Mit vár az olvasó joggal egy jogásztól? Gondolom azt, hogy bármi is történjen, üljön le szépen a klaviatúrájához és a jogtárához, tekintse át a témához kapcsolódó jogszabályokat, majd szép nyugodtan vesse össze azokat a valósággal. De mit tegyen az a jogász, aki – bárhogy is nézzük – emberből van, és ugyanúgy elveszíti a türelmét, a higgadtságát, amikor mind a jogi, mind az emberi képzeletét alulmúló eseményekről kell írnia. Amikor már százszor elmondta, hogy nincs lejjebb, és rájön, hogy mégis újra meg újra van.
Az elmúlt héten még azt hittem, hogy csupán arról fogok írni, milyen jogon tiltották ki, pontosabban milyen jogon tettek ki 18+ táblákat a Magyar Nemzeti Múzeumban a World Press Photo kiállítása kapcsán. De pár nap elteltével Csák János kulturális és innovációs miniszter kirúgta a múzeum főigazgatóját, L. Simon Lászlót.
Elismerem, ez valóban „innováció”. Mind a korhatár, mind a kirúgás. Lévén, hogy
De azért az mégis vicces, hogy a múzeum pénztáros nénije, aki bizonyára nem volt címzetes egyetemi tanár és angliai nagykövet, sem parlamenti képviselő, séróból jobban érzi, hogy mit kell tennie, mint akár Dúró Dóra vagy Csák János. Stefano Bottoni olasz–magyar történész mesélte el a Szabadeurópa.hu riporterének, hogy ő bizony bevitte két kiskorú gyerekét a fotókiállításra. A bölcs pénztáros néni azt kérdezte tőle, tudja-e, hogy csak szülői felelősségre mehetnek be a gyerekek. Majd némi vita után beengedte a családot. Bizony, a néni rátapintott a lényegre. A szülői felelősség. Miként Bottoni is, amikor a gyerekeit a háborús képektől óvta meg.
Fárasztó felsorolni azokat jogszabályokat, amelyeket a fideszes korifeusok sorra megszegnek. A sajátjaikat. De, mivel mégiscsak ez a jogász feladata, a dühöngés és a helyettük való szégyenkezés helyett/mellett nézzük át most éppen, melyek ezek.
Csak a legfontosabbakat sorolom fel azok közül, amelyek a múzeum honlapján mint „a Magyar Nemzeti Múzeumra vonatkozó alapvető jogszabályként” szerepelnek.
Mindenekelőtt persze az Alaptörvény. Az alapvetések közül arra nem is reflektálok már, hogy „Magyarország független, demokratikus jogállam”, és „közreműködik az európai egység megteremtésében.” Igaz, ez utóbbi most sikerült, még az Egyesült Államokat is ide véve, hiszen az AP hírügynökség, a Reuters, a BBC, a Der Spiegel, a Le Figaro és az El Pais mind a mi Nemzeti Múzeumunkban történtekről cikkezik, nem az elismerés hangján.
De folytassuk az Alaptörvénnyel. Azt, hogy „az anya nő, az apa férfi”, már annyira megtanultuk, hogy megismételni is unalmas. Meg azt is, hogy „az Alaptörvény és a jogszabályok mindenkire kötelezőek.” A gyevi bírót elfelejtették megemlíteni, de a szalonfasiszta Dúró Dóra és a neki engedelmeskedő mélymagyar Csák János eszünkbe juttatta.
Ez a – homofóbtörvény néven közismert – jogszabály módosította az elektronikus hírközlésről, a gazdasági reklámtevékenységről, a médiaszolgáltatás és tömegkommunikációról, a családok védelméről szóló törvényeket, a Munka törvénykönyvét és a Büntető törvénykönyvet. A múzeumokról rendelkező törvénynek viszont egyetlen betűjéhez sem nyúltak. Még ahhoz a szakaszhoz sem, amely szerint
az e törvényben meghatározott jogok érvényesítése során az egyenlő bánásmód követelményét meg kell tartani.
Ha bárki a salátatörvény módosításainak bármelyikében egyetlen olyan szakaszt talál, amely a Nemzeti Múzeumra vonatkozna, ígérem, visszaadom a diplomámat.
Ráadásul ezt az LMBTQ témára rákattant Dúró Dóra is tudja, különben nem mondta volna a parlamentben, hogy „ha törvényi akadálya van annak, hogy egy állami költségvetésből működő intézmény érvényt szerezzen a jogszabályoknak, akkor a Mi Hazánk törvénymódosítást kezdeményez a helyzet megváltoztatása érdekében”. Bizony, jól tudja: nincs ilyen törvény!
Ráadásul a nagy kapkodásban azt sem vette észre, hogy a Nemzeti Múzeum a honlapján hirdet egy állandó programot, melynek címe: „Babával a múzeumban”. Ezzel akkor most mi legyen?
Viszont olyanokat ír az Alaptörvény, hogy
mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához; mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához,
továbbá „Magyarország biztosítja a tudományos kutatás és művészeti alkotás szabadságát”, valamint „a szülőknek joguk van megválasztani a gyermeküknek adandó nevelést.”
Dúró Dórának is, de a mások gyerekeit hagyja békén.
A Polgári törvénykönyvre is hivatkozik a Nemzeti Múzeum honlapja. Az ide illő rendelkezést már korábban idéztem: a Ptk. szerint a 14–18 év közötti fiatalok minden korlátozás nélkül köthetnek a mindennapi élethez tartozó kisebb szerződéseket. A vásárlás egy mindennapos adásvételi szerződés. Legyen az akár egy múzeumi belépő. Akkor mégis hogyan gondolja Csák János, hogy egy egyedi utasítással felülírhatja a törvényt?
Szerepel még a múzeum honlapján az esélyegyenlőségi törvény is, amelynek rendelkezéseit a „muzeális intézményekre, a könyvtárakra és a közművelődési intézményekre” is alkalmazni kell. A törvény meg is határozza, mi számít hátrányos megkülönböztetésnek. Egyebek között az „olyan rendelkezés, amelynek eredményeként egy személy vagy csoport valós vagy vélt szexuális irányultsága, nemi identitása vagy életkora miatt részesül kedvezőtlenebb bánásmódban, mint amelyben más, összehasonlítható helyzetben levő személy vagy csoport részesül.” És még konkrétabban:
az egyenlő bánásmód követelményének megsértését jelenti különösen olyan feliratot vagy jelzést elhelyezni, amely azon következtetés levonását teszi lehetővé, hogy az ott nyújtott szolgáltatásból vagy áruforgalmazásból valakit vagy valakiket kizárnak.
Ha nem is jogszabály, de mint számos más intézménynek, így a múzeumoknak is van nemzetközi etikai kódexe, amely szintén szerepel a múzeum honlapján. Ebből csak két gondolatot idézek: „A múzeumoknak különös felelőssége van a tekintetben, hogy a gyűjtemények és minden kapcsolódó információ (…) minél szabadabban hozzáférhető legyen. Világossá kell tenniük, hogy ezt nem befolyásolják aktuális intellektuális trendek vagy múzeumértelmezések.”
„A kortárs közösségekből származó gyűjtemények múzeumi felhasználása megkívánja az emberi méltóság és a gyűjteményeket használók hagyományai és kultúrája iránti tiszteletet. Az ilyen gyűjteményeket az emberi jólét, a társadalmi fejlődés, a tolerancia és a tisztelet elősegítésére kell felhasználni – hirdetve a sokszínű társadalmat, a multikulturalitást és a többnyelvűséget.
Révész Tamás, Balázs Béla-, World Press Photo- és Pulitzer-emlékdíjas fotóművész harminc éve képviseli a World Press Photót Magyarországon. Kérdésemre elmondta, hogyan működik egy ilyen kiállítás megszervezése és megrendezése. A World Press Photo Alapítvány közvetlenül vele köt szerződést, és ő köti meg a szerződést a kiállítást befogadó múzeummal. Noha ezeknek a szerződéseknek a részletei nem nyilvánosak, azt azért elárulta, hogy a kiállítás anyaga megbonthatatlan, azt változtatás nélkül lehet csak közzétenni, még a sorrendet sem szabad megváltoztatni. Egy holland kiállításrendező jön a helyszínre, aki csak és kizárólag vele egyeztet a kiállítás rendezésének módjáról, erről senki mással nem tárgyalhat, így a múzeum igazgatójával sem. Ha bárhol megbontják a kiállítás egységét, azt a kiállítást gyakorlatilag másnap elviszik onnan.
Soha, sehol a világon nem fordult még elő, hogy a World Press Photo kiállítása korhatáros lett volna
– mondta.
Amikor a korhatár-szigorítás és a főigazgató kirúgása kiderült, mind a holland követség, mind az alapítvány elnöke, de rajtuk kívül is még sokan őt keresték, egyúttal döbbenetüknek adtak hangot. Sokan nem is értik, mi lehet a gond a kiállítással. Azt már csak én teszem hozzá, hogy az internet korában bárki megnézheti a kiállítás teljes anyagát, beleértve az LMBTQ idősotthon fotósorozatát is.
És csak a teljesség meg a józan ész kedvéért álljon itt néhány szó Hannah Reyes Morales díjnyertes fotósorozatáról, melynek címe „Home for the golden gays”, magyarul „Az arany melegek otthona”. A Golden Gays a Fülöp-szigeteki idős LMBTQI+ emberek közössége, akik évtizedek óta együtt élnek, egy közös otthonban laknak, gondoskodnak egymásról, miközben öregszenek, és műsorokat és szépségversenyeket rendeznek, hogy megéljenek. Az otthont egy ügyvéd alapította a „nagymamák” számára, ám amikor az ügyvéd meghalt, a közösséget kilakoltatták, és néhányan hajléktalanságban éltek egészen 2018-ig, amikor is egy manilai házat kezdtek bérelni. Bár a Fülöp-szigetek jelenleg a második leginkább LMBTQI+-barát ország Délkelet-Ázsiában (Laosz után), egy korábbi generációnak előítéletekkel kellett szembenéznie a nagyrészt katolikus társadalom részéről, nem tudtak munkát találni, és sokan most nyugdíj nélkül kénytelenek élni.
De hagyjuk is az emberségre, a megértésre, az előítéletekre, a tolerancia hiányára való hivatkozást. Ezek úgysem érnek el azokhoz a fülekhez, amelyekhez kellene.
Vonjuk le inkább a végső jogi következtetést.
Csák János bedőlt egy hangzatos hülyeségnek, ő maga szegett törvényt akkor is, amikor utasítást adott L. Simonnak, és akkor is, amikor hirtelen felindulásból kirúgta. Nem feladatom, és nem is érdekel L. Simon László jellemének vizsgálata. Engem pusztán az érdekel, hogy egy héten belül kétszer is sikerült a fideszes miniszternek törvényt szegnie, és ennek egy – ebből a szempontból – ártatlan ember látta kárát.
„Akkor monda néki Jézus: Tedd helyére szablyádat, mert akik fegyvert fognak, fegyver által kell veszniök.” (Máté evangéliuma 26,52)
