Ramzan Kadyrov, Csecsenföld Putyin által kinevezett helytartója – némi nemzetközi figyelmet keltve – teljes lovagi páncélban ünnepelte pár napja a nők napját és az oroszországi választási eredményeket. A többi közt extravaganciájáról és a politikai ellenfeleinek és kritikusainak brutális kiiktatásáról híres vezető megjelenésénél azonban érdekesebb a választási eredmény.
Mindezek ismeretében nehéz szabadulni a gyanútól: a választások ebben a régióban (sem) voltak szabadok és tisztességesek.
A siker ma még láthatatlan
A kétharmados kormánypárti győzelmet hozó választások után megszaporodtak a Putyin sikereiről szóló nemzetközi kommentárok is. És bár Putyin politikája nagy távolságból valóban rendkívül sikeresnek tűnik belpolitikai és külpolitikai szempontból egyaránt, európai és amerikai csodálóinak, illetve a rendszert modellként kezelő magyar politikusoknak érdemes megvizsgálni, mit sikerült Oroszországnak elérnie az elmúlt években.
Szíriában sikerült megmentenie Asszád elnököt, de a konfliktus hosszú távon leköti még az energiáit. Bár a Krím annektálása belpolitikai szempontból egyértelmű siker, és a keleti konfliktus fenntartásával Ukrajna közeledését a Nyugathoz részben sikerült megakadályozni, lépéseivel Putyin elszigetelte magát nemzetközi szempontból, hozzájárult a NATO további bővüléséhez, illetve Finnország és Svédország közeledéséhez. Az EU-ban felerősödtek az energiafüggetlenedési törekvések, zátonyra futott a Déli Áramlat, és Oroszország összességében inkább veszít befolyásából az európai energiapiacon.
A szankcióknak és az olajáraknak köszönhetően az orosz gazdaság nagyon súlyos problémákkal küszködik, fizetőképessége veszélybe kerülhet.
A közel kétéves recesszió a költségvetési hiányt is megnövelte – bár még nem tudjuk pontosan, mennyivel, ugyanis az adatokat a kormány (ismerős?) csak a választások után, az elkövetkező napokban vagy hetekben hozza nyilvánosságra. Az államadósság továbbra is alacsony, de növekszik. Az orosz gazdaság sérülékenysége jelentősen nőtt, és jól látszik: a nyersanyagokra épülő gazdasági modell rendkívül törékeny.
Biztosra menni
Mindezek tükrében nem véletlen, hogy Putyin gyorsan túl akart lenni a választáson – ennek időpontját előre is hozta. A rendszer biztosra ment. A szavazói apátiát tükröző rekordalacsony részvételnek (Moszkvában a részvétel például mindössze 35% volt), a választási rendszer módosításainak – főleg az egyéni választókerületek újbóli bevezetésének –, az ellenzéki jelöltek kampánya ellehetetlenítésének és a tömeges és rendszeres választási csalásoknak köszönhetően Putyin pártjának úgy sikerült kétharmadosra növelnie parlamenti többségét, hogy közben az Egységes Oroszország támogatottsága – nem kis mértékben a romló gazdasági közhangulatnak köszönhetően –a választásokat megelőzően drasztikusan visszaesett (amire a hatalom válasza az egyetlen független közvélemény-kutató külföldi ügynökké nyilvánítása volt). A Duma többi pártja is a Kreml érdekeit szolgálja. Sőt, még némileg radikalizálja is: a második és harmadik helyezettek, a Zjuganoov-féle kommunista párt és a Zsirinovszkij-féle Liberális Demokrata Párt rendszerint puhasága miatt „kritizálja” a kormányt, és agresszívebb expanzionista külpolitikát sürget. Zsirinovszkij például nemrég Lengyelország és a Baltikum „teljes megsemmisítésével” fenyegetett. Az orosz kommunista párt pedig kulcsszerepet játszik a szélsőbaloldali pártokon keresztüli orosz hatalmi terjeszkedésben Európában és azon túl is.
A valódi demokratikus ellenzéket a rendszer azzal alázta meg igazán, hogy miután anyagilag és politikailag ellehetetlenítette őket (pl. Hodorkovszkij mozgalmának, a Nyitott Oroszországnak az irodáit Putyin egyik éves beszéde alatt szállták meg), végül engedte, hogy a választásokon jelölteket állítsanak. A megosztott és személyes és ideológiai konfliktusoktól szabdalt demokratikus ellenzék végül több helyen egymás ellen indított jelölteket és jelentősen leszerepelt. Eközben a rendszer legkeményebb külföldön élő kritikusa, Kaszparov a demokratikus jelölteket is kritizálta, mondván: a választást bojkottálni kellett volna, hiszen minden szavazat a rendszert legitimálja.
Centralizált erőtér
Az orosz vezetés intézkedéseiből ezen túl is látszik: Putyin beárazta az elkövetkező évekre a jelentősebb népszerűségvesztést és a politikai és társadalmi konfliktusokat, és jó előre felkészül azokra. A korábbi, KGB-s háttérrel rendelkező, érinthetetlennek tűnő szövetségeseket („sziloviki-klán”) Putyin egyik pillanatról a másikra állítja félre, hogy fiatal, csak tőle függésben lévő politikusokat nevezzen ki a helyükre. Helytállónak tűnnek azok az értékelések, melyek szerint
A gazdasági válság előtti, „jólétért kevesebb szabadság” alkut egy új alku váltja fel: „nemzeti büszkeségért kevesebb jólét és szabadság”.
A rendszer vezetése a szabadságjogok további korlátozásával előre készül a jelentősebb társadalmi-politikai ellenállásra is. A KGB mintájára titkosszolgálati szuper-minisztériumot hoznak létre. A rendszer egyre inkább korlátozza a szólásszabadságot, a Molotov-Ribbentrop paktum történelmi tényének felemlegetése például börtönbüntetéssel fenyeget. Akinek eddig volt afelől kétsége, hogy Putyin rendszere hibrid rezsimből autoriter rendszerré vált, ezen orwelli lépéseket nézve bizonyosságot nyerhet.
Nagynak tűnni
Putyin belpolitikai és geopolitikai lépései nem erőt és magabiztosságot, hanem sokkal inkább bizalmatlanságot és félelmet tükröznek.
Ebben a Nyugat bizonytalansága felbátorítja – Putyin tapasztalata ugyanis az elmúlt évekből az, hogy szinte nem tud olyan messzire menni, hogy valódi ellenállásba ütközzön. Csak a választásokat emlegetve: különösebb diplomáciai reakció nélkül marad mind a választási csalás, mind az a tény, hogy a Krím erőszakos bekebelezését Putyin most választásokon is megerősítette. Az ennek a választásnak a legitimitását megkérdőjelező fontos politikai és civil kezdeményezések javarészt visszhangtalanok maradnak.
Bár Európa és az USA sok politikusa is hangoztatja, hogy Oroszországgal nem szabad visszatérni a korábbi állapothoz, valójában senki nem szeretne konfliktust vállalni Oroszországgal, és mindenki jobban szeretne visszatérni az unalmasan pragmatikus kapcsolatokhoz. Trump győzelme bizonyosan enyhülést hozna az orosz-amerikai viszonyokban, de a hagyományosan konfliktuskerülő amerikai diplomácia a most a kampányban keménységet sugárzó Clinton politikáját is felpuhítja majd. Beszédes volt ebből a szempontból, hogy miközben Putyint Obama személyesen dorgálta meg az amerikai kampányba való beavatkozás miatt, John Kerry külügyminiszter (természetesen kudarcba fulladt) tűzszüneti megállapodást írt alá Lavrovval Szíriában.
Európa még inkább konfliktuskerülő. Oroszországgal szemben konfrontatívabb politikát vállaló Merkel gyengül, miközben Sigmar Gabriel kancellárhelyettes és a szociáldemokrata külügyminiszter kiegyezést sürget Oroszországgal és előretört az oroszajkú német szavazókra vadászó Afd. Boris Johnson brit külügyminiszter nemrég szintén az Oroszországgal való viszony normalizálását sürgette. A francia és az olasz diplomácia hagyományosan jó viszonyra törekszik Oroszországgal. Bár amerikai nyomásra az (egyébként nem nagyon szigorú) szankciók életben maradhatnak még egy ideig, ennél többet a Nyugat várhatóan nem fog tenni az egyre erőszakosabb orosz törekvések megállítására. Nemzetközi téren a gazdasági befolyás csökkenését további politikai befolyásszerzéssel(„soft power) próbálja majd ellensúlyozni. Bár megszorítások szinte biztosan lesznek Oroszországban, ezek a hadsereg, a titkosszolgálatok, a média büdzséjét várhatóan nem érintik majd (ahogy történt a 2008-as válságnál is).
Ördögi kör
Ha nincs kenyér, cirkusz kell. Putyin az elkövetkező években belföldi népszerűségvesztését további nemzetközi konfliktusokkal próbálja majd ellensúlyozni. Putyinnak ugyanakkor egyre radikálisabb lépéseket kell hoznia az orosz büszkeség és saját népszerűségének megőrzése érdekében. A krími beavatkozás 65-ről 80 százalékosra tornászta fel az elnök népszerűségét. A szíriai beavatkozás, mely az orosz közvéleménynek Oroszország terrorellenes győzelmeként lett eladva, csaknem 90 százalékosra. Ha Putyin népszerűsége újra csökkenni kezd, szinte bizonyosan további nemzetközi beavatkozás következik majd. Amivel ugyanakkor Putyin csökkentheti az esélyét a nemzetközi kiegyezésre és a gazdasági kapcsolatok újraindítására – amihez szüksége lenne, hogy visszaszerezze a gazdasági sikereken alapuló legitimációt. Így kerülnek szinte feloldhatatlan ellentmondásba a belpolitikai, geopolitikai és a gazdasági érdekek. Putyin esetleg abban reménykedhet, hogy agresszív politikai blöffjeivel kiegyezést sikerül kicsikarnia a Nyugatból, még mielőtt rendszere megroppan.
Krekó Péter
Elemző, Political Capital;
Fulbright vendégoktató, Indiana University Central Eurasian Studies
