Ne aggódjanak, mi ott leszünk, ha kell! – nyugtatja a Kína-fenyegetéssel kapcsolatos kérdését láthatóan izgatottan föltevő tajvani tévériportert Kelly „Sully” Sullivan, a mögötte parkoló F-18-as vadászgép pilótája a csendes-óceáni Guam-szigeten működő Andersen légitámaszponton. Eközben a fejünk felett egy köteléknyi F-15-ös húz el, a bázis kifutópályáján pedig egy B-52-es óriásbombázó készül felszállásra. A nyolc hajtómű dübörgő zajjal és szürkés füstöt okádva emeli a vietnami háborúban elhíresült gépet a levegőbe. Rögtön utána egy haditengerészeti szállító repülőgép várja a felszállási parancsot az amerikai fennhatóság alá tartozó szigetről. Az oldalán messziről is ki lehet venni: a Nimitz anyahajóhoz tartozik, feltehetően oda visz utánpótlást.
Miután felszáll, a zaj csupán néhány pillanatra ül el. A homokszín ruhába öltözött Sullivan azonban a dübörgéssel mit sem törődve büszkén ecseteli, hogy ő az egyik „rosszfiú”, azaz „vörös”, a Valiant Shield (Bátor Pajzs) elnevezésű, nagyszabású amerikai hadgyakorlaton. Az a feladata, hogy orosz gyártmányú vadászgépek által végrehajtott manővert szimulálva támadást mérjen a „jófiúkra”, azaz a „kékekre”. „Eddig vesztésre állunk” – teszi hozzá. Majd, mintegy önmaga „vigasztalására”, mosolyogva megjegyzi: az augusztus elejei csendes-óceáni hadművelet remek lehetőség a gyakorlásra.
 |
Egy úszó erőd végnapjai
Leszálláskor fogják erősen a biztonsági övet, süppedjenek az ülésbe, mivel kétszáz kilométeres óránkénti sebességről másfél másodperc alatt fogja a hajó fékezőkötele megállítani a repülőt – mondja a C-2-es, „agárnak” becézett szállítógép tisztje. „Jöjjenek hamar, és ne mászkáljanak jobbra-balra!” – mutogatja a Kitty Hawk anyahajó fehér ruhás biztonsági személyzete az érkező utasoknak. Hiába, egy repülőgép-hordozó anyahajó fedélzete a világ egyik legveszélyesebb munkahelye.
Az amerikaiak egyetlen előretolt úszó erődjének otthona jövő évig még a Tokiótól két órára található japán kikötővárosban, Jokoszukában lesz. Utána ugyanis az 1961-ben vízre bocsátott, hagyományos dízel meghajtású, 324 méter hosszú Kitty Hawkot kivonják a forgalomból, és elképzelhető, hogy hasonló sorsra jut, mint néhány elődje: mesterséges korallzátonyt csinálnak belőle. „Nagyon fog hiányozni, egyáltalán nem látszik rajta, hogy több mint 45 éves” – mondja Todd Zecchin, az anyahajó kapitánya.
A Kitty Hawk a XX. század második felét testközelből nézte végig: részt vett a vietnami háborúban, a nyolcvanas években összeüt-között egy szovjet atom-tengeralattj-áróval, többször megjárta a Közel-Keletet, tavaly pedig Okinaván egy kínai tengeralattjáróval volt „afférja”. A történet azonban jövőre véget ér. Két évvel ezelőtt jelentették be, hogy a Kitty Hawkot a jokoszukai kikötőben 2008-ban a fiatalabb, immár atommeghaj-tású George Was-hington anyahajó váltja fel. |
|
|
|
|
Hasonlóképp vélekedik már a USS John C. Stennis atommeghajtású anyahajó fedélzetén Kevin Quinn ellentengernagy is. Meggyőződése, hogy a tengerészet és a légierő kötelékéből 20 ezer fő, valamint 280 repülő és 30 hajó – köztük 3 anyahajó: a Kitty Hawk, a Nimitz és a Stennis – jelenléte Guam partjainál nagy és ritka lehetőség arra, hogy a különböző egységek közötti együttműködést gyakorolják. Tény: ekkora tengeri erődemonstrációra a vietnami háború óta nem volt példa.
A hadgyakorlatot nem a valós élet, hanem szimulált események sorozata mozgatja – állítja az anyahajó csapásmérő kötelékét irányító ellentengernagy. Az elejtett mondatokból meglehetősen pontosan összerakható, mi is történik Tajvan és Kína partjaitól 2,5 ezer kilométerre dél-keletre. Bradley Johanson, a John C. Stennis anyahajó kapitánya például arról számol be, hogy miután visszaverték a bombázók és a vadászgépek támadását, sikerült két „ellenséges” tengeralattjárót is azonosítaniuk, és torpedókkal „semlegesíteniük”. A hadgyakorlat forgatókönyvének ezt az elemét hallva az embernek valahogy óhatatlanul az eszébe jut az a tavalyi incidens, amelynek során az okinavai haditengerészeti támaszponton állomásozó Kitty Hawk közvetlen közelében váratlanul a felszínre emelkedett egy új fejlesztésű, dízel meghajtású kínai tengeralattjáró, amelyet – a Pentagon alig leplezett riadalmára – mindaddig egyetlen amerikai radarberendezésnek sem sikerült észlelni. A Valiant Shield a válaszüzenet. „Washington barátainak, szövetségeseinek, partnereinek és a többieknek is üzenjük, hogy az Egyesült Államok hajói több mint százötven éve jelen vannak, és a jövőben is jelen lesznek a csendes-óceáni térségben” – teszi hozzá a „hadijelentéshez” Johanson, miközben a kapitányi hídról egy futó pillantást vet az anyahajó fedélzetéről felszálló gépekre.
KÍNA MIATT FÁJ A FEJÜK. Az amerikai jelenlét fenntartását Robert D. Kaplan, a The Atlantic Monthly című befolyásos amerikai magazin szerkesztője is biztosra veszi. Szerinte katonai szempontból a XXI. század a Csendes-óceán évszázada lesz, a PACOM, azaz az amerikai hadierő Csendes-óceáni parancsnoksága nevét pedig hamarosan „minden háztartásban ismerni fogják”. Kaplan egy cikkében azt is írja, hogy a világ hat legnagyobb és leggyorsabban növekvő hadserege a PACOM által kontrollált, Hawaiitól Kelet-Afrikáig terjedő térségben található, és a parancsnoksághoz tartozik a Tajvani-szoros, a Koreai-félsziget, India – és természetesen Kína is. Talán nem meglepő, hogy utóbbi ország okozza ma a legnagyobb fejfájást az amerikaiaknak. Míg a hosszú évek nukleáris feszültsége után végül 2006 októberében atomhatalommá előlépett Észak-Koreát számos katonai és politikai szakértő „kipipálta” már, a 2,3 millió fős kínai haderő viharos ütemű – jóllehet ellentmondásokkal teli – modernizálása egyre komolyabb homlokráncolásra készteti a Pentagon vezetőit. A hivatalos pekingi adatok szerint az ázsiai ország 1990 óta évről évre legalább 15 százalékkal – sőt, 2007-ben például egyenesen 18 százalékkal – növelte honvédelmi költségvetését. Ráadásul a The Economist című brit hetilap szerint ebben még csak benne sincsenek az egyszeri kiadással beszerzett külföldi fegyverzetek (a Pentagon szerint Kína 2000 és 2005 között legalább 11 milliárd dollár értékben importált fegyvereket és fegyverrendszereket, elsősorban Oroszországból), továbbá a stratégiai rakéta ütőerő fejlesztésére elköltött összegek és a kutatás-fejlesztési kiadások. A londoni székhelyű International Institute for Strategic Studies (IISS) úgy becsüli, hogy a tényleges kínai hadikiadások 2004-ben – erről az évről áll rendelkezésre a legfrissebb végleges adat – az 1,7-szeresét tették ki annak a 220 milliárd jüannak (akkori áron számítva: 26,5 milliárd dollár), amit Peking hivatalosan közzétett.
Washingtonnak mindazonáltal ajánlatos csak óvatosan hangot adnia a kínai katonai potenciál erőltetett tempójú fejlesztése fölötti aggodalmainak. Az ázsiai, azon belül is a kínai gazdasági és üzleti élet mára annyira összefonódott az amerikaival, hogy ezt a kapcsolatot már szétbontani nem, csak szétrobbantani lehet. Utóbbi pedig senkinek sem érdeke. Más kérdés, hogy Washingtonban egyesek nem nézik jó szemmel, hogy Kína nemcsak kemény eszközökkel, azaz fegyverekkel, hanem puha módszerekkel, így szélesebb körű kulturális diplomáciával és segélypolitikával is próbál pozíciókat szerezni a nemzetközi porondon, és nem is sikertelenül, hiszen Afrikától Latin-Amerikáig egyre több barátra tesz szert.
Az amerikaiak ma szintén baráti kapcsolatot próbálnak ápolni Kínával, de azért minden eshetőségre felkészülnek. Kaplan szerint ez is mutatja, hogy a XXI. század politikáját ma a sokak által csak „politikai hedge-nek” nevezett kockázatmenedzselés határozza meg. Ez az ázsiai-csendes-óceáni térségben azt jelenti, hogy az Egyesült Államok laza szövetségekkel, együttműködésekkel köti magához a régió országait. Washington lesz a szövetségek hálózatának igazi központja, és lesz egy-két úgynevezett alközpont. Ausztrália, Új-Zéland, Thaiföld, Szingapúr, Japán és Dél-Korea lehetnek azok az országok, amelyekre a többi partneri kapcsolatot, például az Indiával, Pakisztánnal, a Fülöp-szigetekkel vagy Malajziával kialakított viszonyt rá lehet majd fűzni, s mindezt akár multilaterális együttműködésekre is ki lehet majd bővíteni.
Az ideológia középpontjában az állandó, de a szándékok szerint nem zavaró amerikai jelenlét áll. Washington megítélése ugyanis a térségben a Bush-kormányzat háborúinak okán sokat romlott, és az amerikai csapatokat korábban befogadók is egyre kevésbé nézik jó szemmel az „ideiglenesen országukban állomásozó” erőket.
Költséghatékonysági szempontok mellett pedig az utóbbi is szerepet játszik a nemrég megkezdődött nagyszabású amerikai haderő-átcsoportosításban, amelynek fő csendes-óceáni pillére a Mariana-szigetcsoport tagja, az Egyesült Államok felségterületén található Guam szigete lesz (lásd a keretes írást). A nem zavaró amerikai jelenlét másik elemét pedig azok a repülőgép-hordozók és kísérőhajóik jelentik, amelyek egyfelől hatalmas tűzerővel rendelkeznek, másrészt viszont humanitárius küldetéseket is végrehajthatnak, a világ bármely területére könnyedén átcsoportosíthatóak, és ott mindenféle „szárazföldi invázió” nélkül sokáig állomásozhatnak. Jó példa erre a Stennis anyahajó esete, amely a kapitány elmondása szerint 2007 első felében öt hónapot töltött a Perzsa-öbölben, és amellett, hogy támogatta az iraki bevetéseket, segítséget nyújtott az Afganisztánban zajló nemzetközi békefenntartáshoz is.
ÚJ HIDEGHÁBORÚ KÜSZÖBÉN? Sokan vallják, hogy a történelem során minden új nagyhatalom hegemóniára törekszik. Ezt gondolja John Mearsheimer, a University of Chicago professzora is, aki szerint Kína felemelkedése nem lesz békés, és előbb-utóbb új hidegháború kezdődik majd a Csendes-óceánon. Ennek első jele pedig akár éppen a Valiant Shield hadgyakorlat is lehet. Nem utolsósorban azért, mert az amerikaiak a három anyahajóval közvetve azt is jelezték, hogy az iraki háborúban való részvétel mellett is képesek a világ egy másik szegletében rövid idő alatt ekkora tűzerővel felállni. Tény, hogy a kínaiak évek óta fejlesztik hadseregüket, és a legfrissebb hírek szerint a közelmúltban beszerzett 12 Kilo-osztályú orosz tengeralattjárójukat olyan, szintén orosz gyártmányú 3M-45E (a nyugati haditechnikai szakzsargonban: Sizzler) típusú rakétákkal szerelték föl, amelyek a hangsebesség fölött repülnek, alkalmasak anyahajók elleni támadások végrehajtására – és az Egyesült Államok haditengerészetének nincs ellenszere velük szemben. Néhány napja pedig azt jelentették, hogy a kínai hadügyminisztérium egy osztályt alakított ki, amelynek feladata az első kínai anyahajó kifejlesztése.
A helyzet ma úgy áll, hogy míg a Tajvani-szorosban 1995 nyarán kirobbant válság leszerelésére elegendő volt két amerikai anyahajót a térségbe vezényelni – a Tajvant a tengerbe lőtt rakéták sorozatával fenyegető Kína nyomban visszakozott -, az Egyesült Államok ma kétszer is meggondolná, mielőtt hasonló erődemonstrációra szánja el magát. Peking az elmúlt tíz évben sok száz rövid hatótávolságú ballisztikus rakétával telepítette tele a Tajvani-szoros felé eső oldalát, amelyek képesek a sziget bármely pontját perceken belül megsemmisíteni. Szakértők szerint egy fegyveres konfliktus hamarabb véget érne, mint hogy Amerika egyáltalán reagálni tudna. Arról nem beszélve, hogy az új kínai rakéták az amerikai hadihajókat is elérnék, akár már akkor, amikor még csak több száz mérföldre járnak Tajvan partjaitól.
A Guam melletti hadgyakorlat ideje alatt pedig a másik „ébredező” nagyhatalom, Oroszország bombázói elevenítették fel azt a XX. századból ismert gyakorlatot, hogy rádión köszöntsék az elfogásukra küldött amerikai vadászgépeket. Moszkva szerint a Tu-95-ösök be is léptek a sziget légterébe, és az amerikai vadászpilóták vizuálisan is észlelték őket, amint a gép szárnyával gúnyosan „integetnek”, ezt azonban Richard Wren, a Valiant Shield gyakorlaton részt vevő egységeket a Kitty Hawk fedélzetéről irányító admirális határozottan cáfolta. Mindezek után Vlagyimir Putyin orosz elnök egy, az Ural térségében zajló nemzetközi hadgyakorlaton bejelentette, hogy a nukleáris fegyverekkel felszerelt orosz stratégiai bombázók újra megkezdik hosszú távú égi őrjárataikat, amelyeket a Szovjetunió szétesése után szüntettek be. A szóban forgó gyakorlaton pedig Oroszország mellett Kína, valamint négy közép-ázsiai köztársaság – Kazahsztán, Kirgizsztán, Tadzsikisztán és Üzbegisztán -, azaz a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) tagjai vettek részt. E hat ország eltérő érdekei persze elemzők szerint kizárják, hogy az afféle ázsiai ellen-NATO-nak szánt szervezet valaha is versenyre kelhessen az észak-atlanti tömbbel. A terrorellenes katonai akciót szimuláló gyakorlaton bevetett 6 ezer katona azonban nyugati biztonságpolitikai szakértők szerint is váratlanul hatékonyan és zökkenőmentesen volt képes együttműködni.
NEM HAGYOMÁNYOS HADVISELÉS. Incidensek és ázsiai fegyverkezés ide vagy oda, azt azért mindenki elismeri, hogy az amerikai jelenlét Ázsiában és a Csendes-óceánon az elkövetkező egy-két évtizedben továbbra is dominálni fog. Az Egyesült Államok haditengerészeti kapacitása például nagyobb, mint a sorban utána következő 17 országé együttvéve. Ebből kiindulva a katonai szakértők egy újgenerációs high-tech támadást, szabotázs- vagy terrorista akciót, esetleg egy Pearl Harbor-szerű váratlan csapást könnyebben el tudnak képzelni, mint két nagyhatalom haderejének hagyományos, „szemtől-szembe” összetűzését. Persze, az amerikaiak a nem hagyományos hadviselésre is igyekeznek felkészülni. Ez év októberében például a történelem legnagyobb terrorizmus-ellenes hadgyakorlatát tartják majd – ismét csak Guam partjainál.
Egy biztos: más távol-keleti országok, nem utolsósorban az Egyesült Államokkal szövetséges Japán is fejleszti a hadseregét: kémműholdakat lő fel, ballisztikus rakétaernyőt telepít. Tokió a napokban azt is bejelentette, hogy saját lopakodó gépet fejleszt, és hamarosan vízre bocsátja az első helikopter-hordozó hajóját is. A játszma tehát elkezdődött, az új nagyhatalmi megmérettetés színhelyéül kínálkozó csendes-óceáni térség pedig mozgalmas XXI. század elé néz.
|
Az amerikai lándzsa hegye
Elsüllyeszthetetlen anyahajó. A lándzsa hegye. Ahol Amerika napja kezdődik – többek között ezekkel a nevekkel illetik a világ legmélyebb pontjától, a Mariana-ároktól 300 kilométerre, a Csendes-óceánban található amerikai felségterületet, Guamot. A Mikronéziához tartozó sziget mintegy 2,5 ezer kilométerre keletre fekszik Kínától, Tajvantól, Japántól és a Fülöp-szigetektől, 3 ezer kilométerre Koreától és Ausztrália partjaitól, illetve 5 ezer kilométerre Hawaiitól. Guam fontos szerepet töltött be a XX. századi csendes-óceáni hajózás történetében, amit az bizonyít talán a legjobban, hogy egyik öblében a tengerfenéken egy első és egy második világháborús hadihajó található egymásra borulva. A második világháború során a japánok a Pearl Harbor utáni napokban elfoglalták Guamot, ám azt az amerikaiaknak 1944-ben sikerült visszavenniük. Később a szigetről indultak a bombázóik a japán városok elleni küldetésekre. A sziget északi részén található Andersen légitámaszpont a koreai és a vietnami háború során is hasonló szerepet töltött be, a hetvenes évek elején pedig arra is volt példa, hogy egyszerre 150 darab B-52-es óriásbombázó állomásozzon itt.
Guam stratégiai jelentősége az elmúlt években erősödött fel újra, hiszen amerikai terület, így nem kell más ország kormányával és lakosságával egyezkedni az Egyesült Államok haderejének jelenlétéről. Ráadásul az egyik közeli szigeten éles bombás gyakorlatra is lehetőség van, arról nem beszélve, hogy Guam éppen megfelelő távolságra – nem túl közel és nem is túl messze – van Ázsiától. A katonai kikötő, miként Donnel Lewis, a sziget déli részén levő tengerészeti bázis sajtótisztje elmondja, nemrég három tengeralattjárónak adott átmeneti otthont.
Guam kikötőjébe amúgy a Japán déli csücskében található Okinava szigetéről 2015-re 9 ezer tengerészgyalogost telepítenek át a családjukkal együtt egy 15 milliárd dolláros csapatáthelyezési program keretében – nem utolsósorban azért, hogy így vegyék elejét a japán helyi hatóságokkal egyre szaporodó súrlódásoknak.
Igaz, Guamnak akár lehetne egy másik előnye is: a B-52-es köteléknek otthont adó, hatalmas területen elterülő Andersen légitámaszpont közelében egy csodálatos öböl is található. Ez a festői partszakasz vonzza az ázsiai turistákat. A látogatók 80 százaléka ma japán, de a sors iróniája, hogy a helyiek a jövőjüket a növekvő számú kínai turistára szeretnék építeni. |
|
|
|
|
