2016-ban a választások éjszakáján a politikusok és elemzők is leesett állal figyelték a parlamenti voksolás végeredményét, és mindenki biztosra vette, hogy ezt a patthelyzetet nehezen fogja feloldani a szlovákiai belpolitika. Az addig egyszínű kormányt vezető Smer – bár győzni tudott – hatalmas pofont kapott a választóktól, az addig csak masírozgató, de marginálisnak tekintett fasiszta párt, Marián Kotleba ĽSNS nevű formációja pedig 8 százalék feletti eredménnyel a politikai mainstreambe katapultálta magát.
A Smer végül kormányt alakíthatott, miután a nacionalista Szlovák Nemzeti Párt (SNS) mellett a másik oldalról két olyan pártot (a magyar-szlovák Hidat és a jobbközép, azóta széthulló Sieť-et) is átcsábított magához, melyek addigi politikai pályafutásuk során a Smerrel szemben határozták meg magukat.
Az új kormány első két éve sem volt könnyű, hiszen a Smer nem tudta megszokni, hogy nem egyedül kormányoz, az SNS igyekezett minél többet kisajtolni a kormánytagságából, a Sieť villámgyorsan elbukott a saját identitásválságában, a Híd pedig képtelen volt elmagyarázni a választóinak, miért lépett koalícióra két, botrányokkal terhelt és magyarellenes szólamokat hangoztató párttal. A koalíció azonban 2018-ig eldöcögött valahogy. Aztán felrobbant egy politikai atombomba: nagymácsédi házukban megtalálták Ján Kuciak oknyomozó újságíró és menyasszonya, Martina Kušnírová régész holttestét – és kiderült, a fiatal és tehetséges újságírót a munkájával összefüggésben ölték meg.
A két évvel ezelőtti gyilkossággal valami megváltozott az országban. Az újságok szinte naponta hoztak újabb és újabb információkat a hatalom és az oligarchák, kétes hírű vállalkozók és maffiózók összefonódásáról, az addig apatikusnak gondolt átlagemberek pedig az utcára vonultak. Ezzel egy időben megváltozott a politikai tér is: a jobb-bal felosztás, melynek már egyébként sem volt sok értelme, a kukába került.
A politikai szövetségek addigi rendszere szétzilálódott, és bár eleinte úgy tűnt, a korrupció felszámolása, valamint a Smer és szövetségeseinek eltávolítása lehet az újrarendeződés fő vezérlő elve, végül máshogy alakultak az erőviszonyok. Több politikai blokk jött létre, ezek mindegyike komoly belső feszültséggel küzd, tagjai nem csak a politikai ellenfeleikkel, de egymással is küzdenek.
Bár Szlovákia stabil országnak tűnhet, a politikai válság sokkal mélyebb, mint az kívülről látszik. Az újságíró-gyilkosság és az annak nyomán felszínre kerülő korrupciós mechanizmus, a politika és a pénzügyi csoportok összefonódása, a politikusok morális válsága csak a jéghegy csúcsát jelentik, ezen túl is komoly, és láthatóan áthidalhatatlan világnézeti különbségek feszülnek a szereplők között. A nagy gyűjtőpártok komoly tömegbázissal rendelkező korszaka lejárt: Mečiar HZDS-ét, vagy épp Mikuláš Dzurinda SDKÚ-DS-ét már rég elnyelte a történelem mocsara. A parlamentbe aspiráló pártok döntő többsége nem idősebb 10–12 évesnél, a fragmentálódás miatt pedig viszonylag alacsony támogatottsággal is komoly hatalomra lehet szert tenni a parlamentben.
E miatt sokan azt képzelik, ők jelenthetik majd a mérleg nyelvét az esetleges koalíciós tárgyalások során.
De lássuk, kik készülnek a szlovák parlamentbe. A pártokat három blokkba lehet besorolni: az egyik ilyen csoport a Smer és holdudvara, a másik a demokratikus ellenzék, a harmadik pedig a rendszerellenes pártok csoportja. Van emellett egy negyedik kategória is, a magyar pártok csoportja, velük külön foglalkozunk majd.
A Smer-csoport
A Smer 15 évig volt a szlovák politikai élet vezető ereje, miután magába olvasztotta a teljes szlovák baloldalt, és betöltötte a Mečiar bukása utáni hatalmi űrt. 2006-tól két évet leszámítva végig a legerősebb kormánypárt volt. 2012-ben ráadásul olyan esélyt kapott a sorstól, mint Orbán Viktor 2010-ben: a jobboldali Radičová-kormány csúfos bukása után a Smer 44,4 százalékos eredményt ért el a választáson úgy, hogy ezért szinte egy szalmaszálat sem kellett keresztbe tennie. Robert Fico azonban közel sem tudta úgy megszilárdítani a hatalmát, mint Orbán: nem tudta rátenni a kezét a sajtóra, és hiába próbálta, képtelen volt elfoglalni a kulcsintézményeket és posztokat. 2016-ban a párthoz köthető pofátlan – a sajtó által jól dokumentált – korrupciós botrányok miatt választóinak nagy része elfordult a Smertől. 2018 pedig megpecsételte Robert Fico sorsát, Ján Kuciak meggyilkolása után sorra kerültek elő a súlyosabbnál súlyosabb ügyek: hogyan kötődött az EU-s agrártámogatásokat dézsmálgató olasz maffia a kormányhivatalhoz és Fico személyi asszisztenséhez, vagy épp miként csicskáztatta a Smer politikusaival vélhetően szoros viszonyt ápoló maffiózó, Marián Kočner magát az akkori főügyészt. Ficónak a gyilkosság után a háttérbe kellett vonulnia, és Peter Pellegrinit ültette a kormányfői székbe – távozásakor azonban azt ígérte, nem megy sehová. A Smer támogatottsága azóta megrogyott, politikusai finoman jelezték, hogy ellenzékbe készülnek, ám a választás kiszámíthatatlansága miatt megeshet, hogy megtalálják maguknak a szükséges szövetségeseket – nem kizárt, hogy a magukat rendszerellenesnek beállító pártok között.
A legrégebbi szlovák párt már rég nem az a magyarfaló alakulat, amely Ján Slota idejében volt, az utóbbi időben pedig mintha hullámvasúton ülnének. A 2010-es években egyszer már kiszorultak a parlamentből, ám a Slotát a pártból kifúró új elnök, Andrej Danko 2016-ban kisebb meglepetést okozva több mint 8 százalékos eredménnyel a parlamentbe vezette a nemzetieket, majd kevésbé meglepő módon egyenesen Fico ölelő karjaiba. Danko házelnök lett, és finoman jelezte, hogy egyszer majd kormányfő is szeretne lenni, ám ez valószínűleg álom marad, mert az elmúlt négy évben elsősorban nyelvbotlásairól, faragatlan megnyilvánulásairól és nyers, zsarolásra épülő politizálásáról lett ismert.
Ez azonban csak a felszín, az SNS eközben óriásit próbált bizniszelni a gondjaira bízott védelmi minisztériumban, nyíltan barátkozott a putyini rezsimmel, és teljesen koncepciótlan szociális intézkedéseket igyekezett bevezetni. A választók a felmérések szerint elfordultak tőlük – Fico halálos ölelése tehát ezúttal is működött –, és kevéssé valószínű, hogy bejutnak a parlamentbe. Ha mégis, ismét Fico szövetségesei lesznek.
A demokratikus ellenzék
Kisebb sokkot okozott, hogy 15 év után nem a Smer vezeti a felméréseket, hanem egy olyan párt, mely néhány hónapja még a parlamenti küszöbön táncolt, tulajdonképpen el sem lehet helyezni a politikai palettán, és amelynek elnöke az elmúlt évtized legnagyobb politikai trollja volt. Az Egyszerű Emberek nem hagyományos pártstruktúrában működött, 2010-ben még egy négytagú platform volt csupán, mely az SaS listájának utolsó helyeiről jutott be a parlamentbe. A mozgalom később önállósult, egyfajta protestpárt lett, arca és vezére Igor Matovič, a gazdag nagyszombati vállalkozó és politikai troll (saját megfogalmazása szerint korrupcióellenes harcos) lett. Matovič pártja abból él, hogy helyi vagy országos szinten ismert közéleti szereplőket von be a politizálásba: bloggereket, újságírókat, aktivistákat. Parlamenti frakciójuk ennél fogva meglehetősen instabil. Matovič maga igazi színész, parlamenti felszólalásai és sajtótájékoztatói gyakran válnak virálissá a neten, ha kell, ordít és káromkodik, ha kell, elsírja magát, és igazán kemény és vulgáris háború folytat Fico ellen. Megbízhatatlan partner hírében áll, a politikai szcéna szinte minden tagjával összeveszett már egyszer vagy többször, legjobban Bugár Bélával, a Híd elnökével utálják egymást. Most reális esélye nyílik arra, hogy megnyerje a választásokat, és kormányfő legyen belőle.
A PS és a Spolu nagyjából egy időben, az elmúlt választási időszak első harmadában jött létre, és gyakorlatilag azonnal összefogtak – betöltve a baloldali-liberális oldalon tátongó űrt. A fővárosi értelmiség és a liberális fiatalok pártszövetségének tartják őket: ellenfeleik gyanúja szerint a legnagyobb szlovák techcég, az ESET áll mögöttük. Annyi bizonyos, hogy Michal Truban IT-vállalkozásából lett gazdag, a PS hátországában pedig ott van a techvállalkozói vonal, forráshiányban így nem szenvednek. A Spolu Miroslav Beblavý körül alakult ki – a politikus igazi kalandor, pályafutása során rengeteg jobboldali projektben megfordult már, évekkel ezelőtt államtitkár is volt, mégis új arcként igyekszik feltüntetni magát.
A PS-Spolu a kezdeti sikerek után igyekezett kitörni a fővárosi buborékból, több-kevesebb sikerrel. Marketingben nagyon erős pártról van szó, ők építették fel Zuzana Čaputová államfőt (aki a PS alelnöke volt), Matúš Vallót, Pozsony főpolgármesterét, és megnyerték a 2019-es EP-választásokat is. A párt meglovagolta a Kuciak-gyilkosság utáni felháborodási hullámot, és sokat profitált belőle, a változás arcai akartak lenni, ám gyorsan kiderült, tömegpárttá aligha válhatnak, elsősorban azért, mert az ország nagy részén nem szimpatikus a balliberális ideológia, az olyan értékrendi kérdésekben pedig, mint a melegházasság vagy a könnyűdrogok dekriminalizálása, Szlovákia döntő többsége elutasító.
Richard Sulík, az SaS elnöke is gazdag vállalkozó, 2010-ben liberális guruként és pénzügyi mágusként indult. Hozzá fűződik az egykulcsos adórendszer ötlete és megvalósítása is, melyet aztán a Fico-kormány felszámolt. Az SaS vegyes megítélésű párt: Sulík viszonylag gyorsan kimutatta a foga fehérjét, erős kézzel, szinte önkényúrként irányítja a pártot, fokozatosan leszámolt pártbéli ellenfeleivel, legutóbb pár hónappal a választások előtt távozott tőle az SaS több meghatározó arca. 2012-ben az SaS-nek volt köszönhető, hogy bedőlt a Radičová-kormány, miután Sulík, aki ekkor már erősen euroszkeptikus vonalat vitt, nem volt hajlandó megszavazni a görögöknek nyújtandó segélycsomagot. Az SaS azonban maradt, 2016-ban pedig az ellenzék vezető erejévé vált, miután jobboldali irányba tolódott el. Sulík kemény bevándorlás-ellenes álláspontot és neoliberális gazdasági elképzeléseket képvisel, a szakértők viszont az ő programját tartják a legerősebbnek.
Ismét egy új párt, ismét jobboldali, és láss csodát, ismét egy gazdag vállalkozó vezeti: Andrej Kiska, aki nemrégiben még Szlovákia államfője volt. Kiska egyfajta messiásként, jótékony filantrópként, Fico ellenpontjaként robbant be a politikába 2014-ben, és ezt a szerepet szerette volna vinni pártpolitikusként is, ám a kezdeti lendület – amely 10 százalék fölé vitte a pártot – megakadni látszik. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy Robert Fico Andrej Kiskát tekinti fő ellenfelének, kampánya legfőképpen ellene irányult, már akkor is, mikor Kiska még államfő volt. Kiskát 2014-es elnöki kampánya kapcsán adóelkerüléssel vádolták, valamint felhoztak ellene egy korábbi földügyet is (a volt elnök állítólag a földmaffiától vásárolt egy telket, melynek jogos tulajdonosa mit sem tudott az egészről). Kiska védekezése nem volt épp a legszerencsésebb, és ez meglátszott új pártjának támogatottságán is. A volt államfő ambíciói azonban komolyak, erős szakértői csapatot gründolt magának, és nem volt hajlandó összefogni a testvérpártnak tartott PS-Spoluval sem.
A kereszténydemokraták vezető erőnek számítottak a kilencvenes és kétezres években, stabil választóbázisuk volt, ám a párt képtelen volt megújulni, megroppant, és 2016-ban szégyenszemre kiesett a parlamentből. Ekkor meglepetésre egy utcai aktivistát tettek meg pártelnöknek. Alojz Hlina korábban legalább akkora troll volt, mint Igor Matovič, egyszer például felmászott a Szlovák Nemzeti Párt székházának homlokzatára, hogy levegye onnan a szlovák zászlót, máskor befalazta egy nem banki pénzintézet ajtaját, megint máskor pedig egy fehér lóval indult Budapestre, hogy visszaadja azt a magyaroknak (utalva Szvatopluk mondájára). Hlina azóta megnyugodott, és nagyszájú, ám mérsékelt politikussá vedlett. Politikai ellenfelei azonban azzal támadják, túlságosan liberálisan áll hozzá az abortusz vagy a bejegyzett élettársi kapcsolat kérdéséhez, és ez nyomot hagyott az imázsán. Jelen pillanatban úgy áll, hogy ismét kimarad a pártja a parlamentből, a kormányváltó ambíciókkal rendelkező ellenzék pedig komoly szövetségest veszíthet.
A Jó Választás az egyik legújabb párt a politikai palettán, és kicsit ki is lóg a sorból, mert Tomáš Drucker, Ficóék korábbi megoldóembere hozta össze. Drucker egykor válságmenedzserként vezette a Fico-kormány egészségügyi tárcáját, majd a Kuciak-gyilkosság után áttették a belügybe, ám néhány hét után vette a kalapját, és lemondott. Ekkor kezdett pártépítésbe néhány jó nevű politikai kalandorral, Peter Kresák alkotmányjogásszal vagy épp Cséfalvay Katalinnal (korábban Híd-képviselők voltak mindketten). Sokan úgy tekintenek rájuk, hogy a teljesen korrumpálódott Smer helyét akarják átvenni a politikai palettán – korábban suttogták, hogy Peter Pellegrini is hozzájuk igazol –, ám ettől jelenleg nagyon távol vannak, és bizonyos távolságtartással figyelik az eseményeket.
A rendszerellenes tábor
Marián Kotleba pártja már évek óta a szlovák politika mumusa, de az elmúlt négy évük nagyon erősre sikerült, hiszen parlamenti pártként jóval nagyobb lehetőségeik voltak, mint korábban. Kotlebáék egyeduralkodóvá váltak a szélsőjobboldalon, stabilizálták és növelték választói bázisukat, beemelték a szélsőségességet a mainstreambe, és rájuk szavaz a Smer, a HZDS, az SNS volt választóinak egy része, a konteó-hívők, a ruszofil nacionalisták, de rengeteg egyszerű ember is, akiknek nem tetszik a jelenlegi rendszer, ám annak alternatívája sem. A pártot nem tiltotta be a Legfelsőbb Bíróság, ráadásul az izoláltságuk is oldódni látszik: a demokratikus ellenzék nem működik velük együtt, ám a Smer fokozatosan nyit feléjük, és az utóbbi időben többször együtt szavaztak a parlamentben. Sokan ezért úgy gondolják, hogyha a Smer mindenképpen ragaszkodik a hatalomhoz, nem átall majd Kotlebáékkal összefogni, a nemrég még az utcán masírozó fasiszták pedig minisztert is delegálhatnak az új kormányba.
Boris Kollár gazdag vállalkozó, dandy és aranyifjú, korábban csempész és ügyeskedő, aki meglehetősen jó viszonyt ápolt a kilencvenes és kétezres évek fővárosi maffiájának prominens tagjaival. Kilenc nőtől tíz gyermeke született, mégis a „hagyományos családmodell” egyik élharcosa, elutasítja a melegházasságot és a drogliberalizációt is. Pártját röviddel a 2016-os választások előtt rakta össze, majd bevitte a hátán a parlamentbe – ott pedig végig igyekezett a mérleg nyelvének látszani, amikor csak lehetett. Most is ez a cél – Kollár azt állítja magáról, ő nem politikus, hanem az emberek szolgája és jótevője, megbízhatatlansága és óriási fordulatai miatt azonban senki sem akar vele szövetségre lépni. A választások utáni együttműködésből kizárta ugyan a Smert és Kotlebáékat is, ám ismerve kommunikációs duplaszaltóit, egyáltalán nem kizárt, ha úgy hozná a sors, összefogna Ficóékkal és Kotlebáékkal is.
Ismét egy egyszemélyes párt, amely mintha Mečiar HZDS-ének reinkarnációja lenne. Harabin 2006-ban Mečiar pártjának igazságügyi minisztere volt, később a Legfelsőbb Bíróság elnöke lett. Azt hihetnénk, hogy egy megbecsült jogászról van szó, ám Harabin egyrészt mindig a gyászos állapotban lévő szlovák igazságügyi rendszer rákfenéje volt, másrészt pedig az utóbbi években az alternatív szcéna „bölcsévé” vált. A tavalyi elnökválasztáson több mint 300 ezer szavazattal a harmadik helyen végzett, ez pedig megerősítette benne a meggyőződést, hogy harcba kell szállnia pártpolitikai szinten is. Ez a terep azonban Kotlebáéké, Harabinnak eddig nem sikerült előretörnie, és jelenleg az a valószínűbb, hogy pártja kimarad a parlamentből.
És a magyar pártok
Bugár Béla a legnépszerűbb szlovákiai magyar politikus, ám egyben a legelutasítottabb is: egyszemélyes brandből egyfajta közellenséggé vált, miután előbb belépett pártjával a Smer és SNS nevével fémjelzett kormányba, majd nem lépett ki belőle a Kuciak-gyilkosság után. Szlovák szavazóinak nagy részét ezzel el is vesztette, ezeket az embereket felszívták az új jobboldali szlovák pártok. Fico „halálos ölelése” őt is elérte, pártjának óriásit kellene hajráznia, hogy bejusson a törvényhozásba. Bugárra ellenben a kormányváltó pártok többsége (leszámítva Matovičot) nem tekint abszolút megvetendő ellenségre, így rutinos politikusként egy választási siker esetén akár potenciális partnere is lehet a kormányváltóknak.
Az MKP 2010-ben esett ki a parlamentből, és azóta sem került vissza, de még életben van. Ez elsősorban a magyarországi hátszélnek és a stabil választóbázisuknak köszönhető, helyi választásokon rendszerint sikeresebbek, mint a Híd, ám az országos színpadon nem tudják átlépni a saját árnyékukat. Tíz év parlamenten kívüli lét pedig megviselte a pártot, ezért már évek óta érdekeltek egyfajta összefogásban – a Híddal ez az újbóli nagy egymásra találás majdnem össze is jött. A szlovákiai magyar politika megosztottsága, a személyes ellentétek azonban végül ezt meghiúsították. Az MKP így két teljesen új mikropárttal fogott össze (Simon Zsolt, a Híd volt alelnökének Magyar Fórumával, valamint a nemrég még politikai elemző-újságíró Mózes Szabolcs Összefogásával). Utóbbi párt nagyrészt aktivistákból, korábbi MKP-ifipolitikusokból és egykori, csalódott hidasokból állt össze. Nagy lendülettel indultak, ám a felmérések szerint messze vannak a bejutástól.
Kiemelt kép: Vladimir Simicek / AFP
