Az Észak-Sínai-félsziget felé tartó utakat fokozottan ellenőrzi az egyiptomi hadsereg. Ellenőrzőpontok sorakoznak végig a határ menti Árisig, ahol a katonák ellenőrzik az emberek személyi igazolványait, átvizsgálják csomagjaikat. Ha valakinek a személyijében nem szerepel a kettes szám, ami azt jelzi, hogy a Sínai-félszigeten lakik, alapból visszafordítják. Így járnak a külföldiek is, igaz előtte kihallgatják őket és eldöntik, emelnek-e vádat ellenük kémkedés vádjával. Pusztán a szerencsén múlott tehát, hogy eljutottunk Iszmaíliába.
Egy szaúárka törzsből származó beduin aktivistával kellett volna találkoznom, aki azon kevesek egyike, akinek a Facebook profilja konkrétan újsággá nőtte ki magát, a kormányzati hírek alternatívájaként. Abban maradtunk, hogy egy klasszikus egyiptomi garázsból kialakított kávézóban fogunk találkozni. Vagy egy órán keresztül vártam, de a találkozóra az aktivista nem jött el. Már Kairóban kaptam a hírt, hogy előző nap beült egy mikrobuszba (ezek szolgálnak közlekedési eszközként az országban) és valaki elrabolta. A terrorszervezetek a félszigetről nem vállalták magukra az esetet, így nagy valószínűséggel az állambiztonsági szolgálat vagy a rendőrség tartóztatta le. Az elmúlt egy évben több hasonló eset is történt aktivistákkal, akik később szigorított börtönökben, terrorizmus vádjával bukkantak elő, már ha előbukkantak.
Illusztráció: Jászberényi Sándor
A beduinok és én
A 2011-es forradalomtól kezdve rendszeresen tudósítok az észak-sínai eseményekről. Többször vonultam az egyiptomi hadsereg tankjai után, amikor rendet tenni indultak az övezetbe, több beduin törzsfőt, sejket személyesen is ismerek a térségben, az egyiptomi Rafahból pedig párszor már mentem át alagúton a Gázai övezetbe. Pár napra élveztem az árisi rendőrőrs vendégszeretetét is, fegyverkereskedelem vádjával, melyből végül nem lett vádemelés. Egy túlbuzgó állambiztonságis kilenc üres töltényért emelt vádat ellenem, amit szuvenírként vittem az egyik szerkesztőmnek a Gázai övezetből, miután a palesztin kommunista párt fegyveres kiképzéséről készítettem riportot. Beduinok láttak vendégül El-Gorában akkor is, amikor a településen állomásozó Nemzetközi Megfigyelő Erők (angol rövidítéssel MFO), köztük a magyar kontigens is állandó támadásokról nyavalygott a médiában. Ők biztonsági okokra hivatkozva nem engedtek be a tábor területére. A beduinok azonban, akiket mellesleg a tábor megtámadásával vádoltak, gond nélkül teáztak velem.
A helyzet mostanára azonban annyira eldurvult, hogy konkrétan az öngyilkossággal ér fel külföldi újságírónak a térségbe utaznia. Az elmúlt négy hetet így azzal töltöttem, hogy megpróbáltam azokkal beszélni, akik hajlandóak voltak Kairóba vagy Alexandriába felutazni a kedvemért. Biztonságpolitikai szakértőket, beduinokat, de még szélsőséges szalafikat is kérdeztem arról, mi zajlik jelenleg a Sínai-félszigeten. A nevüket a biztonságuk érdekében megtartom magamnak, egyedül Khálid Fúdát, Dél-Sinai kormányzóját idézem névvel ebben a cikkben, melyben megpróbálom bemutatni, milyen is Egyiptom rejtett háborúja, amelyben minden jel szerint az állam vesztésre áll.
Fotó: Jászberényi Sándor
Volt egyszer egy vadkelet
Ahhoz, hogy megértsük, mi vezetett az Iszlám Állam nevű terrorszervezet megjelenéséhez a Sínai-félszigeten, feltétlenül szükséges, hogy áttekintsük a történelmét. A félszigetet Egyiptom elveszítette az egyiptomi-izraeli háborúk során, és csak 1979-ben, a Camp David-i békeegyezménnyel, mely a háborúk lezárását eredményezte, kapta vissza. Bár területileg Egyiptom mindenképpen nyert, ez felemás győzelem volt. A békeegyezmény ugyanis zónákra osztotta fel a Sínai-félszigetet, a jelenlegi konfliktusgócban pedig, mely az izraeli határvidék, megtiltotta jelentős egyiptomi haderő (értsd: páncéloshadosztályok, illetve egyéb nehézfegyverzet) állomásoztatását vagy a légierő jelenlétét, csak könnyű páncélosokat engedélyezett, illetve a nemzetközi megfigyelő erők létrehozását, mely a béke betartását ellenőrizte, s bár papíron volt olyan feladata is, hogy rendőri funkciókat lásson el, ezt sosem sikerült érdemben végrehajtania, a lakosság sajátos kulturális hagyományai miatt. A térségben ugyanis főleg beduin törzsek laknak, ezek közül a határ mellett a legdominánsabb a tarabín és a szaúárká a maguk körülbelül egymilliós népességével.
A beduinok, akiknek egy jelentős része még mindig félnomád, legeltető életmódot folytat nehezen tudta értelmezni a frissen meghúzott határvonalakat a békeegyezmény után, melyek elvágták őket évezredek óta használt legelőterületeiktől, földjeiktől. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy mind a mai napig a beduin törzseknek problémát okoz értelmezni a polgári törvényeket, és elsősorban a szájhagyomány útján öröklődő törzsi törvényt tekintették irányadónak.
Erről hadd meséljek egy példát: Árisban, amikor a Szaúárka törzs vendége voltam, hosszasan interjúztam Mohamed Husszeinnel egy sejk ashárival (helyi sejk, egy adott falu-település beduinjait képviseli), akit többek között a fegyverkereskedelemben való részvételükről kérdeztem. Ez így hangzott:
„Adnak el fegyvert Gázába?”
„Hogyne adnánk, etetni kell az embereket. És ők (a palesztinok – a szerk.) is muszlimok.”
Fotó: Europress/Menahem Kahana
Az egyiptomi kormány mindig is gyanakvással tekintett a beduinokra, akiket különösebben nem érdekelt, hogy izraeli vagy egyiptomi fennhatóság alá tartoznak, s mivel, hogy a polgári törvényeknek fegyveres erők hiányában nehezen szerzett érvényt, ezért a beduin törvényt piszkálták meg: a helyi vezetőket, a sejk ashárikat megvesztegették, akik így képviselték a törzsekben a kormányzat érdekeit. Emellett, amikor felismerték, hogy a Vörös-tenger mekkora turisztikai lehetőségeket rejt magában, a kormány előszeretettel sajátított ki hagyományos beduin területeket, amikor pedig a beduinok a kairói bíróságokon követelték vissza földjeiket, a bíróságok a kormányzatot és a hozzá tartozó oligarchákat részesítette előnyben.
A kormányzati szervek, elsősorban az egyiptomi belügyminisztériummal történő viszony elmérgesedését azonban a kormány által előszeretettel alkalmazott „kollektív bűnösség” elvének alkalmazása jelentette, ami körülbelül úgy festett, hogy bármilyen terrorcselekmény történt a félszigeten, azért cserébe beduin falvakat égettek fel, emberek százait, köztük nőket vertek meg és zártak vádemelés nélkül börtönbe.
A nekem név nélkül nyilatkozó beduinok a nyílt konfliktus kezdetét (amikor is több törzs szimplán hadat üzent a rendőrségnek) 2007. április 25-re teszik, amikor is a rendőrség minden különösebb indok nélkül agyonlőtt két fegyvertelen szaúárka beduint.
Fotó: Jászberényi Sándor
A nyílt fegyveres összetűzést a sejk ashárik tudták késleltetni, mert az állambiztonsági hivatal és a katonai hírszerzés elég fegyverrel és pénzzel látta el őket, hogy valódi erőt képviseljenek a törzseken belül. (Hagyományosan a félnomád törzseknek már nincs egy nagy vezetője(sejk kabíra), hanem területektől függően helyi sejkek, úgynevezett sejk asharik vezetik őket, akik vagyonuk, illetve fegyveres erejük révén kerülnek pozícióba. Ebbe a természetes szelekcióba piszkált bele az egyiptomi mukhabarat).
A konfliktus a 2011. január 25-i forradalommal robbant ki. A beduin törzsek a vérbosszú jegyében megöltek minden egyenruhás rendőrt, felgyújtottak minden rendőrőrsöt és állambiztonsági épületet Észak-Sínai-on, ezzel egy időben pedig megkezdték az állambiztonsági támogatás nélkül maradt sejk ashárik likvidálását, filmbe illő módokon.
Az éttermekben legéppuskázott törzsi vezetőkről szóló hírek ekkoriban napi rendszerességgel jelentek meg az egyiptomi sajtóban. Törvénytelenség uralkodott el a szó szoros értelmében a térségben. A lakosság nem bízott sem a polgári, sem a törzsi törvényekben sem, így hát az Egyiptomban amúgy nagy presztízzsel bíró hadsereget hívta segítségül, hogy hozzon valamilyen rendet. Az egyiptomi hadsereg pedig – izraeli engedéllyel- ment. Nem váltották be azonban Izrael reményeit, hogy stabilizálják a határvidéket. Az történt, hogy a lakosságot a különböző szélsőséges iszlamista szervezetek karjaiba terelték.
Fotó: Jászberényi Sándor
A nagy dzsihádkeltető
A Sínai-félsziget már 2011 óta is több szélsőséges szalafi dzsihadista szervezetnek is otthont adott. Egy szalafista politikus, de a beduin aktivisták szerint is, akikkel beszéltem, ezek a szervezetek elsősorban Izraelt és az Izraelbe futó gázvezetéket tekintették célpontjuknak, ritkán támadtak egyiptomi katonai vagy rendőri egységeket. A szalafi politikus elmondása szerint ezek a dzsihádista csoportok három részből épülnek fel: helyi, tehát észak-sínai lakosokból, palesztinokból illetve az ország más területéről érkező dzsihadistákból.
2006-tól kezdve, amikor is a Gázai övezet palesztin fennhatóság alá került, a vasmarokkal uralkodó Hamász előszeretettel üldözte át a határon futó alagutakon (2011-ben még 3500! alagútról beszélhetünk) a saját szélsőséges ellenzékét Egyiptomba, akiket békén is hagyott, ha nem otthon okoztak problémákat.
Bár a Gázai övezettel történő kereskedelem (az övezetet 2006 óta blokád alatt tartja Izrael, így nagyjából az megy be, amit alagutakon a palesztin oldalról átvisznek) kifejezetten fellendítette a határ menti városok gazdaságát, de jelentős dzsihadista jelenlétet is generált, akik egészen a 2013-as puccsig nem nagyon avatkoztak bele az egyiptomi belpolitikába.
Ez változott meg 2013-ban, amikor is az azóta az ország elnökévé választott Abdel Fattáh Ász-Sziszi tábornok elmozdította a 2012-ben szabályos választásokon megválasztott iszlamista Mohamed Murszit. Ekkor a dzsihádista szervezetek nyíltan hadat üzentek az egyiptomi kormánynak és megkezdték katonai célpontok támadását szerte az országban.
Bár a szaporodó Izrael ellenes merényletek miatt a hadsereg már 2011-ben hadjáratot indított a terrorsejtek felszámolásának szándékával, maximum meggyengíteniük sikerült őket. 2013-ra a magát Ánszár Ál Beit el Mákdisznak (A szent ház őrzői) nevező szervezet, mely időközben több más csoportot, többek között az Áknáf beit Ál Mákdíszt, valamint a dzsihadista szalafikat is sikerült magába olvasztania, konkrétan helikpotereket lőtt le, katonai célpontokat robbantott fel nemcsak a Sínai-félszigeten, hanem konkrétan az ország teljes területén. A terrortámadások végrehajtása azonban korántsem jellemzi a szervezet teljes tevékenységét.
Fotó: Jászberényi Sándor
Vér, acél és kitelepítések
A Sziszi kormányzat a támadásokat egyértelműen a hatalomból elmozdított Muzulmán Testvériségnek tulajdonította, így 2013-ban, átfogó hadműveletbe kezdett a határvidéken. A Gázai övezetet ellenőrző Hamászt (mely egyébként szintén a Muzulmán Testvériségből alakult) egy kalap alá vette a terrorsejtekkel és megkezdte a Rafahnál található alagutak felszámolását.
Ennek jegyében több ezer embert telepítettek ki a falvakból, akik bár kaptak valamennyi kártérítést, ennek az összege azonban korántsem volt elegendő egy új kezdéshez. Rafah lakói Árisban, a legközelebbi nagyvárosban szívódtak fel. A kollektív bűnösség elvét a hadsereg sem adta fel: gátlás nélkül lőtt, számolt fel beduin falvakat, melyeknek közelében megtámadták ellenőrzőpontjaikat. Ez egész falvak elnéptelenedését eredményezte. Beduin forrásaim szerint a Sheik Zuvájed környékén található 8 faluból jelenleg hatból menekültek el az emberek a folyamatos tűzharcok elől. A lakosság ezt is erőszakos kitelepítésként értékelte, amihez hozzátett az is, hogy a hadsereg nem váltotta be a törvényesség ígéretét sem.
A katonai bíróságok egyetlen katonát nem vontak felelősségre civilek meggyilkolása miatt, sőt gyakran alázták meg a jogaikban megsértett, kisemmizett embereket, legalábbis erről számoltak be nekem a beduin aktivisták. A hadsereg elleni hangulathoz nagyban hozzájárult az is, hogy a térségben az állam már a tisztálkodáshoz szükséges sós vizet sem tudja biztosítani. A hatvanezres Sheik Zuvájedben például akár hetekig nincs víz. A Gázai Övezetbe futó kereskedelmi alagutak jelentős részének felszámolásával pedig gyakorlatilag a megélhetésétől fosztotta meg szinte a térség összes lakóját, mert így vagy úgy, de mindenki érintett volt benne.
Fotó: Jászberényi Sándor
Az Iszlám Állam sinai provinciája
Ellentétben az egyiptomi hadsereggel, mely katonai doktrinaként ellenségeket próbál meg azonosítani és elpusztítani a Sínai-félszigeten, a legnagyobb terrorszervezetté emelkedett Ánszár Ál Bájt Ál Mákdísznak magasabb ambíció is vannak a puszta dzsihádnál. 2013-tól kezdve törvénykeznek a térségben, bevezették a Sáríja törvénykezést a falvakban. Ellentétben pedig a polgári és a törzsi törvényekkel a dzsihadisták törvényére, mely a sáríja szó szerinti értelmezéséből indul ki minden elmondható, de az nem, hogy korrupt. És bár a nyilvános kövezések, ostorozások és lefejezések megjelentek a Sínai-félszigeten, a lakosság jelentős része nem utasítja el annyira, mint amennyire a kormányzat azt szeretné – a semmihez képest ugyanis ez is valami. Nem véletlenül jelentek meg Kairóban a különböző törzsek sejk asháriai és biztosították a kormányt a támogatásukról – egyszerűen forró lett a lábuk alatt a talaj, miután a magát immár sínai provinciának (villáját szinái) nevező szervezet, beígérte nyilvános kivégzésüket.
A szervezet 2014-ben csatlakozott az Iszlám Államhoz, ami elsősorban PR fogásnak tekinthető, de a céljuk deklaráltan a félsziget leválasztása és a kalifátus kikiáltása. A horvát olajmunkás lefejezése is elsősorban a médiának szólt, hogy ott üssék a Sziszi kormányzatot, ahol az a legjobban fáj nekik – a belbiztonságnál, a turizmusnál. Tekintve pedig, hogy Egyiptom gyakorlatilag megszűnik államként funkcionálni a határvidéken, a törvényt hozó szélsőségek elég komoly népszerűségnek örvendenek.
Olyan komolynak, hogy dacára a két éve tartó hadműveletnek, kijárási tilalomnak, valamint annak, hogy Izrael engedi, hogy a vadászgépektől kezdve a tankhadosztályokig bármi vonuljon a határon és nyíltan egyeztet az egyiptomi katonai vezetéssel – a szélsőséges sejteket egyáltalán nem sikerült felszámolni. Sőt.
Fotó: Jászberényi Sándor
Még utazhat Dél-Sínaiba nyaralni
„Ellentétben az észak-sínai lakossággal, a dél-sínaiaknak van mit veszítenie” – mesélte nekem Khaled Foúda, az üdülővárosairól ismert Dél-Sinai kormányzója egy sharm-el-sheik-i konferencián. „Az erőszak még nem gyűrűzik át és nem is valószínű, hogy a lakosság úgy kelljen fel a kormány ellen, mint északon, tekintve, hogy a turizmusból jól megélnek.”
Tény, hogy a kormány két teljes hadtestet állomásoztat az üdülővárosok közvetlen közelében, de a beduinok, akikkel beszéltem, már jelezték, hogy olyan önálló terrorakciók, mint amilyen a tunéziai gépfegyveres mészárlás nem kizárható. A helyzet komolyságát az is jelzi, hogy a kormányzó elmondta, hogy hamarosan az eddig hagyományosan északra és délre osztott Sínai-félszigetet további biztonsági zónára fogják osztani, vagyis a kormány létrehoz egy közép-sínai kormányzóságot egyfajta ütközőzónaként. Ez egyébként még idén meg fog valósulni, legalábbis a kormányzó szerint.
Nem a Hamász
A szélsőséges terrorsejtek akciója egyébként meglepő módon még össze is hozhatja a Sziszi-kormányt és a Hamászt, bár 2013-ban a Hamász is ellenségként azonosította a puccsal kormányra kerülő ezredest. A közeledés azért elképzelhető, mert azok a szélsőségesek, akik most Egyiptomban szerveznek államot a Hamásznak, éppolyan konkurenciái, mint a szekuláris katonai kormánynak.
Ha az egyiptomi hadseregnek nem sikerül felszámolnia a palesztin dzsihadistákból is szerveződött IÁ-t a Sínai-félszigeten, akkor ők előbb-utóbb haza fognak menni, hogy Gázában is kikiáltsák a kalifátust, ezt pedig a Hamász is igyekszik minden eszközzel elkerülni. Már vérbe fojtja a kalifátust követelő szervezetek tüntetéseit a területein. Azért nagy összeborulást ne képzeljünk el: jelenleg Gázában azért van humanitárius krízis, mert az alagutakat megsemmisítette az egyiptomi kormányzat és nem engedi újraépítésüket.
Fotó: Jászberényi Sándor
A jövő
Egy nyugalmazott állambiztonsági vezérezredes a kérdésemre elárulta, a kormány tömeges kitelepítésekben látja a probléma megoldását, mely az összes nagyvárost érintené a területen, körülbelül 700 ezer embert. Ezt az értesülést kormányoldalról nem erősítették meg, de nem kizárható. A kérdés az, hová kerülne, milyen városokban szívódna fel ennyi ember és hogyan lehetne kiszűrni, hogy közéjük dzsihadisták szűrődjenek.
A beduin aktivisták szerint a hadseregnek elsősorban a helyi lakosok bizalmát kellene visszanyernie, például azzal, hogy visszaállítják az immár két éve rapszodikusan működő állami szolgáltatásokat, mint például a víz és az áram, illetve a törvénykezés. Ebbe az irányba azonban semmi sem mutat, konkrétan hírzárlat van arról, mi zajlik az övezetben. Én is csak találgattam, aztán aktivistáktól kaptam néhány fényképet, amin egyiptomi katonák pózolnak égő beduin falvak előtt.
Ami bizonyos, hogy a bombamerényletek nem fognak egyhamar abbamaradni Egyiptomban. Azzal pedig, hogy a Sínai-félsziget dzsihadistái csatlakoztak az Iszlám Államhoz, a célpontok kiszélesedése is várható. Leszámítva az olasz konzulátus elleni bombamerényletet, a Sínai-félsziget dzsihadistái katonai és rendőri célpontokat támadtak. Eddig.
Fotó: Jászberényi Sándor
JÁSZBERÉNYI SÁNDOR
KAIRÓ-ALEXANDRIA ISZMÁILIA
