Ha valaki pár hete látta az orosz tévé esti híradójában „exkluzív” interjút adó, de a baráti kérdések ellenére is a lábfejét idegesen ide-oda tekergető Vlagyimir Putyin elnököt, csodálkozhat, hogy a riport készítői még nem keresnek „új kihívásokat” valahol Szibéria mélyén.
Persze a szerkesztők is nehezen vághatták volna ki ezt a jelenetet a műsorból, mert éppen a lábtekergetés közben beszélt az államfő Belaruszról, és bejelentette: összeállított egy karhatalmi egységet, amelyet Minszk – ha kéri – bármikor felhasználhat a rendteremtésre Fehéroroszországban.
Közben az orosz titkosszolgálatok egyik tábornoka is nyilatkozott szeptember 26-án arról, hogy Moszkva nem avatkozik bele a fehéroroszországi eseményekbe, de gyűjti az információkat az ottani helyzetről. A Lenta.ru-nak interjút adó Jurij Kobaladze vezérőrnagy, az SZVR, a Külföldi Hírszerző Szolgálat tábornoka elmondta: mindezt egy kilencvenes években kötött egyezmény alapján teszi a moszkvai felderítés. Az SZVR célja ugyanis az, hogy az Oroszországra külföldön leselkedő veszélyeket felmérje.
Ráadásul Oroszország számára Fehéroroszország nem „igazi” külföld, inkább „Közel-Külföld” (a volt szovjet tagköztársaságokat hívják így Moszkvában), egyfajta befolyási zóna, amit egy nehezen megfogható államszövetség is megerősít Minszk és a Kreml között. Így az, ami Belaruszban történik, közvetlenül hat Moszkvára. Lukasenka fehérorosz elnök ellen pedig hiába tüntetnek a fehéroroszok, ő valójában nem tekinthető másnak, mint egy orosz bábnak a szomszédos ország élén.
Ám az orosz vezetés fél. És nemcsak Belarusztól, a fehérorosz demokratizálódástól. A történelemben példátlan, hogy az egész bolygót gyakorlatilag megsemmisíteni képes atomhaderővel rendelkező Oroszország a saját túlhatalmába fulladjon bele. Márpedig könnyen ez történhet.
A félelemnek a jele a nukleáris ütőerő minden eddiginél grandiózusabb fejlesztése is. Szuperszonikus, azaz hangsebesség fölötti gyorsaságú atomrakétákról érkeztek hírek Moszkvából (bevethetőségük persze egyelőre kérdéses, akárcsak a koronavírus elleni orosz vakcináé), illetve nagy visszhangot keltett az az augusztusi biztonságpolitikai közlemény, miszerint bármilyen rakétatámadásra a Kreml azonnal atomfegyverrel válaszolna.
Az orosz vezetés egyéb vészreakcióit nap mint nap láthatjuk: fehérorosz nőket, nagymamákat tartóztatnak le a Putyin-barát minszki rezsim tehetségtelen vezetői, de a hazai, tehát az orosz ellenzék is kegyetlen és barbár módszerekkel szembesül.
Orosz módra: a Litvinyenko-ügy gyanúsítottja vizsgálja Navalnij sikertelen likvidálását
A legutóbbi és külföldön is óriási hullámokat keltő eset Alekszej Navalnij megmérgezése volt. A kitervelők és végrehajtók kiléte alighanem soha nem derül ki, de ha más nem, az elárulja a putyini Oroszország cinizmusát, hogy az eset moszkvai kivizsgálásában az az ember is részt vesz, akit korábban éppen egy mérgezéses gyilkosságban való részvétel gyanúja miatt köröznek Nyugaton. Andrej Lugovoj ugyanis tagja annak az orosz parlamenti vizsgálóbizottságnak, amely a Navalnij-esettel is foglalkozik. Lugovoj ráadásul nem is hallgat: nemrég azt állította a TASZSZ hírügynökségnek, hogy elképzelhető: Navalnijt a német klinikán mérgezték meg novicsokkal.
Lugovojt máig azzal gyanúsítják Nagy-Britanniában, hogy köze lehetett Alekszandr Litvinyenko – egy orosz kém, aki átállt a Nyugathoz – 2006-os meggyilkolásához. Akkor nem novicsokot (orosz-szovjet katonai idegmérget), hanem radioaktív polónium-210-es izotópot használtak az akció résztvevői, és a Daily Mail szerint utóbb Moszkvában kezelték Lugovojt a radioaktív anyaggal való érintkezése után.
Az Express című brit lap a GRU, az orosz katonai hírszerzés speciális egységét teszi felelőssé számos vitatott körülmények között végrehajtott akcióért Nyugat-Európában. Az újság felidézi, hogy Putyin elnök 2006-ban írt alá egy törvényt, amely legalizálja az „extremizmus és terrorizmus” likvidálását. A GRU-t méltató beszédében pedig Putyin azt emelte ki tavaly, hogy „sajnos a konfliktusok esélye (potenciálja) emelkedőben van”.
Eddig inkább a Nyugathoz átálló szovjet/orosz ex-titkosszolgákat vagy külföldre emigrált csecsen lázadóvezérek estek áldozatul vagy szenvedtek súlyos sérüléseket. Navalnij azonban az az ellenzéki politikus, aki keményen fellép Putyin ellen, s az orosz illiberalizmus korruptságára, gátlástalanságára mutatott rá eddigi tevékenységével.
A Navalnij-ügy előtt is történt egy gyanús bérgyilkosság: az orosz ellenzéki Borisz Nyemcov 2015-ben halt meg egy moszkvai hídon. Néhány csecsen férfit azóta elítéltek a lelövéséért, de megbízójukra sosem derült fény. Nyemcov az ukrajnai konfliktusban való orosz részvétel ellen (amit a Kreml egyébként tagad 2014 óta) és az orosz pénzügyi válság miatt (2014-15-ben a rubelt drasztikusan le kellett értékelni) szervezett ellenzéki akciókat, s halála előtt azt sejtette, hogy merényletet terveznek ellene.
Nyemcov nagyon érzékeny pontokat támadott Putyin rendszerében: Oroszország 2014-ben egyszerűen elfoglalta és bekebelezte az Ukrajnához tartozó Krím-félszigetet, Kelet-Ukrajnában pedig kitört egy fegyveres konfliktus, amelynek nyomán oroszbarát szakadár állam jött létre itt. Zelenszkij ukrán elnök a napokban ezért az ENSZ-ben küldött videóüzenetében is felhívta a figyelmet arra, hogy a Kreml nagyhatalmi befolyási zónákat akar kialakítani.
A 2015-ös Nyemcov-gyilkosság, a 2020-as Navalnij-mérgezés és a 2018-as angliai Szergej Szkripal-merényletkísérlet között Vlagyimir Kara-Murza orosz ellenzéki vont párhuzamot a Newsweeknek nyilatkozva. Szkripal egy, a Nyugat oldalára átállt orosz hírszerző, akit szintén novicsokkal n akartak megmérgezni angliai búvóhelyén, mint Navalnijt Szibériában. Kara-Murza szerint ezen akciók mögött a Kreml áll – szavainak némi súlyt ad, hogy őt magát 2015-ben és 2017-ben is meg akarták mérgezni.
Oroszország bajai
Navalnij megmérgezése, a belarusz tüntetések kíméletlen elfojtása, a habarovszki (kelet-szibériai) ellenzéki kormányzó letartóztatása, majd emiatt a távol-keleti kormányzóságban kitört tüntetések, a tomszki relatív ellenzéki siker (ahol Navalnij a helyi zavaros ügyeket próbálta feltárni éppen a mérgezése előtt) a tartományi választásokon – mindez azt is mutatja, hogy a Kreml az utóbbi időben egyre nehezebben találja meg a válaszokat az orosz gazdaság, társadalom és persze a politikai élet kihívásaira.
Bár a TASZSZ hírügynökség egyik friss híre szerint Oroszország a korábbinál nagyobb figyelmet fordít majd a megújuló energiaforrások felhasználására, ez még aligha jelent rövid távon stratégiai váltást például az orosz energetikai szektorban.
2014 óta Oroszországot nyugati szankciók sújtják, ami gazdaságilag nem okozna még megoldhatatlan problémákat, de az olajár tartós csökkenésével párosulva már meglátszik a statisztikákon. Az orosz GDP 2019-ben gyakorlatilag a 11 évvel korábbi szinten állt, azaz a 2008-as 1661 milliárd dollárról mindössze 1700 milliárdra nőtt dollárban számítva, ami összességében alig több mint kétszázalékos növekedés. Ám ha 2013-hoz képest nézzük, akkor az orosz GDP a háromnegyedére csökkent (74 százalékát sem éri el a hat évvel azelőttinek) a Világbank adatai szerint. Ráadásul azóta még a koronavírus is közbeszólt, így a 2020-as gazdasági adatokat nem is érdemes összehasonlítani a korábbiakkal.
Az orosz elit ugyanis részben az arab olajállamokhoz hasonlóan az energiahordozók kitermeléséből tartja fenn uralmát. Az olajállamok gazdasága pedig együtt hullámzik az olajár szintjével. Hosszabb távon e függőség a többi exportágazat kárára megy, amit Madarász Mihály elemzett a Szovjetunió szétesése kapcsán egy 2010-es tanulmányában.
2020 szeptemberében egyébként Oroszország gazdasági szakértői abban bíztak, hogy az olajár viszonylag gyorsan magához fog térni, egyelőre az ősz elején az orosz gazdaság is a vártnál gyorsabban kezdett visszarázódni a „normál” kerékvágásba – de a koronavírus-válság már annyi negatív meglepetést hozott, hogy senki sem lehet biztos ezen jóslatok valóra válásában.
Orosz-német satuban a Köztes-Európa – de mi lesz Ukrajnával?
Éppen ezért fontos Moszkvának, hogy a hullámzó olajár hatását némileg mérsékelve, hosszú távú gázszállítási szerződéseket kössön, és például Németország se állítsa le az Északi Áramlat 2 elnevezésű gázvezeték építését Navalnij megmérgezése miatt. A leállítást szeptember elején még Angela Merkel sem tartotta kizártnak, de a Financial Times friss elemzése szerint ez kevéssé valószínű, mivel a német elit sem támogatná ezt a lépést.
A német-orosz megegyezés (nem először a Köztes-Európa történetében) a két ország közé szorult államokat hozta nehéz helyzetbe: megszűnne a „zsarolási potenciáljuk” Moszkvával szemben, amely így a Balti-tenger mélyén húzódó vezetékkel a német földgázpiac nagy részét ellenőrzése alá vonhatná, anélkül, hogy kiszolgáltatott maradna Ukrajnának vagy Lengyelországnak.
Szibéria nem a Riviéra
Láthattuk, Oroszország a nagyhatalmi jellegzetességek közül rendelkezik pusztító fegyverzettel, kíméletlen titkosszolgálattal, de mindehhez gyenge a gazdasága. Hogy az orosz állam nem túl attraktív lakói számára, azt a népesség alakulása is mutatja. Az 1992-es csúcshoz (148,5 millió ember) 2019-ben már csak 144,4 millióan élnek itt, a csökkenés több mint négymillió. Oroszországnak így nemcsak problémákkal küszködő gazdasággal, hanem fogyatkozó népességgel is szembe kell néznie.
Szibériában talán a legdrasztikusabb a helyzet a Szovjetunió szétesése óta. 1991-től számítva a lakosság egynegyede költözött el a zord vidékről, ahol még a putyini rendszer is türelmesebb volt sokáig, mint Moszkvában vagy Szentpéterváron. Az európai Oroszországban a rendvédelem durván lép fel a tüntetőkkel szemben, nem engedi az alternatíva felmutatását az ellenzéknek. Szibéria távoli vidékein egy fokkal óvatosabb a rezsim, amely persze itt is autoriter jellegű, mint az Ural európai felén, Oroszország nyugati régióiban.
A Távol-Keleten, Habarovszkban például leváltották és gyilkossági kísérlet ügyével hozták összefüggésbe a helyi, ellenzéki kormányzót, Szergej Furgalt. A Liberális Demokrata Párthoz tartozó politikus letartóztatása miatt a habarovszkiak olyan tüntetéssorozatba kezdtek, ami szinte párját ritkítja a putyini Oroszország történetében. Ennek ellenére a hatalom sokáig viszonylag békésen tűrte a demonstrációkat, amelyek július 11. óta tartottak, időnként akár 30-50 ezer embert is megmozgatva (bár a hatalom ennek csak a töredékét ismerte el). Még szeptember 5-én is legalább ötezer ember demonstrált a stratégiai fontosságú Habarovszk városában, a kínai határtól 30 kilométerre. (Kínának itt nemrég még területeket is átadott Oroszország, tehát figyelnie kell arra, hogy a milliárdos lélekszámú szomszéd milyen vonzerőt gyakorol a habarovszki lakosságra.)
Szibériában járt – már említettük – közvetlenül a megmérgezése előtt Alekszej Navalnij is. Az ellenzék ikonja Tomszkot és környékét kereste fel, gyanús ügyek után nyomozva, egyfajta „tényfeltáró” szerepkörben. Tevékenysége komoly hatást váltott ki: a 2020 szeptemberi helyi választásokon ugyanis az ellenzék itt, Tomszk városában győzött Putyin pártjával, az Egységes Oroszországgal szemben.
Szibériában az elégedetlenség láthatóan növekszik a putyini rezsimmel szemben, s ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy Oroszország harmadik legnagyobb városában, Novoszibirszkben is vesztett a putyini kormánypárt az ellenzékkel szemben. Itt igen látványos volt a BBC szerint az Egységes Oroszország visszaesése: az ötven városi képviselői helyből korábban 33-at birtokoltak Putyinék, mostanra ez a szám 22-re csökkent. A brit hírforrás szerint az orosz lakosság elsősorban a gazdasági nehézségek miatt fordult el a kormánypárttól.
Mitől fél Moszkva?
A gazdasági nehézségek és az ebből fakadó népszerűségvesztés Putyin számára figyelmeztető jel. Stratégiát kellene váltania, és ebben nem feltétlenül a hagyományos szovjet gondolkodásmódra van szüksége. A hatalmas földgázvezeték-építési projektekkel sem biztos, hogy ki tudja váltani az olajexporttól való orosz függőséget, az alternatív források ugyanis az orosz energiahordozók exportpiacain egyre inkább terjednek.
Az orosz politikai hagyomány merev és kegyetlen, így nyugati mintára végrehajtott kormányváltásra nem számíthatunk. Választással még nem bukott meg egyetlen orosz első számú vezető sem: se a cárok, se bolsevik pártvezérek, sem egyetlen hatalmon lévő orosz elnök nem veszített voksolást az állam történetében. Putyin is bebiztosította a hatalmát idén: 84 éves koráig, 2036-ig lehet elnök, úgy változtattatta meg népszavazással az orosz alkotmányt.
Mindebből kiderül a moszkvai csúcselit gyengeségéből adódó fő probléma: a Kreml képtelen az akaratát idegméreg vagy rendőri erőszak alkalmazása nélkül átvinni. Moszkva nem nagyon ismeri a soft power módszereit – Joseph Nye amerikai diplomata használta ezt a kifejezést arra, hogy az USA durva beavatkozás és erőszak nélkül is el tudja érni sok országban az akaratának megfelelő kimenetelt.
De miért ilyen gyenge Oroszország? – tehetjük fel a kérdést. Paul Kennedy írja A nagyhatalmak tündöklése és bukása című munkájában, hogy az elmúlt öt évszázad alatt a vezető nemzetek hatalmi helyzete közeli párhuzamban állt relatív gazdasági eredményeikkel. Hosszabb távon pedig világos szerinte a kapcsolat az egyes nagyhatalmak gazdasági felemelkedése és hanyatlása között.
Kennedy idézi a 300 éve élt von Hornigk megfigyelését: „egy nemzet nagysága és gazdasága nem a bőségtől vagy hatalmának, illetve vagyonának biztonságától függ, hanem alapvetően attól, hogy szomszédai nálánál többet vagy kevesebbet birtokolnak ugyanabból”.
Vagyis Oroszország erejét nem önmagában, hanem vetélytársaihoz viszonyítva kell megítélni. Márpedig mind Kína Keleten, mind az Európai Unió Nyugaton erős vetélytárs, gazdasági erejük Moszkváéhoz képest sokkal erősebb.
Politikailag az EU gyengébb, így valószínűleg nem ettől tart a Kreml igazán. Hogy mitől tart, azt a napokban a TASZSZ hírügynökség közölte Vaszilij Nebenzja orosz ENSZ-nagykövetre hivatkozva: a kétpólusú világrendszer kialakulásától. E két pólus pedig immár nem a Szovjetunió és az USA hidegháborús szembenállása nyomán alakulhat ki, hanem a Kína és az Egyesült Államok közötti feszültség miatt. Oroszország nem szívesen látná ezt, de a folyamatok tőle függetlenül zajlanak – ismerte be a TASZSZ által idézett orosz diplomata.
Az utóbbi időben Oroszország egy térségben viszont kifejezetten erősítette befolyását és jelenlétét: a Közel-Keletről van szó, ahol a szíriai helyzetet török és iráni együttműködéssel, „hármasban” próbálja rendezni. A törökökkel amúgy is feltűnően javult az utóbbi időben a helyzet – elsősorban az Erdogan török elnök elleni puccskísérlet bukása után mélyült el az együttműködés.
Ebbe a bimbózó kapcsolatba taposott bele a legújabb azeri-örmény fegyveres konfliktus. Törökország a hozzá hasonló nyelvű Azerbajdzsánt támogatja a harcokban, Jereván viszont Moszkvával tart fenn szoros kapcsolatokat. Mindez éket verhet a két újdonsült barát közé, ami mutatja, hogy az orosz-török barátságnak regionális akadályai is vannak.
Végezetül a legfontosabb tanulságot még nem vontuk le. Említettük már Paul Kennedy tanulmányát a nagyhatalmak tündökléséről és bukásáról. Ez kissé túlzottan is a gazdaságra koncentrált, s abban ugyan Kennedynek igaza volt, hogy egy nagyhatalom gazdasági helyzete alapozza meg a nemzetközi életben betöltött szerepét, de arról nem szól, hogy mi alapozza meg a gazdasági hatalmat. Ez pedig sok kutató szerint nem más, mint az, hogy mennyire szabadon dönthetnek az emberek a saját sorsukról – erről ír Jonathan Scott, amikor a világtörténelemben példátlanul gyors holland, angol és észak-amerikai fejlődést (1500-1800), illetve az ebből fakadó ipari forradalmat elemezte a tavaly megjelent How the Old World Ended (Hogyan ért véget a régi világ) című munkájában.
Ahhoz pedig, hogy az emberek szabadon cselekedjenek, viszont a politikai elitnek kell meghoznia súlyos döntéseket – erről már Daron Acemoglu és James A. Robinson írnak. Befogadó elitet kell kialakítaniuk, ami azt jelenti, hogy a társadalom minél nagyobb tömegei számára kellene a szabad cselekvés lehetőségeit megadni.
Oroszország sosem volt ilyen hely, s kérdéses, hogy valaha is ilyen hely lesz-e. Ettől függetlenül ott is zajlik innováció, megújulás, mint Nyugaton, de ez egy államvezérelt modell, amely eleve késésben szokott lenni a Nyugathoz képest. Amíg tehát korlátozott a szabadság Oroszországban, addig a lemaradás is jellemezni fogja az országot. Ám a lemaradást a lakosság hosszú távon nehezen viseli el, ezért várhatóan Putyinnak is el kell majd elgondolkoznia a változtatásokon – ezek irányát azonban még nem lehet előre megjósolni.
Kiemelt kép: Andrey Rudakov /Bloomberg /Getty Images
