2018 őszére az Európai Unió vezetői lassan ráébredtek, hogy kellene valamit kezdeni a menekültválsággal. Azzal a menekültválsággal, ami egyébként a gyakorlatban mostanra véget ért. Az Európába érkező menekültek száma a válság előtti, 2012-13-as szinten van, Olaszország pedig – a bevándorlás egyik frontországaként – januárhoz képest 85 százalékos visszaesést jelzett. De a válság politikai részének még nincs vége.
Márpedig a politikai rész jelenleg fontosabbnak tűnik, mint a menekültválság gyakorlati része. Az már kiderült, hogy a menekültek befogadásába és ellátásába nem roppant bele Európa, ami azért nem meglepő, hiszen hárommillió embert könnyedén fel tud szívni az ötszáz milliós kontinens. Természetesen vannak problémák, de kevésbé rendszerszintű, mint inkább egyéni esetek.
Az Európai Parlament és Tanács vitáiból mégis úgy tűnik, mintha a kontinens most járna a menekültválság csúcsán. Arról már írtunk korábban, hogy az EU látszólag meglepve tapasztalta azt, hogy végre van rendes európai politizálás, miközben ez az elmúlt pár évtizedben újra és újra kimondott cél volt. De azzal, hogy a politika az európai szintre lépett, kissé összezavarta az Európai Uniót, amelynek egészen speciális döntéshozási és politikai mechanizmusai vannak.
Az EU közben valamennyire megrémült Matteo Salvini és Orbán Viktor politikai sikereitől, valamint a szélsőjobboldali pártok előretörésétől Németországban, Svédországban, és Európa más országaiban. Ezért a kvótarendszer eleve nem túl hasznos kísérlete után ismét megpróbálnak valamit kezdeni a menedékkérőkkel.
Dimitris Avramopoulos még a múlt heti nagy EP-ülés előtt jelentette be, hogy az Európai Bizottság tervet készít a menekültkérdés megoldására és az európai határok védelmére. A terv részleteiről ezután Jean-Claude Juncker bizottsági elnök beszélt az éves State of the Union-beszédében.
A másik konfliktusos pont az úgynevezett partaszállási központok körül van. Ebben még korábban egyeztek meg a tagországok vezetői, azon a csúcson, amelyet a német CDU tiltakozása miatt kellett összehívni. Akkor csak vezényszavakban sikerült megállapodni arról, hogy szükség lenne olyan központokra, ahova a frontországokban, mint Olaszország, vagy Spanyolország, partraszálló menekülteket el tudják helyezni.
Eddig is voltak tervek arra, hogy az Európai Unió végre elkezdje kezelni a menekültválságot, de kevés ennyire konkrét ötlet került elő. Ennek az egyik oka az, hogy valójában a menekültellenes pártok sem teljesen értenek egyet abban, hogy mit is kellene csinálni. Orbán és Salvini lehet, hogy hatalmas barátságot kötöttek nemrég, de az érdekeik tökéletesen ellentmondanak egymásnak.
Olaszország ugyanis azt szeretné, hogy az ott partraszálló menekülteket szétosszák az EU többi tagországában. Erre egy korábbi kísérlet volt, a kvótarendszer, amit pont Orbán Viktor lehetetlenített el. Közben az északi szélsőjobbos pártoknak, és kevésbé szélső, de szintén jobbos kollégáiknak, mint a német CDU, az az érdeke, hogy az oda érkező menekülteket visszaküldjék Olaszországba, ami ugye pontosan az ellentéte annak, amit Olaszország szeretne.
Igazából ez teszi különösen nehézzé azt is, hogy egy nagy szélsőjobboldali frakció alakulhasson az Európai Parlamentben a választások után. Jelenleg három és fél ilyen frakció létezik, mert a Néppárt egy része is erre húz, de amíg az európai liberálisok képesek lehetnek közös platformon dolgozni, a náluk izolacionistább szélsőjobbnak gyakran a többi szélsőjobbos párttal is problémája van.
Fotó: Orietta Scardino / EPA / MTI
Szerda este Salzburgban találkoztak az EU vezetői, hogy két témát beszéljenek meg: az egyik a Brexit, különösen a brit-ír határ kérdése, a másik pedig a migráció. Egyikről sem sikerült megegyezni. Persze, ha ennél pozitívabban nézzük az egészet, akkor azt is mondhatjuk, hogy egyikből sem lett akkora vita, mint amit vártak. A tárgyalások a migrációs csomagról és a brexitről is folynak tovább, a résztvevők pedig a névtelen sajtónyilatkozatok alapján bizakodóak.
Az európai szélsőjobb hatalmas szerencséje ugyanis az, hogy a migrációs válság régóta csak politikai válság, miközben az EU vezetői úgy kezelik azt, mintha valódi válság lenne. A brüsszeli politikusok a szélsőjobb előretörésére úgy reagálnak, mintha azok valódi igényeket fogalmaznának meg, amelyeknek egy részét – kompromisszummal – teljesíteni lehet, és akkor a szélsőjobboldali érdekképviselet nyugtázza majd a sikert, végül elkezd egyre kevesebbet beszélni a menekültekről.
Miközben Magyarország mintája mutatja meg a legjobban, hogy nem kellenek menekültek a menekültválsághoz, hiszen hiába jött kevesebb menekült illegálisan Magyarországra, mint, mondjuk, 2007-ben, nálunk továbbra is kizárólag ebből él a kormány, miközben folyamatosan hosszabbítják meg a bevándorlás okozta válsághelyzetet. A kormány érve az, hogy ha nem lenne kerítés, akkor a számok sokkal rosszabbak lennének, ami szintén nem igaz, mert az egész kontinensre kevesebben jönnek, mint korábban.
A menekültellenes szélsőjobb továbbra is a migránsok nélküli migráció ötletéből él, és szintén a Fidesz reakciója mutatta meg a legjobban, hogy miért nem érdemes komoly igényként kezelni ezeket a politikai követeléseket. Avramopoulos és Juncker migrációs csomagja azért született meg, hogy a szélsőjobbnak némi engedményt tegyen, és látványosan rendezni próbálja a migráció zavaros kérdését. Mások – például Soros György – mellett a magyar miniszterelnök is régóta követeli az erősebb határvédelmet, amit az EU-nak közösen kellene végeznie.
A Sargentini-jelentés körüli politikai balhé és a Fidesz esetleges kizárása az EPP-ből viszont megmutatja, hogy azért Európa politikusai sem teljesen világtalanok, noha a rendszer maga nehezen is reagál a politikai kihívásokra.
Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke a salzburgi csúcs előtt már odaszólt Orbánnak és Salvininek, hogy nem rombolhatják szét a megegyezést azok, akik abban érdekeltek, hogy hasznot húzzanak a válságból. Minél egyértelműbb lesz Európában, hogy Orbán, Salvini, a CSU és az AfD konkrétan a menekültekből él, annál nehezebb lesz ezt megcsinálni.
Kiemeltkép: Christof Stache / AFP
