Épp elhagyni készültük az országot (csak rövid időre, turisztikai célzattal), amikor az utolsó magyarországi benzinkútnál megpillantottam Lacikát. Persze akkor még nem tudtam, hogy ő az.
A kút shopjában a válogatott játékosainak minifiguráit lehetett megvásárolni: volt keménydobozos verzió (jó drágáért), amiről lehetett tudni, hogy melyik futballista bábuját tartalmazza; de én a zsákbajátékosok közül választottam (ezeket trükkösen sötét fóliába csomagolták, hogy ne tudjuk, melyik focistát tartalmazza a pakk).
Reméltem, hogy Gera van benne; kiderült, hogy Kleinheisler, de nem bántam.
Lacika azonnal az autós oltárra került – ahol eddig egy napszítta Kisvakond csücsült egy jézusos képeslap mellett, amit a keresztgyerektől kaptunk, mondván, hogy majd vigyáz ránk (mármint Jézuska). Kleinheisler csatlakozása miatt azonban őt átraktam a szélvédő alá (mármint a képeslapot, nem a keresztgyereket), mert már így is profán volt a társaság.
Amint kigördültünk a benzinkútról, hirtelen bevillant: Kisvakond már rengeteg helyen járt velünk, úgyhogy az a minimum, hogy Lacikának is megmutatjuk a világot.
Így aztán két nappal az izlandiak elleni bravúros döntetlen után Mini Kleinheisler már az olasz tengerparton hűsölt.
Kiegyensúlyozott étrendjében jól megfért egymás mellett a szénhidrát és a fehérje.
A portugálok elleni drámai álomdöntetlent – teljesen érthető módon – csak tudatmódosító szerekkel bírta elviselni.
Másnap kellett is a lazítás: a hajókirándulás feledtette az izgalmakat.
És akkor Lacika azt gondolta: nem a továbbjutás az egyetlen, ami eldőlt.
„Irapuato után 30 évvel újra kellene gondolni ezt a tésztafogyasztás-dolgot” – gondolta Lacika, de végül hátat fordított a kalóriáknak.
A belgák ellen szomorú szívvel figyelte társait; óriási mázli, hogy épp akciós volt a koktél.
A vereség ellenére nincs ok a szomorkodásra; a csapat erőn felül teljesített, Lacika boldog volt, és a pohár fenekére nézett. Szép volt, fiúk!
