Nagyvilág

Radioaktív cserkész – igaz történet a kamaszról, aki atomreaktort épített egy fészerben

Orosz R. Zoltán
Orosz R. Zoltán

újságíró. 2018. 11. 17. 18:04

Golf Manor az a tipikus amerikai kisváros, ahol soha nem történik semmi az égvilágon. Az emberek többsége azért költözött oda a huszadik század második felében, mert alig 40 kilométerre fekszik az amerikai autóipar egykori fellegvárától, Detroittól. Ez a távolság még éppen kényelmes az ingázáshoz, de ahhoz azért elég nagy, hogy az ember érezhetően többet kapjon a pénzéért az ingatlanpiacon, mint a nagyváros közvetlen közelében. Garantált a csend, a béke, és az, hogy a legnagyobb izgalmat a jégkrémes kocsi felbukkanása okozza.

A városka 1995. június 26-án mégis úgy nézett ki, mintha az X-akták egyik epizódjának helyszíne lenne. Megjelent egy fekete furgon, amiből a Pinto utca egyik házánál tizenegy idegesnek tűnő férfi ugrott ki. A legtöbben fehér köpenyt viseltek, de hárman közülük fura szkafanderben voltak. Utóbbiak elektromos láncfűrészeket vettek elő és elkezdték miszlikbe aprítani a ház melletti, fából ácsolt fészert. A törmeléket sárgára mázolt fémhordókba pakolták, amelyeken baljósan vöröslöttek a radioaktív veszélyre figyelmeztető jelzések.

A házban, amihez a fészer tartozott, egy középkorú pár, Michael Polasek és Patty Hahn lakott. Hétvégenként méha meglátogatta őket a nő első házasságából született tizenhét éves fia, David Hahn. A szomszédok tisztes távolból, kissé nyugtalanul, tátott szájjal figyelték az eseményeket. Az egyikük odasúgta a többieknek, hogy egy éjszaka, amikor sokáig maradt fenn és kinézett az ablakon, azt látta, hogy a kis fészer kísérteties fényben dereng.

A környékbeliek nem tudtak meg túl sokat a különös események hátteréről. A köpenyesek annyit mondtak el nekik, hogy a környezetvédelmi hivataltól (Environmental Protection Agency) jöttek, és hogy pánikra semmi ok. Ma már furának tűnik, hogy az első újságíró csak három évvel később érkezett meg Golf Manorba, hogy arról a különös napról faggassa a helyieket, de a hivatal és az érintettek mindent megtettek, hogy ne nagyon menjen híre a történteknek.

Az internetes kommunikáció pedig nem volt még annyira elterjedt akkoriban, hogy ezt nagyon megnehezítse.

Amikor Ken Silverstein, a Harper’s magazin riportere 1998-ban kérdezősködni kezdett a környéken, az emberek csak kósza pletykákról tudtak beszámolni, holmi vegyi szivárgásról. A leghalványabb sejtésük sem volt arról, hogy a fiatal David éveken át kísérletezett radioaktív anyagokkal az anyja fészerében, mert a fejébe vette, hogy összebarkácsol egy működő atomreaktort.

Hahn két éve, 39 évesen hunyt el.

A kémiai kísérletek aranykönyve

David szülei, Patty és Ken Hahn elváltak, mielőtt egyetlen gyermekük kinőtt a pelenkából. A General Motorsnál autómérnökként dolgozó apa nem sokkal a válás után ismerte meg és vette el Második feleségét, Kathy Missiget, akivel egy kertvárosi házba költöztek. David hozzájuk került a válás után, s mivel az apja rengeteget túlórázott, leginkább a mostohaanyja nevelte. A fiú a hétvégéken és az iskolai szünidőkben látogatta az anyját, és annak új társát, Michael Polaseket, aki munkaidőben targoncát vezetett az autógyárban, munkaidőn kívül pedig rend szerint ivott, de teljesen ártalmatlan volt.

Leszámítva a szülők közötti ingázást, Davidnek teljesen átlagos gyerekkora volt. Baseballozott, focizott és beállt a helyi cserkészcsapatba. Az élete nagy fordulatát egy ajándék okozta, amit a szintén mérnök mostohanagyapjától kapott a tizedik születésnapjára. A Kémiai kísérletek aranykönyve (The Golden Book of Chemistry Experiments) azt ígérte, hogy egy új, fantasztikus világ kapuit nyitja meg a fiatal elmék előtt.

David pillanatok alatt megszállottá vált. Tizenkét éves korában már az apja főiskolai kémiakönyveit olvasgatta, az anyja pedig gyakran találta hétvégenként a fiát az éjszaka közepén a nappali padlóján hasalva, az Encyclopedia Britannica vaskos köteteivel körbebástyázva. Az apai házban David berendezett egy kis hobbilabort a hálószobájában. Míg a korabeli fiúk felesleges iskolai kínzásnak tartották a kémiát,

ő tizennégy éves korában nitroglicerint állított elő, és ahogy az elvárható, felrobbantotta a szobáját.

Bár büszkék voltak a fiú tudomány iránti szenvedélyére, az apja és a mostohaanyja a pincébe száműzték a labort. David nem bánta, egyébként is szeretett elszigetelődni a saját világába, ahol szabadon alkothatott vagy rombolhatott. Az iskola mellett gyorséttermekben, vegyesboltokban, illetve egy bútorraktárban dolgozott, hogy a kísérleteit finanszírozhassa. Nem volt különösebben népszerű srác, afféle csodabogárnak számított, csak néhány barátja volt. Középiskolás korában viszont volt egy barátnője, aki végtelenül kedves, és törődő fiúnak tartotta.

Hiába a kémia imádata, David nem volt jó tanuló. Nem volt hajlandó időt pazarolni annak a megtanulására, ami nem érdekelte. Helyesírásból kifejezetten gyenge volt, és egyszer kis híján megbukott matematikából. Fizikából briliáns volt, ha éppen lekötötte az anyag. Ha nem, akkor semmit sem tudott. Míg kortársai az első saját autójukról álmodoztak, David arra vágyott leginkább, hogy a periódusos rendszer valamennyi eleméből legyen egy kis mintája.

Beleértve a radioaktív anyagokat is.

Ahogy idősödött, David egyre többször került bajba. Az egyik évben a cserkésztáborban felgyújtott egy sátrat a magnéziummal, amit azért csempészett magával, hogy tűzijátékot gyártsanak belőle. A következő nyáron pedig Ken és Kathy kénytelenek voltak idő előtt hazavinni a fiút, mert míg a társai átszöktek a lányok táborába, ő ellopott egy csomó füstriasztót. David egyre gyanúsabban viselkedett. Az apja és a mostohaanyja attól tartottak, hogy titokban esetleg drogokat kotyvaszt, ezért először csak azt tiltották meg neki, hogy egyedül kísérletezzen. Aztán amikor a fiú ennek ellenére berobbantott egy adag vörös foszfort a pincében, végleg eltiltották a laborjától. David ekkor költöztette át a felszerelését az anyja fészerébe. A felnőttek sejtették, hogy valami nyugtalanító zajlik a háttérben, de a valóságról halvány fogalmuk sem volt.

Nukleáris csoda

Az egész azzal kezdődött, hogy David elhatározta, megvalósítja azt, amit az apjának nem sikerült gyerekként. Megszerzi a cserkészetnél a Sas (Eagle scout) rangot, amihez huszonegy, különböző próbák teljesítésével megszerezhető jelvényt kellett összegyűjtenie. A próbák közül tizenegy adott, mint például az elsősegély, a tájékozódás, vagy az állampolgári ismeretek, tíz próba azonban szabadon választható. David Hahn pedig olyat tett, amit előtte és azóta senki a környéken: jelvényt szerzett atomenergiából.

A próba teljesítéséhez írt egy alapos dolgozatot, amihez különböző állami ügynökségek és energiavállalatok segítségét kérte, aztán üdítős dobozokból, szívószálakból, és más kacatokból megépítette egy nukleáris tenyészreaktor modelljét. A tenyészreaktor olyan, mintha csak a mesében létezne. David egyik könyvében így írták le a működését:

Képzeld el, hogy elindulsz az autóddal, aminek félig van a tankja, megteszel egy hosszú utat, és mire hazaérsz, a tank ahelyett, hogy kiürült volna, tele van.

A tenyészreaktorban legbelül plutónium-239 izotóp található, amit köpenyszerűen urán-238 vesz körül. Ha a plutónium neutronokat ad le, az urán fel tudja venni azokat, így urán-239 lesz belőle, ami bétasugarakat kibocsátva neptúnium-239 izotóppá alakul, majd egy újabb kör radioaktív bomlás után plutónium-239 lesz belőle, ami aztán újra nukleáris üzemanyagként használható. A tenyészreaktort nem vízzel, hanem folyékony fémmel, például nátriummal hűtik, amelynek magas forráspontja miatt egyszerűbb a reaktortartály gyártása. Bár ez első ránézésre az atomenergia Szent Gráljának tűnhet, a gyakorlat jóval bonyolultabb az elméletnél, ezért a világon előállított összes nukleáris energia kevesebb, mint egy százaléka származik tenyészreaktorokból.

Ha tudott is róluk, David Hahnt nem érdekelték a nehézségek, amikor elhatározta, hogy épít egy kis tenyészreaktort. Az ő lelki szemei előtt az atomenergia olyan úttörői jelentek meg, mint Antoine Henri Becquerel, Pierre és Marie Curie, vagy Enrico Fermi. Bár a nagy elődökhöz képest David csak egy gimnazista kölyök volt, nulla erőforrással egy fészerben, a fiú megtalálta a módját a terve kivitelezésének. Első körben építenie kellett egy „ágyút”, amelynek segítségével neutronokkal bombázhatta az izotópokat. Ahhoz, hogy megtudja, hogy ezt mégis hogyan csinálja, újra megkereste azokat a szervezeteket és cégeket, melyek a cserkészjelvény megszerzéséhez írt dolgozatában segítettek neki. Csak ezúttal fizikatanárként mutatkozott be, aki a téma iránt komolyabban érdeklődő diákok tudásszomjának csillapításához kért segítséget.

A leveli többségére nem érkezett válasz, az Amerikai Nukleáris Szabályozó Bizottság (NRC) egyik igazgatója, Donald Erb azonban meglepően segítőkésznek bizonyult. Minden információt megadott „Hahn professzornak”, amit csak kért. Nem csak azt írta meg, melyek a legmegfelelőbb alapanyagok, hanem azt is, honnan lehet azokat beszerezni. Sőt, néhány szóban megnyugtatta Davidet, hogy egyáltalán nem veszélyesek akkora mennyiségben, amekkorában az NRC engedélye nélkül beszerezhetők. Erb biztosan másképp gondolkodott volna, ha tudja, hogy ki a levelezőtársa és milyen tervei vannak.

Gázlámpák, órák és füstriasztók

David összeírt egy listát tizennégyféle nukleáris izotópról és arról, hol lehet beszerezni őket. Például rádium-226 van a régi órák világító számlapján és mutatóin, tórium-232 a Coleman-féle gázlámpákban, amerícium-241 pedig a füstriasztókban. Utóbbi izotóp a neutronágyúhoz kellett, ezért vett magához néhány ilyen készüléket a fiú abban a cserkésztáborban. Mivel lebukott, más forrás után nézett. Ismét tanárnak kiadva magát, levelet írt egy gyártónak, a cégnél pedig beleegyeztek, hogy eladnak neki száz darab hibás riasztót, egy dollárért darabját. A készülékekből csak ki kellett szednie a radioaktív anyagot

A reaktormaghoz, David uránium-233-at akart használni. Ehhez összevásárolt ezer darab gázlámpapalástot, ami tóriumot tartalmaz. Az alkatrészeket egy forrasztólámpával porrá égette, aztán már csak azt kellett kitalálnia, hogyan izolálja a tórium-dioxid hamuból a radioaktív izotópot. Szerencsére emlékezett, hogy az apja egyik régi könyvében azt olvasta, hogy a lítium megköti az oxigént. Ezért vett egy rakás lítiumos elemet, szétvágta őket, kiszedte a belőlük a lítiumot, azt összekeverte a lámpapalást hamujával, majd egy alufóliából gyúrt tálban melegíteni kezdte az egészet. Az így nyert tórium százhetvenszer volt tisztább, vagyis veszélyesebb annál, amit David az NRC engedélye nélkül birtokolhatott volna.

A kiscserkész aztán fogta a tóriumot és elkezdte bombázni az ólomból, alumíniumból és a füstriasztókból szerzett ameríciumból fabrikált neutronágyújával. Egy Geiger-Müller-számlálóval mérte az eredményt, de a várt hatás elmaradt. Rájött, hogy egy erősebb ágyúval kell próbálkoznia, amihez viszont uránra volt szüksége. Elkezdte tehát járni a régiségkereskedéseket, hogy világító számlapú órákat szerezzen. Hamarosan hihetetlen szerencséje lett.

Egy nap David a barátnőjéhez tartott. Mint mindig, vele volt a sugárzásmérője. Egy antik bolt előtt a műszer megbolondult. David egy öreg, már nem működő falióráig követte a jelet. Nem volt elég pénze, de sikerült lealkudnia az árat. Aztán amikor a fészerben kinyitotta óraszekrényt, rájött, hogy mitől sugárzik annyira. Valaki egy egész fiolányi radioaktív festéket hagyott benne, vagy véletlenül, vagy azért, hogy az óra tulajdonosa időnként újrafesthesse a számlap és a mutatók vonalkáit.

A kiscserkész ezután elment a helyi kórház radiológiai osztályára, ahol szívesen adtak neki az „iskolai projektjéhez” egy kis bárium-szulfátot, amit kontrasztanyagként használnak a gyomor vagy a belek röntgenezésekor. David összekeverte a port a rádiumos festékdarabkákkal, összefőzte őket, majd az elegyet leszűrte egy kávéfilteren. A papírszűrő a rádiumot átengedte, míg a többi, David számára felesleges anyagot nem. Ezután már csak víztelenítenie kellett a filteren átfolyt anyagot, hogy szilárd rádium legyen a kezében.

Kerékcsere

A kamasz David Hahn éveken át folytatta az ezekhez hasonló, hajmeresztő kísérleteket az anyja fészerében, eleinte mindenféle védőfelszerelés nélkül. Később eszkábált magának egy ólommal bélelt poncsót, és külön ruhája volt a munkához, amit soha nem viselt a fészeren kívül, de ő is tudta, hogy ez édeskevés. Különösen, hogy a munkája az idő előrehaladtával egyre durvább sugárzást generált. Bár a barkácsreaktor soha nem működött úgy, ahogy David tervezte, a fiú elérkezett a pontra, amikor belátta, muszáj leállnia. A Geiger-számlálója már a fészertől több utcányira bejelzett, és vasbetonon keresztül is érzékelte a sugárzást. Rájött, hogy túl sok radioaktív anyagot halmozott fel egy helyen. Úgy gondolta, pár év múlva újrakezdi a projektet, de addig is elkezdte leszerelni a laborját. Az volt a terve, hogy a felszerelést, és az anyagokat több különböző, egymástól távoli helyeken fogja tárolni.

Egy teljesen szokványos telefonhívás futott be a rendőrségre 1994. augusztus 31-én, tíz perccel hajnali fél három után. A bejelentő azt mondta, egy gyanús suhanc egy autó kerekeit próbálja lelopni. A helyszínen David Hahn a saját szakadt autóját bütykölte, de a kiérkező egyenruhások úgy döntöttek, a biztonság kedvéért átvizsgálják a járművet. A mikor felnyitották a csomagtartót, elképesztő látvány tárult a szemük elé. Vagy ötven darab fura alumíniumkockát, különböző tárolókban fura szürke porféleségeket, hengeres fémtárgyakat, fémlemezeket, higanykapcsolókat, óraszámlapokat, lámpaalkatrészeket, vákuumcsöveket, és mindenféle laboreszközt találtak. A legbaljósabban egy szigetelőszalaggal alaposan körbetekert, lakattal lezárt szerszámosláda festett. Miután a fiú közölte a rendőrökkel, hogy azzal vigyázzanak, mert erősen radioaktív, az egyenruhások halálra rémültek, mert biztosak voltak benne, hogy egy atombomba az.

Miután a tűzszerészek megvizsgálták a dobozt, rájöttek, hogy bombáról szó sincs, az viszont kétségtelen, hogy a csomagtartó tartalma erősen sugárzó. Az ügybe bekapcsolódtak az állami ügynökségek. David Hahn eleinte nagyon keveset közölt a hatóságokkal és amit elmondott, leginkább azzal is csak ködösített. Hosszú ideig vallotta az apja házát az egyetlen lakcímének, az anyja fészeréről említést sem tett. A közegészségügyi hivatal (DPH) egyik emberének csak november végére sikerült kihúznia a kamaszból, hogy hol volt a titkos laborja.

Patty Hahn félt tőle, hogy a fia miatt elveszítheti a házát, ezért mielőtt megjelentek nála az ideges fehér köpenyes, és öltönyös férfiak, majdnem mindent kihordott a fészerből a szeméttelepre. Vagyis mindaz, amit a szkafanderesek hordókba tettek és elszállítottak egy utahi atomhulladék-temetőbe, szinte semmiség volt David Hahn valódi készleteihez képest. A fészer környékén a sugárzás szintje még akkor is ezerszerese volt a normál értéknek.

Démonok

Bár nem büntették meg, Davidet megviselte a botrány. Levert, depressziós lett, később paranoid skizofréniával diagnosztizálták. Az állapota pedig csak romlott, amikor az anyja 1996-ban öngyilkos lett.  Bár a középiskolát nagy nehezen befejezte, a főiskoláról hamar kihullott. Jobb híján csatlakozott a haditengerészethez. Matrózként szolgált a USS Enterprise nukleáris meghajtású anyahajón, de legnagyobb bánatára a reaktornak a közelébe sem engedték.

Néhány évvel később, miután dicsérettel leszerelt, David nem találta a helyét. Masszívan ivott, kokaint szívott, az orvos által előírt gyógyszereit azonban nem szedte. Az FBI 2007 tavaszán nyomozást indított, miután névtelen bejelentést kaptak arról, hogy David Hahn radioaktív anyagokat tart a fagyasztójában. Az eljárást bizonyítékok hiányában nem sokkal később megszüntették. Ám még ugyanabban az évben, augusztus 31-én egy lopási ügyben vádat emeltek David ellen, miután leszerelte az összes füstriasztót abban az épületben, amelyikben a lakása volt. Kilencven napot kellett leülnie, miután részt vett egy féléves pszichiátriai kezelésen.

David Hahn 2017. szeptember 27-én, 39 évesen halt meg. Bár laborja felszámolása után sokan próbálták meg rávenni, vizsgáltassa ki magát, hogy megtudja, mennyi kárt tett a szervezetében a sugárzás, ő mindig azt felelte, túlságosan fél attól, amit az orvosok találnának.

A halottkémi jelentés szerint a férfi halálát alkoholmérgezés okozta.

Cikkünkhöz nagy segítséget nyújtott a Harper’s vonatkozó cikke.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Újra a Kossuth téren tüntetnek

Farkasszemet néznek a rendőrökkel.

Élő videó: Újra a Kossuth téren tüntetnek