Amikor Donald Trump a nyár elején bejelentette, hogy indulni fog az Egyesült Államok elnöki székéért, az amerikai sajtó megmondóemberei csak nevettek, és már el is kezdték fogalmazni politikai nekrológját. Azonban ahelyett, hogy gyorsan eltűnt volna a süllyesztőben, csak azt lehetett látni, hogy népszerűsége folyamatosan növekszik, teljesen meglepve a politikai elemzőket, akik azonnal elkezdték gyűjteni az érveket, hogy miért is nincsen semmi esélye arra, hogy Ő legyen a Republikánus Párt elnökjelöltje.
Aztán egymás után kezdett el olyan felháborítónak tartott kijelentéseket tenni, ami minden más politikusnál a halálos ítélettel lett volna egyenlő, és augusztusra már kampányának végéről kezdtek el cikkezni mind a bal- mind a jobboldali médiában. Hiába. Minden egyes kemény, a politikai korrektséget még csak egy picit sem tiszteletben tartó beszólása után csak azt lehetett látni, hogy egyre csak emelkedik és emelkedik a népszerűsége, míg egyszer csak már tízezres tömegeket kezdtek el vonzani beszédei.
Így szeptemberre már nem a „Trump kampánya ezért és ezért most aztán tuti a végéhez érkezett” cikkek kezdték ellepni az amerikai politikai sajtót, hanem az értetlenkedő hangvételű „hogyan lehetséges, hogy ez a Trump ennyire népszerű tud lenni” írások. Miért szavaznának olyan sokan egy olyan jelöltre, akit rendkívül nehéz komolyan venni.
Őszinte. Szókimondó. Tökös.
Trump rajongói főleg azzal szokták magyarázni az őket faggató riportereknek, hogy miért is imádják a politikai életbe bombaként berobbant milliárdost, hogy nem egy tipikus politikus. Nem egy olyan alak, aki ezerszer is végiggondolja, hogy miket mond, azon aggódva, hogy ne sértsen meg egy fontos választói réteget sem. Ő ennek pont az ellentéte. Kegyetlenül őszinte (vagy legalábbis annak tűnik), de mindenképpen saját magát adja. Azt a karaktert, akit az elmúlt évtizedben televíziós valóság showjából jól megismerhettek az amerikaiak. Egy olyan valakit, aki nem finomkodik, amikor meg kell mondania valamiről – vagy valakiről – a véleményét, és aki mindezt rendkívül szórakoztatóan képes megtenni.
„Bárcsak olyan tökös lennék, mint ő. Nem fél senkitől és semmitől. Ez elég menő.” Így magyarázta a Guardian riporterének egy iowai férfi, hogy miért is kedveli annyira Trumpot, hogy akár még az Egyesült Államok irányítását is rábízná. Ezzel nincsen egyedül. A legtöbben pont azért szeretik, mert kertelés nélkül kimondja, amit gondol, és ezt már az elején elkezdte, amikor az illegális bevándorlók elleni fellépést helyezte kampánya középpontjába. Egy olyan kérdést, amitől a spanyolajkú választók megkörnyékezésért küzdő Republikánus Párt nagyágyúi igyekeztek elkerülni, hogy ne veszítsék el az elnökválasztásokban egyre nagyobb szerepet játszó réteg szavazatait.
Nem politikus
Trumpot azonban nem érdekelte ez a kérdést. Nagyon jól tudhatta, hogy ezzel népszerű lesz a republikánusok bázisát adó fehér szavazók körében, és igaza is lett. A párt irányításával – és úgy egészében a politikusokkal és a washingtoni politizálással – elégedetlen emberek szívébe ráadásul már azzal is belopta magát, hogy nem politikus, hanem egy kívülálló milliárdos üzletember, akinek nincsen szüksége mindenféle donorok támogatására, hogy lefolytasson egy drága kampányt. És ezt úton útfélen hangoztatja is, ekézve vetélytársait, akiknek mondjuk a Koch-testvéreknél kell kuncsorogniuk pénzért, hogy aztán a pénzes emberek később benyújtsák a számlát.
Ahogy azt Trump, az üzletember nem egyszer megtette. Mint például amikor a Clinton-házaspárt halmozta el adományokkal, és utána persze mindketten ott is voltak az esküvőjén, amikor „megkérte” őket, hogy ugyan jelenjenek már meg. (Úgy egyébként rávilágítva ezzel az amerikai politikai élet egyik legnagyobb problémájára)
Azzal, hogy valódi önmagát adja, éles ellentétben áll a Richard Nixon mérföldkőnek számító 1968-es elnökválasztási kampánya óta megszokott „irányított jelöltekkel”, akik kínosan ügyelnek arra, hogy ne saját gondolataikat osszák meg a választókkal, hanem csak fókuszcsoportokon széttesztelt kijelentéseket tegyenek, olyanokat, amit választási tanácsadóik ildomosnak ítélnek.
A fényesre polírozott jelöltek azonban egy idő után már unalmasan sterilekké váltak, akikről már nem is lehet tudni, hogy kik valójában. Mint például Hillary Clinton esetében, aki még egy olyan egyszerű kérdésre sem tud már őszintén felelni, hogy mi a kedvenc fagylaltja, és akinél még azt is megtervezik a kampánystratégák, hogy „spontán” legyen.
Egyszerű
Trumpnak azonban nincsen szüksége arra, hogy választási szakértők, szövegírók, marketingesek és kampánystratégák mondják meg neki, hogy mit szabad – vagy inkább mit nem szabad – mondania. A szavak csak úgy jönnek belőle, súgógép nélkül is, ahogy ezt egy zsúfolásig telt dallasi arénában is bizonyította. Igaz, hogy az inkább csak egymásra hányt szavak halmaza volt, nem pedig egy gondolatokkal, tervekkel és megoldásokkal teli politikai szónoklat, aminek íve van, problémákat vet fel és elveket fogalmaz meg. A hallgatóság azonban ennek ellenére imádta, és lelkesen tapsolt hozzá.
A beszéd – aminek szövegét itt lehet elolvasni – olyan volt, mint általában a Trump-szónoklatok: semmiről nem szóló értelmetlen mondathalmaz nagy kijelentésekkel, amiket imádnak követői. A sikerének titka pedig az egyszerűségben rejlik, abban, ahogy a komplex, bonyolult kérdéseket a lehető legjobban lebutítja, és könnyen emészthetővé teszi. Már az is árulkodó, ahogy beszél: rövid, könnyen megjegyezhető mondatokban, kerülve a nehéz kifejezéseket, így megértéséhez nem kell sokat – sőt egyáltalán nem kell – gondolkodni. Szakértők elemzése szerint Trump beszédei egy ötödik osztályos általános iskolás gyerek olvasási szintjén mozognak, míg ellenfelei többsége már hetedikes szinten jár.
Trump nem próbálkozik azzal, hogy elgondolkodtassa hallgatóságát, ő inkább hat az érzelmekre, mint az értelemre, és jó érzékkel mond olyan felháborító dolgokat, ami mellett a sajtó képtelen elmenni, és így gyakorlatilag ingyen reklámidőt adnak neki a híradókban, hogy még nagyobb közönséget érjenek el szavai. Amit ugyan lehet, hogy sokan kiakasztónak találnak, a republikánus választók egy nagy része mégis imád. És még azzal sem törődnek, hogy eddig még semmi komolyan vehető megoldási javaslata sem volt az Egyesült Államokat sújtó problémákra. Hiába szedik szét szakértők a terveit – mint például a hétfőn nyilvánosságra hozott tervét az adórendszer megreformálására -, követőit ezek nem érdeklik.
Ők csak követik. Kérdés, hogy meddig tehetik még meg.
