Amikor készültem az interjúra, megkérdeztem a barátaimat, mi az a kérdés, amit mindenképpen fel kell tennem, és két javaslat érkezett: az egyik, hogy Kim Dzsongun életben van-e, a másik, hogy ha nincs, vannak-e hasonmásai? Ez is jelzi azt, hogy az elmúlt hetekben, amikor a világ szinte csak a koronavírus-járvánnyal foglalkozott, volt egy másik téma is, ami sokakat érdekelt, mégpedig az észak-koreai vezető állítólagos áprilisi eltűnése. Ön szerint mi ennek az oka?
Kim Dzsongun kiismerhetetlen és rejtélyes személyiség, sokkal nagyobb szerepe van a világpolitikában annál, mint amilyet egy Észak-Koreához hasonlóan kicsi és szegény ország vezetőjének tulajdonítanánk. Nyilván részben azért van így, mert most már rendelkezik nukleáris fegyverekkel, és fenyegetést jelent, de szerintem a rejtélyességnek is szerepe van ebben. 27 évesen lett egy olyan ország vezetője, amelynek évtizedekkel ezelőtt, akár már a Szovjetunióval egy időben össze kellett volna omlania. Észak-Korea az esélyeket meghazudtolva maradt fenn, és ugyanilyen szívóssággal maradt az élén Kim Dzsongun is.
Ami a hivatalos hasonmásokat illeti: sosem hallottam róla. Közismert, hogy Szaddám Husszeinnek volt, de a Kim család egyik tagjának esetében sem tudunk ilyesmiről.
Ha Kim Dzsongun megbetegszik, van arra mód, hogy tudomást szerezzünk róla, tudván azt, hogy mennyire zárt az ország? Például az a hír, hogy műtéte volt és nagyon beteg, két, egykori észak-koreai menekülttől származott, akik később bocsánatot kértek, amiért téves információkat terjesztettek.
Nagyon sok pletyka szivárog ki Észak-Koreából, és különösen óvatos vagyok velük, főleg, ha a vezetőségről szólnak. Pont azért, mert annyira titkolóznak, egyszerűen fogalmunk sincs, mi történik a rezsimben. Ebben az esetben azt javasoltam, várjunk, mert a végén úgyis Észak-Korea fogja elárulni, hogy mi van. Tőlük tudtuk meg azt is, hogy Kim Ir Szen és Kim Dzsongil meghalt, és ha valami történt Kim Dzsongunnal, addig, ameddig nem jelentik be az észak-koreai hírekben, nem fogunk tudni róla. Azóta kiderült, hogy nem halt meg, de ennél többet nem árultak el. Amikor újra felbukkant, úgy tűnt, hogy a csuklóján van egy kis heg, amely akár műtétre is utalhat, de ki tudja. Az is lehet, hogy egyszerű társadalmi távolságtartásról van szó a koronavírus-járvány miatt – jelenleg ez tűnik a legvalószínűbb magyarázatnak. Ráadásul az sem szokatlan, hogy időről időre eltűnik, a mostani helyzet annyiban volt más, hogy a menekültektől származó pletyka szárnyra kapott az Egyesült Államokban.
Ugyanakkor Kim Dzsongun mostani eltűnése idején kihagyott egy nagyon fontos ünnepet.
Igen, a nagyapja, az országalapító Kim Ir Szen születésének évfordulóját április 15-én, amely Észak-Korea legfontosabb ünnepe. Ez sokaknak feltűnt, mert ez valóban nagy dolog. Kim Dzsongun arra alapozza a hatalmának legitimációját, hogy ő a Kim család és a nagyapja leszármazottja, vagyis az, hogy nem hajolt meg a nagyapja sírjánál, kimondottan furcsa. Lehet, hogy beteg volt, de az is lehet, hogy mivel már nyolc éve hatalomban van, elkezdte a saját útját járni. Magabiztos, felnőtt a feladathoz. A hagyomány szerint az észak-koreai vezető január 1-jén beszédet szokott tartani, Kim Dzsongun azonban idén ezt is kihagyta, csak egy közleményt adott ki.
A könyvében többször kitért arra, hogy Kim Dzsongun a nagyapjára akar hasonlítani, nem az apjára. Ez látszik az öltözékén és a frizuráján is, az oka pedig az lehet, hogy arra az időszakra akarja emlékeztetni az észak-koreaiakat, amikor jobban éltek, és nem arra, amikor az 1990-es években Kim Dzsongil vezetése alatt súlyos éhezés pusztított az országban.
Mivel a legitimációja a nagyapja örökségén nyugszik, ezért Dzsongun nagyon sok energiát fektetett abba, hogy az észak-koreaiakat azokra a régi szép időkre emlékeztesse, amikor az országuk még erősebb és gazdagabb volt, mint Dél-Korea, és egy igazi forradalmár vezette, aki a japánok ellen harcolt. Ezért mászik fel fehér lovon a Pektu-hegyre (a Pektu-hegyet Kim Ir Szen szülőhelyeként tartják számon Észak-Koreában – a szerk.) Úgy vélem, ebben egészen eredményes volt, és most, hogy már magabiztosabb, megerősítette a hatalmát, eltávolított mindenkit, aki a riválisa lehetett volna, átléphet a következő fázisba. Több olyan dolgot is megtett, ami nem hogy az apjának, de még a nagyapjának sem sikerült, például találkozott az amerikai elnökkel, részt vett világpolitikai csúcstalálkozókon, és hidrogénbombát fejlesztettek a vezetése alatt.
Kim Dzsongun még nyugati szemmel is feltűnő luxusban nevelkedett, miközben egy olyan országban élt, amelyet éhezés és szegénység sújtott. Vajon ő észrevette akkor ezt a kettősséget?
Gyerekkorában, amikor összeomlott az ország legfőbb támogatójának számító Szovjetunió, és Észak-Koreában éhínség tombolt, nem hiszem, hogy tudta, mi zajlik körülötte. Teljesen be volt zárkózva a családi birtokra, nem járt iskolába, nem voltak barátai, és amikor Svájcba ment tanulni, akkor is csak egy 14 éves fiú volt, aki szeret kosárlabdázni. De most már biztosan tudja, és látható, hogy egyáltalán nem érdekli, mi történik az észak-koreai emberekkel. A gazdaság enyhe liberalizációjára való törekvése nem azt a célt szolgálja, hogy az átlagemberek jobban éljenek, hanem azt, hogy ő maradjon a vezető.
Azoknak a phenjaniaknak, akik hatalomban tartják, megengedte, hogy meggazdagodjanak, és ők valóban sokkal jobban is élnek azóta, hogy Dzsongun van hatalmon. A maradék 99 százalék számára engedélyezte a piaci kereskedést, ami egyfajta szelepként is működik a feszültség kiengedésére. Az észak-koreaiak ma már nem halnak éhen, „csak” alultápláltak, ami természetesen borzalmas helyzet, de úgy tűnhet számukra, hogy jobban megy a soruk.
Az Észak-Koreáról szóló könyvek jobbára olyan átlagemberek beszámolói, akik a borzalmas körülmények elől szöktek meg az országból. Miközben fontos elmesélni ezeket a történeteket, arról sokkal kevesebbet tudunk, hogy az elit hogyan működik. Az ön könyve ebben segít, hiszen kiderül belőle, hogy Kim Dzsongun az idős tábornokok helyett a milleniálokra, más néven az Y-generációra támaszkodik, azaz saját korosztályára. Bizarr belegondolni abba, miért akar egy velem egyidős ember diktátor lenni.
Kim diszfunkcionális családban nőtt fel, abban a szellemben, hogy majd ő lesz az apja örököse – már 8 évesen, egy családi ünnepségen úgy mutatták be, mint a következő vezetőt. Semmilyen formában nem volt normális gyerekkora, és azt hiszem, hogy az agya sok szempontból másképpen működik, mint a miénk. Amikor hivatalosan is Kim Dzsongil örököseként nevezték meg, sokan azt gondolták, hogy mivel 12 és 16 éves kora között Svájcban tanult, liberálisabb, a reformokra nagyobb hajlandóságot mutató vonalat fog vinni. Ahogy azonban a könyvemben írtam, szerintem pontosan az ellenkezője történt:
Tegyük hozzá, hogy azért Svájcban gyereknek lenni egészen más, mint Észak-Koreában, főleg, ha hamis útlevéllel tud utazgatni Európában.
Amolyan elkényeztetett diplomata sarj volt, aki Olaszországba, Franciaországba, Disneylandbe utazgatott, NBA-meccseket nézett – egy csomó olyan dolgot csinált, ami egy átlagos európai gyerek számára is különleges dolognak számított. Még a „normális élete” sem volt normális.
Az egyik osztálytársa mesélt arról is, hogy Kim mindig a legújabb Air Jordan-cipőket hordta, olyat, amiről a társai csak álmodoztak.
Meséltek nekem furcsa szituációkról is, mint amikor délutánonként Kim a parkban kosarazgatott, és a „szülei” (az álnéven Svájcban élő nagynénje és férje, akik vigyáztak rá – a szerk.) a partvonal mellől látványosan drukkoltak neki. A társai érezték, hogy valami nem stimmel, de mivel maguk is kamaszok voltak, nem törődtek vele. Mivel a közelben volt a thai nagykövetség, talán nem is tudták, hogy Kim esetleg nem thai, hanem koreai, főleg nem azt, hogy észak-koreai.
Az utóbbi 10-12 évben Észak-Koreában is sok minden megváltozott. Ez önnek, aki többször is járt az országban, különösen feltűnő lehetett.
Az 1990-es és a 2000-es évek nagyon-nagyon kemények voltak Észak-Koreában: először az éhínség, majd az abból való kilábalás miatt, közben Kim Dzsongil próbált hatalomban maradni, de egyre romlott az egészsége, 2008-ban sztrókot is kapott. Ráadásul Kína is fénysebességgel alakult át egy olyan nagy kapitalista országgá, amely afféle vidéki suttyónak tartja Észak-Koreát. A ’90-es évek elején, amikor az 52 éves Dzsongil hatalomra került, tudta, hogy bármilyen változás megrendítheti a rendszert, ezért mindent úgy hagyott, ahogy volt – és ezzel elvesztegetett 17 évet. A fia 27 éves volt, amikor Észak-Korea vezetője lett, és tisztában volt azzal, hogy évtizedekig hatalomban maradhat, az apjával ellentétben nem ülhet tétlenül, ezért már az elején megígérte, hogy az észak-koreaiaknak soha többé nem kell majd meghúzniuk a nadrágszíjukat.
Először is a nukleáris programra összpontosított, hogy megmutassa a világnak, komolyan kell venni őt és félni kell tőle. Emellett a program okot adott a nemzeti büszkeségre, még azok körében is, akik megvetik a Kim-rezsimet, és elszöktek az országból.
Másrészt Kim Dzsongun tudta, be kell bizonyítania azt, hogy a gazdaság fejlődik alatta. Ezért engedélyezte a városi piacok terjedését, és ezért hunynak szemet a szürkébb zónába tartozó tevékenységek, mint a drogkereskedelem és a kínai import felett. Kim azt akarja, hogy az emberek megdolgozzanak a jobb életszínvonalért, hogy aztán ő arathassa le a babérokat.
Álláspontom szerint ezek az intézkedések mind azért történtek, hogy Kim Dzsongun még évtizedekig hatalmon maradjon, és ezért is koncentrál a milleniálokra, mert ők lehetnek majd a támaszai. Ha ezek a phenjani fiatalok úgy érzik, hogy jobb lett az életük, de tudják, hogy például Szöulban nem tartoznának az elit köreibe, nekik is az lesz érdekük, hogy Kim maradjon Észak-Korea élén. Ahogy írtam a könyvemben, ezek a fiatalok jógaórákra járnak, cappuccinót isznak a kávézókban és Zara ruhákat hordanak – sok szempontból olyan az életük, mint a fiataloknak más országokban.
Az, hogy Kim Dzsongun megengedte, hogy egyre több piac jöjjön létre az országban, és az emberek szabadabban adják-vegyék az áruikat, arra emlékeztet, amikor a nyolcvanas években Magyarországon is elkezdett puhulni a rendszer, és az ország vezetése egyre több dolgot engedett a lakosságnak a második gazdaságban.
Valóban olyan, de Kim nyilván nem akarja, hogy a vége is ugyanaz legyen! Finoman kell egyensúlyoznia, hogy engedjen, de ne túl sokat, és a politikai fronton nincs is javulás: megmaradt az elnyomás, az erőszak, a megfigyelés, a munkatáborok. Sőt, van, ami még rosszabb is lett. Megerősítették a határvédelmet, Dzsongun hatalomra kerülése óta alaposan csökkent az észak-koreai menekültek száma. Mivel az arab tavasz egybeesett a vezetővé válásával, biztosan tanultak belőle, hogy Észak-Koreában ez ne fordulhasson elő. Én Kínában élek, ahol szintén nagyon szigorú korlátozások vannak, de innen el lehet menni, és lehet kritikát is megfogalmazni a hatalommal szemben.
Még akkor sem érezheti magát biztonságban az ember, ha a Kim család tagja.
És Kim Dzsongun pontosan ezt akarja üzenni. Nem lett volna muszáj a bátyját egy nyilvános helyen, kamerák kereszttüzében vegyi fegyverrel bekenni, de szerintem ezzel azt akarta üzenni, hogy „ha megpróbálsz szembeszállni velem, elkaplak, bárhol is legyél”. Ez határozott jelzés mindazoknak, akiknek esetleg megfordul a fejében az ellenzékiség gondolata, ráadásul Kim bármilyen retorzió nélkül cselekedhet.
Volt olyan is, akit légvédelmi fegyverrel végeztetett ki.
A védelmi minisztert, aki állítólag elaludt egy megbeszélésen, miközben Kim beszélt – műholdas felvételek is készültek a kivégzésről. A kivégzés módja szándékosan volt ennyire extrém, így az elit többi tagjához is eljut a híre. Biztos vagyok benne, hogy a miniszter más vétséget is elkövetett, de ez világos üzenet volt a tábornokok számára. Ha megnézzük a diktátor közvetlen közelében dolgozókat, talán húga az egyetlen, akit még nem küldtek átnevelő táborba, legalább egy kis időre.
Említette, hogy Észak-Korea sok mindenben le van maradva, de a nukleáris fegyverkezésben nem. Van egy másik ilyen terület is, a kiberbűnözés, amely XXI. századi műfaj.
A ’90-es, 2000-es években rendre lefülelték az észak-koreai diplomatákat, például Bulgáriában esett meg, hogy amikor elkapták őket, kiderült, hogy az autójuk csomagtartója tele volt heroinnal. Akkor még kábítószerről, rinocérosz szarvakról, hamisított cigarettáról és hasonló tiltott dolgokról volt szó, amikkel könnyű volt lebukni, de ahogy múltak az évek, egyre okosabbak lettek és rájöttek, hogy a kiberbűnözéssel sokkal több pénzt lehet keresni. A bangladesi központi bankból 81 millió dollárt loptak el úgy, hogy nem lehet egyértelműen visszavezetni hozzájuk. Ez a tökéletes bűncselekmény számukra, viszonylag olcsó, szinte csak humánerőforrás kell hozzá, abból pedig van elég. Észak-Korea képzett tudósokkal és informatikai szakemberekkel rendelkezik, akik a radar alatt dolgozva tudják pénzhez juttatni az országot. Kim rezsimje egy csomó pénzt és energiát ölt a nukleáris programba, és ez aggasztó, de az így kifejlesztett fegyvereket nem használják. A kiberfegyvereket viszont igen, amivel igen sok kárt okoznak, és a jövőben egyre gyakoribbak lesznek az ilyen esetek.
Mindez egy olyan országban történik, ahol nincs internet.
Észak-Koreában számos ellentmondás van, és ez az egyik, hogy egy átlagos állampolgár nem használhatja az internetet, még az elit tagjai közül is csak nagyon keveseknek van hozzáférése, közben pedig a kiberbűnözőket az állam képezteti ki, feltehetőleg valamelyik másik országban.
Futólag szóba került a kábítószer, de a könyvben hosszabban is kifejti, hogy a szerhasználat nagy problémát jelent.
Észak-Korea jelentős vegyiparral rendelkezett, szaktudás is volt hozzá, ezért valahol érthető, hogy amikor ezek a gyárak leálltak, a vállalkozói vénával rendelkező szakemberek metamfetamint kezdtek el bennük előállítani. Ennek jelentős része Kínában, illetve külföldön kötött ki, de nagy mennyiség a határokon belül maradt. Hivatalosan a kábítószerek illegálisak, de a rendszer nagyon korrupt. Beszélgettem egy drogdílerrel, aki elmondta, hogy kristállyal fizette le a helyi rendőrfőnököt. A hatóság egy része szemet huny e fölött: részben azért, mert maguk is szerhasználók, részben pedig azért, mert a drogok elnyomják az éhségérzetet, leszedálják a lakosságot, így kisebb lesz az esély arra, hogy zúgolódjanak. A rezsim nem szereti, ha valaki kereskedik a droggal, de a használat miatt nem aggódik.
Mint ahogyan a rezsim a kenőpénzt is elnézi, csak arra kell figyelni, hogy a megfelelő embernek adja valaki, különben börtönbe kerülhet.
A különféle gazdasági bűncselekmények, mondjuk, ha olyasmit árulsz, amit nem szabadna, vagy rajtakapnak, hogy dél-koreai popzenét hallgatsz a telefonon, kenőpénzzel elintézhetők. A politika azonban más tészta: továbbra is veszélyes olyan kérdéseket feltenni, hogy miért atomfegyverekre megy a pénz, ha éheznek az emberek, és vajon Kim Dzsongun alkalmas-e az ország vezetésére. Ahogy az a gyakorlat is él, hogy ha valakit bűnösnek találnak, akkor a családja három generációját büntetik meg érte. Az észak-koreai menekültek, akikkel beszéltem, elmondták: ha kritizálod a kormányt, lehet, hogy te készen állsz arra, hogy börtöntáborba menj miatta. De vajon arra is készen állsz-e, hogy a szüleidet, a házastársadat és a gyerekeidet is magaddal vidd, és évtizedekig dolgoztassák őket a bányákban? A legtöbb ember erre a kérdésre nemmel válaszolna. A büntetés annyira kemény, hogy ha nem értesz egyet a rendszerrel, inkább elhagyod az országot, és meg sem próbálod belülről megváltoztatni.
Manapság már kevesebb tábor van, mint a ’90-es években, de nagyobbak – ez a műholdfelvételeken is látszik. A rabok ugyanolyan rettenetes körülmények között élnek: alig kapnak enni, télen nincs fűtés, egész nap kényszermunkát végeznek, megkínozzák és megerőszakolják őket.
Visszakanyarodva a beszélgetésünk elejére: amikor áprilisban úgy tűnt, hogy Kim Dzsongun eltűnt, a húga, Kim Jodzsong került reflektorfénybe, akiről sok mindent nem tudunk, de azt igen, hogy egyfajta második ember lett a rezsimben. Voltak, akik azt gondolták, hogy Dzsongun esetleges halála esetén Jodzsong lehetne az utóda, bár ön azt mondta, nőként erre nem sok esélye van. Hogyan lett mégis ilyen fontos szerepe?
Nem precedens nélküli dologról van szó, Kim Dzsongil is sokat támaszkodott a húgára. Kim Dzsongun tudja, hogy megbízhat a saját vérében, és a húgának is ugyanannyi vesztenivalója van, mint neki. Akkor is ott volt a bátyja mellett, amikor az az eltűnése után újra felbukkant. Jodzsong szerepe az, hogy segítsen a testvérének, jó színben tüntesse fel, és gondoskodjon arról, hogy minden zökkenőmentesen halad. Ő a bátyja szárnysegédje. Nem hiszem, hogy lehetne belőle vezető, és nem csak azért, mert egyszerűen nő, hanem, mert fiatal nő. Észak-Korea konfuciánus és hierarchikus berendezkedésű, épp elég nehéz volt elfogadtatni annak idején, hogy Dzsongun személyében egy 27 éves fiatal férfi kerüljön az élére, egy 31 éves nő pedig végképp elképzelhetetlen. Ugyanakkor azt is hozzá kell tenni, hogy Jodzsong az egyetlen ember a Kim családból a diktátoron kívül, aki rendelkezik kormányzati pozícióval, és ő az egyetlen, aki tudja, hogyan zajlanak a dolgok. Pont ezért érdekel bennünket annyira, hogy mi van Kim Dzsongunnal, mert nincs örököse: ha van is fia, az 2-3, vagy 5-6 éves lehet, tehát nincs senki, aki rövid időn belül át tudná venni a helyét. Talán be lehetne vezetni valamilyen régensi rendszert, de ez sem biztos.
Bár most nehéz elképzelni, nem lehet kizárni annak lehetőségét, hogy egyszer vége lesz a Kim-rezsimnek. Mi fog történni akkor?
Nagyon homályos a jövő. Egy csomó lehetőség van arra, hogyan zajlik majd le a változás. El tudom képzelni azt, hogy ha Kim Dzsongun meghal, vagy elzavarják, akkor a katonaság veszi át a hatalmat, esetleg valaki, akit Kína jelöl ki. Kínának érdekében áll, hogy Észak-Korea stabil maradjon, mert szüksége van egy ütközőzónára, amely elválasztja az amerikaiak által támogatott Dél-Koreától. Reálisnak látom azt az opciót, hogy Kína fenn akarna tartani a szomszédban egy szocialista rezsimet.
Észak-Korea katasztrofális összeomlása különösen nehéz lenne Dél-Korea számára. Miközben ez a két ország ötezer éven keresztül egy ország volt, most már egyre több dél-koreaiban tűnik el a szétválasztottság érzése, főleg a fiatalokban. Dél-Korea olyan sokat változott és olyan sokat dolgozott azért, hogy virágzó gazdasága legyen. Az élet épp elég nehéz így is a dél-koreai fiatalok számára, azt pedig, amit elérnek, nem akarják megosztani az észak-koreaiakkal. Ha továbbra is progresszív kormány lesz hatalmon délen, valószínűleg egyben akarja tartani Észak-Koreát, és inkább abban fog majd segíteni, hogy belülről induljon el a felemelkedés, nem úgy, hogy egybeolvad a két ország. De ezek csak spekulációk, és Észak-Koreának szokása ellentmondani a várakozásoknak.
Nem látom jelét annak, hogy Kim Dzsongun a közeljövőben távozna. Azért is írtam ezt a könyvet, mert sokan úgy tekintenek rá, mint egy viccre:
Alapos stratégia mentén dolgozik, könyörtelen, és igen nagy a hatalma, nem mutatkozik repedés a rendszeren. Sok mindent meg is tett azért, hogy a csúcson maradjon: nukleáris fegyvereket fejlesztett, ha szükségét érezte, megölette a kormánya és a családja tagjait, és – bár kockázatos volt – elment és találkozott Donald Trumppal. Ugyanakkor van egy dolog, amivel gondoskodhatna arról, hogy évtizedekig éljen, mégsem hajlandó arra, hogy vigyázzon az egészségére. Extrém túlsúlyos, nehezen vesz levegőt, és hiába 36 éves, mégis úgy néz ki, mintha bármelyik pillanatban szívrohamot kapna. Ha én lennék Kim Dzsongun, és 70 éves koromig hatalmon akarnék maradni, visszavennék a steakből és a vörös borból, és néha felszállnék a futópadra.
Kiemelt kép: Jean Chung /Bloomberg /Getty Images
