos gesztus volt, mert a Trump-adminisztráció két, az 1990-es években kötött fegyverzetkorlátozási és bizalomerősítő megállapodást is felmondott, amit Moszkva meglehetősen rossz néven vett.
A jelenlegi amerikai aggodalmak listáját Biden személyesen is ismertette Putyinnal az első telefonbeszélgetésük alkalmával. Ennek a négy lényeges pontja:
- a legutóbbi amerikai kormányzati szervezeteket ért összehangolt hackertámadás (Solar Wind),
- az orosz hírszerzés által kitűzött állítólagos vérdíj afganisztáni amerikai katonák fejére,
- a 2020-as amerikai választásokon történt állítólagos orosz beavatkozás
- és Alekszej Navalnij megmérgezése, valamint az ellene folyó büntetőeljárások.
Navalnij kérdésében ráadásul negatív fejlemény is történt, miután az ellenzéki politikust letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Az Anthony Blinken külügyminiszter által szignózott amerikai reakció egyelőre visszafogott, a szokásos formulával „mély aggodalmukat” fejezik ki, egyúttal kérik az ellenzéki politikus, illetve a letartóztatott tüntetők szabadon bocsátását.
Az új amerikai adminisztráció dilemmája valószínűleg az lesz, hogy a reálpolitikai szempontok mellé miként fűzze be a kampányban sokat hangoztatott liberális elveket: az emberi jogok kérdését vagy a demokráciák összefogását. A Moszkvával való kapcsolatok javításának lehetőségét kínálja a multilateriális szerződések megújítása, például az iráni nukleáris megállapodásé. Ugyanakkor például az Ukrajnának nyújtott katonai támogatás borítékolhatóan vitához fog vezetni.
2021-ben mind a NATO, mind Oroszország nagy hadgyakorlatot tervez a saját európai hadszínterén. A nyárra tervezett katonai műveletek egyaránt lehetőséget kínálnak majd a meglevő nézeteltérések felerősítésére, de akár tompítására is, így addigra már jobban fogjuk látni, hogy a Fehér Ház meddig kíván elmenni a Kremllel való esetleges konfrontációban.
