Most, hogy a koronavírus-járvány súlypontja Európába tevődött át, egyre nagyobb figyelem irányul a kontinensünkön Ázsiára, ahol a vírus először jelent meg, és ahol egyre több példát találni arra, miként lehet sikeresen felvenni a harcot a koronavírussal szemben. Kína erőfeszítéseiről rendszeresen beszámolt a világsajtó, az elmúlt napokban pedig idehaza is számos cikk született Dél-Koreáról, illetve a többi fejlett és gazdag kelet-ázsiai „kis tigris” (Szingapúr, Tajvan és Hongkong) csúcstechnológiára épülő, eredményes védekezéséről.
Jóval kevesebbet lehet viszont olvasni Belső-Ázsiáról, ahol egyelőre alig jelent meg a vírus. Ez a volt szovjet utódállamok esetében még megmagyarázható az alacsony népsűrűséggel és a nagy távolságokkal, no meg azzal, hogy a Kínával közös határral rendelkező három ilyen állam, Tadzsikisztán, Kirgizisztán és Kazahsztán is a Kína perifériájának számító, kedvezőtlen földrajzi adottságú, gyéren lakott nyugati területekkel határos, ahol nincs számottevő utasforgalom.
De a hasonló földrajzi és népsűrűségi adottságokon túl mi lehet a magyarázat arra, hogy a Kínával rendkívül hosszú (4677 km-es) közös határral rendelkező Mongóliában később találtak fertőzöttet, mint Magyarországon? (A cikk írásakor négy koronavírus-fertőzöttről tudni az egész országban, mindannyian repülővel érkeztek külföldről.)
melynek az egészségügyi rendszere összehasonlíthatatlanul gyengébb színvonalú a gazdag kelet-ázsiai államokénál. Az ország mindenkinél előbb, már január 24-én szigorú, akkor talán még túlzónak is tűnő, megelőző intézkedéseket vezetett be. Egy nappal azután, hogy Vuhant lezárták a kínai hatóságok, március 2-ig bezárták az iskolákat és az óvodákat, de lezárták a Kínával szomszédos határátkelőket is (ezt azóta meghosszabbították március végéig).
Az ország kormánya nem mérlegelte a gazdasági szempontokat sem, pedig Kína Mongólia legfontosabb kereskedelmi partnere, február 8-án mégis haladéktalanul leállították a Kínába irányuló szénexportot, amikor kiderült, hogy a Mongóliával határos kínai tartományban, Belső-Mongóliában több koronavírusos esetet találtak, és gyakorlatilag megtiltották a beutazást Kínából – az árukereskedelmet kivéve. Négy nappal később Ulánbátor polgármestere rendeletben tiltotta meg a gyülekezést, bezáratta a mozikat, az éttermeket, a bárokat és a kocsmákat pedig déli 12 órai zárásra kötelezte (sőt, külön megtiltotta a szemetelést, a nyilvános vizelést és a köpködést is). Az angol nyelvű kelet-ázsiai híroldal, a The Diplomat már akkor, február elején kiürült utcákról, kísérteties hangulatról és arcmaszkot viselő emberekről számolt be.
Hangsúlyozzuk: mindezt úgy, hogy még nem volt koronavírusos megbetegedés az országban, a világ nagy részén pedig még a „minek túllihegni egy sima influenzát”, illetve ez „a kínaiak problémája, oldják meg ők” álláspontok voltak túlsúlyban. Bár az országban hagyományosan erősek a Kína-ellenes érzelmek, voltak is ilyen élű, idegenellenes megmozdulások a járvány kitörése után, a mongol kormány mégis kezdettől fogva igyekezett szolidárisnak mutatkozni: közösségi gyűjtésre biztató kampány indult Kína megsegítésére Érzelmi támogatás az örök szomszédnak címmel, Khaltmaagiin Battulga elnök pedig a járvány kezdete óta az első külföldi államfőként látogatta meg Hszi Csin-pinget, hogy támogatásáról biztosítsa,
A mongol vezetés betiltotta februárban a legnagyobb mongol ünnepnek számító Holdújévvel kapcsolatos rendezvényeket is. Az erősen hagyománytisztelő mongol lakosság nagy része is támogatta a döntést, pedig még nemigen volt példa arra, hogy elmaradt volna az ünnep. Az ország a lehetőségeihez mérten az egészségügyet is felkészítette a járványra: a tömegközlekedést kizárólag arcmaszkban lehetett használni, és széles körű adakozás is indult február végén, melynek keretében helyi hírességek (énekesek, birkózók) szálltak be a koronavírus elleni küzdelembe, pénzt vagy egészségügyi felszereléseket adományozva az illetékes minisztériumnak. Látható tehát, hogy egy viszonylag elmaradott, posztkommunista örökséget cipelő ország is fel tudott készülni – a lehetőségeihez mérten – a koronavírus érkezésére.
Ilyen előzmények után március 10-én jelentették be az első vírusfertőzést az országban: egy Moszkvából repülővel érkező, de Mongóliában dolgozó francia állampolgárnál mutatták ki a koronavírust, akit önkéntes karanténra köteleztek, ám ő figyelmen kívül hagyta az utasításokat, és elment dolgozni, mielőtt a tünetek megjelenésekor kórházba került volna. Ezért a mongol hatóságok komoly erőfeszítéseket tettek, hogy megtalálják a férfi utastársait a repülőjáraton, illetve mindenki mást, akivel kapcsolatba kerülhetett:
Hangsúlyozzuk: mindezt úgy, hogy egyetlen darab fertőzöttről beszélünk. Március 10-én az élelmiszert árusító üzletek kivételével az összes boltot bezárták, vesztegzár alá helyezték az összes nagyobb várost, különös tekintettel a másfél milliós Ulánbátorra, ahol a népesség mintegy fele él, március 16-ától leállították nemcsak a tömegközlekedést, de az autóforgalmat is (ezt a korlátozást azóta már részlegesen fel is oldották), és sok más országhoz hasonlóan megtiltották a beutazásokat külföldről. Március 16-án aztán további három új fertőzöttet jelentettek be: valamennyien az Európából különgéppel hazahozott mongol állampolgárok közül kerültek ki, akik érkezéskor azonnal karanténba is kerültek.
Azért mindehhez hozzá kell tenni azt, hogy a többi kelet-ázsiai országhoz hasonlóan Mongóliának már volt alkalma felkészülni komoly járványok kitörésére, hiszen az országban is voltak fertőzöttek például a SARS-járvány idején, és Mongóliában a többi ázsiai országhoz hasonlóan sokkal nagyobb az állam tekintélye. Mégis, az ország példájából is látható, hogy nem pusztán technológiai fejlettség és pénz függvénye a koronavírussal szembeni hatékony fellépés.
Kiemelt kép: Byambasuren BYAMBA-OCHIR / AFP
