Vissza az erőszakhoz! A Muzulmán Testvériség alkonya

2013. augusztus 14-éről egy holttest képe él elevenen az emlékezetemben. Egy holland fotós kollégával Kairóban fotóztuk, hogyan számolják fel az egyiptomi biztonsági erők a Muzulmán Testvériség demonstrációit. Több száz embert öltek meg a mozgalom vezetője, valamint az elsőként demokratikusan megválasztott elnök, Mohamed Murszi elmozdítása ellen tiltakozók közül.

A Human Rights Watch nemzetközi emberjogi szervezet szerint a civil áldozatok száma elérte a 800 főt.

Én egy agyonlőtt férfi holttestét bámultam a Ramszesz téri mecsetben felállított szükségkórházban. Előttem vérzett el, és üvöltött, amíg volt benne élet. A mecset padlóján két ujjnyi vér volt. Tocsogtunk benne, megfogta a tornacipőmet, amiben fotóztam.

Véres napok voltak. Azt jelezték, hogy a visszarendeződés megkezdődött az arab tavasz után, és nagy nyertese, a Muzulmán Testvériség nevű mozgalom napjai leáldoztak.

Négy évvel később Egyiptom és katonai vezetése még mindig nyílt háborút folytat az országot a forradalom után egy rövid ideig irányító szervezet ellen (melyet terrorszervezetté is nyilvánítottak), de a szaúdi királyság által vezényelt katari krízisben is oroszlánrésze van annak, hogy modern iszlamista mozgalom és ideológiája többé ne jelentsen veszélyt a Közel-Keletet jellemző klasszikus hatalmi struktúrákra. A kérdés persze az, hogy mi fog történni a Muzulmán Testvériséggel, amiről egy dolgot biztosan állíthatunk: meghatározó politikai tényezője volt az arab tavasznak.

Kezdetek

A Muzulmán Testvériséget 1928-ban alapította Haszán Ál Bána Egyiptomban vallási, politikai és társadalmi mozgalomként. Ideológiája a kezdetekben arra irányult, hogy visszavezesse az iszlámhoz azokat, akiket „megrontottak” a nyugati eszmék.
A mozgalom populista jelszavaival kezdetben az egyiptomi szegénységet célozta meg társadalmi igazságosságot ígérve, majd Szajjid Kutb révén, aki Mérföldkövek című könyvével megalapozta a modern kori politikai iszlamizmust, nemzetközivé vált. Iskolákat, kórházakat, mecseteket építettek, de üzleti vállalkozásokat is finanszíroztak. A Mérföldkövek hatását a Közel-Keletre a Kommunista kiáltványhoz vagy a Mein Kampfhoz hasonlítják, a szervezet pedig minden arab országban működni kezdett. Politikájuk miatt azonban hamar szembekerültek kezdetben a kolonialista nyugati hatalmakkal, később pedig a világi országvezetéssel.

A szervezet csak a ’80-as évek elején utasította el a fegyveres erőszakot, a nevükhöz köthető egy sikertelen merénylet Gamal Abdel Nasszer elnök ellen, de a megbuktatott Mubarak-kormányzat is a szervezetet vádolta több, elsősorban a kopt keresztény kisebbség ellen elkövetett merénylet miatt. Harcias, a nyugati típusú nemzetállamot elutasító ideológiájuk ideális kiindulóponttá tette őket minden jelenleg is aktív terrorszervezet számára: a Muzulmán Testvériségből alakult Iszlám Dzsihád terrorszervezet, a Gázai övezetet vasmarokkal irányító Hamasz, de az Oszama bin Laden terrorszervezetével is jó kapcsolatokat ápoló Gama’a al Iszlamíja is. Bin Laden egyébként több évet töltött Egyiptomban, különböző, a testvérekhez köthető szervezet vendégeként. A modern iszlám állam kidolgozása mellett Kutb ugyanis a dzsihadizmus és az iszlamista terror ideológiai megteremtőjeként is ismert: ő fogalmazta meg ugyanis azt a tézist, miszerint azok a magukat muszlimnak vallók, akik „eltértek” az igaz iszlámtól, hitehagyottnak tekinthetők és kiterjeszthető rájuk a dzsihád. Ennek az ideológiának tudható be, hogy a terrorszervezetek a dzsihád jegyében muszlimok ellen követnek el merényleteket.

A ’80-as években a szervezet éles paradigmaváltáson ment keresztül: elhatárolódott a fizikai erőszaktól, és a demokrácia lelkes hívévé vált. Nem véletlenül: ekkorra már állam voltak az államban, saját, működő szociális hálóval, melyet a szekuláris egyiptomi kormányzat már nem tudott biztosítani a tömegeknek. Komoly támogatóik is akadtak, mint a szintén modern politikai iszlamizmust propagáló török elnök, Recep Tayip Erdogan, illetve Katar, amely az átrendeződő arab világban a befolyási zónája kiterjedését remélte a mozgalom támogatásától.

A testvériség tavasza

Az arab tavasz forradalmai mindenhol a felszínre hozták a Testvériséget, akik politikai elképzeléseik miatt mind a szekuláris kormányzatoknak (akiket nem tekintenek muszlimnak), mind a hagyományos iszlamista kormányoknak (például a szaúdi királyság) életveszélyes ellenfelei lettek. A szervezet ugyanis, bár szintén a saría bevezetését és a kalifátus kikiáltását tűzi ki céljául, alapvetően pragmatikus: a politikai hatalmat valójában a tagokból álló „erény szerint” választott tanács gyakorolja (shúra), melynek mindenben döntő szava van. Ez nagyjából azt jelenti, hogy még a királyok is leválthatóak, amennyiben nem „erényesen” kormányoznak. A szervezet ideológiaja egyébként az Iszlám Államéval is ellentétes, pontosan azért, mert a hatalmat nem egy kézbe koncentrálja.
A szociális ellátórendszerük révén óriási támogatottsággal bíró mozgalomból kinövő pártok értelemszerűen taroltak az első szabad választásokon, Egyiptomnak még elnököt is adtak, agendájuk pedig az agresszív múltjuk dacára kompatibilisség tette őket a demokráciával. A szervezett „öregei” igazolva látták, hogy az erőszakmentes út, a demokrácia hangsúlyozása tényleg a hatalomba repítheti a szervezetet Mohamed Murszi megválasztásával.
A katonai diktatúrából fennmaradt rendszer, az úgynevezett mélyállam persze ellenállt a szervezet reformtörekvéseinek és folyamatosan szabotálták az új elnök minden intézkedését, mely társadalmi elégedetlenséghez, és végül a katonai puccshoz vezetett Egyiptomban.

Belső szakadás

Murszi 2013 július 3-i megdöntése után, a hadsereg által támogatott új kormány hatalomra kerülésével a Testvériség vezetőiben tudatosult, hogy két lehetőségük maradt: vagy ők maguk gyilkolnak, vagy gyilkosság áldozatává válnak. A biztonsági erők már 5 nappal puccs után tüzet nyitottak a Murszi mellett tüntetőkre, 51 embert meg is öltek, és több százat megsebesítettek.

A Testvériség vezetői azonban úgy gondolták, hogy a szigorúan hierarchikusan szerveződő mozgalom tagjainak, akik számára „az Allahért halt halál a legszentebb cél”, nem jelenthetek gondot az efféle támadások. „Ha fel akarják oszlatni a kairói demonstrációt, 100 ezer emberrel kell végezniük” – nyilatkozta a Testvériség szóvivője Gehad el-Haddad két héttel a rabaa-i mészárlás után. „De ezt nem tudják véghez vinni, mivel több mint 100 ezer mártírral tudunk előállni.”

Később azonban kiderült, hogy ez a stratégia a Muzulmán Testvériség egyik legnagyobb és legtöbb emberéletet követelő tévedése volt a rövid életű arab tavasz során Egyiptomban. Azt gondolták, hogy sikeresen ellenállhatnak a kormány elnyomásának, de a Testvériség tagjainak lemészárlásával, majd a vezetők bebörtönzésével szinte teljesen ellehetetlenült a mozgalom működése. Alig telt el pár hónap és a szervezetnek, ami az elmúlt két és fél évben választásokat nyert és sikeres népszavazásokon volt túl, szinte alig volt nyoma az egész országban. Most, négy évvel később a Muzulmán Testvériség már egy jelentősen megosztott szervezet, és a csoporton belüli szakadások nagyrészt a 2013-as döntéshozatali folyamatok miatt keletkeztek.

Már közvetlenül a rabaa-i mészárlás után észlelhetőek voltak a szervezeten belül a törések. A fiatalabbak azt rótták fel az idősebb vezetőknek, hogy félreértelmezték a Murszi megdöntéséhez vezető politikai folyamatokat és rosszul kezelték az azután bekövetkező szituációt.

Bár a Testvériség Murszi elnöksége alatt többször is alkalmazott erőszakot ellenségeivel szemben, a vezetők a puccs után kizárólag békés megmozdulásokat vártak el a tagoktól, ezzel remélve a nyugati demokráciák támogatását. Mohamed Badie, a mozgalom szellemi vezetője ki is jelentette, hogy muzulmán testvérek „lecsupaszított mellkasa erősebb a golyóknál.”

A szervezet döntő bizottságában minimális hellyel rendelkező fiatal testvérek, látva a kormányzat álltal végzett mészárlást, egyre türelmetlenebbekké váltak az erőszakmentességet hangoztató shúra tanácsbeli öregekkel szemben.
A mészárlást követő hónapokban az egyiptomi Testvériség fiataljai fegyveres egységeket hoztak létre, hogy meg tudják védeni a még aktív, bár egyre erőtlenebb tüntetőket a biztonsági erőktől. Nem telt el sok idő és ezek a védelmi egységek támadásba lendültek. Voltak közülük, akik rendőrőrsöket, katonákat, elektromosvezeték-tornyokat, utakat és más épületeket vettek célba.

A Testvériség idősebb vezetői megpróbálták visszaszorítani az erőszakot. Aggódtak, hogy a speciális műveleti bizottságok aláásnák az amúgy is gyenge lábakon álló irányító szerepüket, valamint féltek, hogy a Testvériség erőszakossága legitimálná az állam erőszakosságát. Nem jártak azonban sikerrel, a Testvériség forradalmi szárnya megnyerte a csoport 2014-es belső választásait.
2015 közepére a csoporton belüli törések már visszafordíthatatlanná váltak, a Testvériség fiataljai és több külső iroda is nyilvánosan elkülönítette magát a régi gárdától. A Muzulmán Testvériség Saría Bizottsága létrehozta a forradalmi tevékenységhez szükséges, az iszlám jogon alapuló úgynevezett „védekezési elveket”. A bizottság legutolsó ilyen, „A puccsal szembeni népi ellenállás joggyakorlata” címet viselő munkája az erőszakos fellépések számos fajtáját írta elő a tagok számára, többek között a rendőrök, katonák és azok meggyilkolását, akikről úgy vélték, hogy a kormány szövetségesei lehetnek. A Testvériség Saría Bizottsága támogatta a keresztényekkel szemben alkalmazott erőszakot is, úgy vélekedett róluk, hogy csupán elfoglalják a mecseteket, megölik a hívőket és letartóztatják a szabad iszlamista nőket.

Az erőszakos fellépést előnyben részesítő tagok előszeretettel csatlakoztak az országban a puccs után formálódó fegyveres csoportokhoz is. Ilyen például a Liva’a al-Thavra és a Haszm, melyek 2016 közepe óta halálos csapásokat mérnek az egyiptomi biztonsági személyzetre és létesítményeire. Bár ezek a milíciák nem állnak állandó kapcsolatban a Muzulmán Testvériséggel, tevékenységeik és nézeteik igen hasonlítanak
A régi gárda vezetői időközben emigrációba vonultak. Katar és Törökország fogadta be őket.
Mostanra az ellentétek még tovább mélyültek a Testvériség forradalmi szárnya és a régi gárda között. A revolucionisták például az idén megjelent, „28-as Vízió” című röpiratukban szapulták a Murszi-korszak vezetőit. Felrótták nekik, hogy összekeverték a politikát a prédikálással, hogy képtelenek voltak közös nevezőre jutni a többi politikai erővel, hogy felkészületlenül kormányoztak és hogy elfogadták, hogy hadsereg felügyelje a 2011-es felkeléseket követő politikai átmenetet. A kiadványok arra a következtetésekre jutottak, hogy új „módszerekkel és eszközökkel” kell szembeszállni az egyiptomi kormánnyal, olyan új szervezetet, vagy megközelítésmódot alkalmazva, ami képes rá, hogy visszaszerezze a hatalmat Kairóban.

Természetesen a régi gárda, amely teljes mértékben elutasítja a revolucionisták létjogosultságát, másképp látja a helyzetet, és változatlanul a békés ellenállást propagálja. Közeledés nincs.

Összezárás

Közben pedig a visszarendeződött Egyiptom, és a hatalmukat veszélyben érző arab országok, élükön Szaúd-Arábiával egyrészt tűzzel-vassal üldözik az országaikban működő Muzulmán Testvériség-sejteket, másrészt lobbiznak, hogy nemzetközileg is terrorszervezetté  nyilvánítsák, illetve nyomást gyakorolnak Katarra, hogy függessze fel a szervezet támogatását.A nyomásgyakorlásnak már a szervezeten belül is látszik a hatása: a Hamász az elmúlt hetekben határolódott el a Muzulmán Testvériségtől – aminek kormányától egyébként jelentős hasznot húzott 2012 és 2013 között –, csak azért, hogy a politikai izolációjuk ne fagyassza be az arab országoktól érkező segélyeiket. A belső megosztottság, a militáns és egyre inkább az erőszakos fellépést propagáló hangok a szervezeten belül, és természetesen az évtizedek alatt kiépített – és még a katonai diktatúrákban is nagyjából békén hagyott – szociális háló leépülése azonban komoly csapást mért a Testvériség bázisára, így szinte biztosra vehető, hogy a szervezet nem fog tudni újra hatalmi pozícióba kerülni az elkövetkező évtizedekben.

Források: Foreign Policy, Guardian, Egypt Independent, Al-Monitor, Foreign Affairs