A napokban ötszörös apuka lett, négy fiú után egy kislánya született. Érzi már, hogy tovább nőtt az eddig sem csekély felelőssége?
Még fel kell fognom az új helyzetet, egyelőre csak állok, és totál bénán nézek ki a fejemből, meg kell emésztenem, hogy öt gyerekem van – három az első, kettő a második házasságomból. Kata (Oltai Kata művészettörténész, kurátor, Nagy Zsolt második felesége – a szerk.) is szeretett volna egy második babát, én pedig négy fiú után egy kislányt. Az öt gyerek persze nagyon komoly felelősség.
Pláne, ha valaki azt állítja, hogy az összes döntését az életben az igazságkeresés motiválja. Nem luxus ez ötgyerekes apukaként?
Régebben nagyon egyszerűnek gondoltam az igazságot, ma már árnyaltabban ítélem meg. Föltettem ugyanis magamnak azt a kérdést, hogy létezik-e egyáltalán objektív igazság. Korábban azt hittem, hogy igen, de ma már úgy érzem, mindenkinek meglehet a saját igazsága: nekem, önnek, a buddhistáknak, a kormánypártiaknak, az ellenzékieknek, bárkinek. Muszáj összevetni, egymáshoz mérni mindenkinek az igazságát, hogy helyes döntéseket lehessen hozni. Csakhogy nem látom át a világot, túlságosan zűrzavaros, így nem tudok érvényes ítéleteket hozni. Egyetlen dolog világos és egyértelmű, hogy van öt gyerekem. Az egyetlen igazán fontos dolog az életemben, hogy nekik bizalmat és szeretet adjak. Kész.
Akkor a döntéseiben ma már az öt gyerekért érzett egzisztenciális felelősség a legerősebb?
Igen, de ettől még nem tudok kibújni a bőrömből. Nem vagyok elég okos és tájékozott, hogy a bonyolult ügyeket megértsem, de azt biztosan kiszúrom, ha valakit bántanak, megaláznak, és azt képtelen vagyok elviselni.
Ez magyarázat lehet arra, hogy miért lett az állami gyűlöletpropaganda elleni TASZ-kampány arca, de ellentmond annak, hogy ötgyerekes apukaként óvatosnak kell lennie, meg kell fontolnia, hogy egy-egy döntése nem jelent-e egzisztenciális veszélyt a családjára.
Erről beszéltem: vannak olyan helyzetek, amikor nem tudom befogni a számat. Amíg egy asztalnál elhangozhat egy olyan mondat, hogy az ember színe kizárólag fehér – és én hallottam ilyet –, addig gondolkodás nélkül beleállok egy olyan kampányba, ami harcot hirdet a kirekesztés és a gyűlölet ellen. Mindig oda fogok állni azok mellé, akik segítik a gyengéket, az elesetteket. És ez valójában nem is döntés kérdése: nincs más választásom.
Ezek szerint bárki számíthat a segítségére?
Ha valaki bajba kerül, már mozdulok is, így vagyok teremtve. Ha az utcán elesne egy politikus, mindegy, hogy kormánypárti vagy ellenzéki, már rohannék is, hogy segítsem. Ha kell, beviszem a kórházba, ha kell, hazafuvarozom, megetetem, megitatom. Persze nem egy álomvilágban élek, nyilván nem lehet mindenkit megmenteni, ráadásul én is gyakran hibázom, nekem is vannak gyengeségeim, de azt nem tudom megállni, hogy legalább ne próbáljak meg tenni valamit a gyűlölet és a gonoszság ellen. Az első szóra beleálltam a TASZ-kampányba.
Önnek ez miről szól?
Nagyon egyszerű az egész: ne cigányozzunk, ne zsidózzunk, ne sorosozzunk, ne migránsozzunk!
Miért tesszük?
Mert félünk. Mindenki fél, én is. Mindentől, ami ismeretlen, ez egy logikus emberi reakció. Csak úgy tudjuk kiirtani a szívünkből a gyűlöletet, ha le tudjuk győzni a félelmeinket. Tisztában vagyok azzal, hogy ez a legnehezebb feladatok egyike.
Nagyon korán, már gyerekként találkozott a gyűlölettel. Elszenvedte és megélte. De mikor értette meg a gyökerét, hogy miből is fakad?
Gyerekként ez még nem ment. Egyszerűen nem értettem, hogy az apám miért veri meg az anyámat, miért pofoz meg engem, miért beszél velem úgy, mint egy kutyával. Gyűlöltem azt az embert, aki így bánt velünk, de ez zsigeri érzés volt. Fel kellett nőnöm ahhoz, hogy megértsem: a düh, a tehetetlenség, a frusztráltság, a félelem állt össze bennem gyűlöletté. De a gyűlölet sem mentett meg attól az érzéstől, hogy egész életemben hiányzott az apám. Most, hogy megszületett a kislányom, azon kaptam magam, hogy szeretném őt felhívni.
Felhívta?
Nem. Azért, mert nem kíváncsi rám.
Ezt honnan tudja?
Megmondta. Lényegében kitagadott. Amikor először beszéltem a nyilvánosság előtt arról, hogy az édesapám bántalmazó szülő volt, közölte velem, hogy hazug vagyok, eladtam a lelkem a médiának, és számomra nincs visszaút.
Jól érzem, hogy ön mégsem tudta lezárni ezt a kapcsolatot?
Nem tudom lezárni. Én mindent megbocsátottam neki, és szeretem őt. Hiányzik.
Ma már nem kapja magát rajta, hogy olykor gyűlölet költözik a szívébe?
Dehogynem. De mindig igyekszem megfejteni, hogy mi váltotta ki, és mivel győzhetem le. Éppúgy, mint a félelmet meg a dühöt.
Könnyen kijön a sodrából?
Elmesélem, mi történt pár napja. Bementem a drogériába pelenkát venni, és összefutottam a színházi öltöztetőmmel, aki éppen az ikerunokáit tologatta egy babakocsiban. Lehajoltam a kicsikhez, és közben levettem a maszkomat. Erre rám szól a pénztáros, de ilyen keményen, hogy vegye már föl a maszkot. Mondom neki, egy pillanat, mindjárt, mire elég bunkó stílusban újra beszólt nekem. Felment bennem a pumpa, hogy itt vagyok két Pfizer-oltás után, és velem szórakoznak, miközben épp 65 ezer ember őrjöng a Puskás Arénában egymás hegyén-hátán. Erre odajött a biztonsági őr, hogy mit okoskodom itt, és olyan arrogánsan viselkedett, hogy beleálltam a konfliktusba. Ott keménykedtünk mindketten, öt centire volt egymástól az arcunk. Aztán kifordultam és hazamentem. Mire hazaértem, már megbántam az egészet: most minek kellett arcoskodnom, a pénztáros meg a biztonsági őr is csak a munkáját végezte, ha nem így lépnek fel, még az is lehet, hogy kirúgják őket. Utólag megbántam, hogy beleálltam egy értelmetlen konfliktusba.
Azért fejlődik, ahogy idősödik?
Rengeteget fejlődtem. Régen például kiabálós-integetős autóvezető voltam, aztán elhatároztam, hogy nem fogok vitázni senkivel az utakon. És működik. Mindenkit előre engedek, ha hülye voltam, már teszem is fel a kezemet, hogy elnézést kérjek. Igyekszem szeretettel fordulni minden egyes emberhez. Sokat segít ebben a terápia, tudatosan keresem a hétköznapokban is a belső békét, ami megvéd a megbillenéstől, a különböző függőségektől.
Az utóbbi időben többször is elmondta, hogy kemény küzdelmet vívott az alkoholizmussal. Nem akarnám megfejteni, milyen okok tették önt alkoholistává, de az egyik biztosan a kisebbségi komplexus volt, ezt ugyanis saját maga is azonosította. Sőt, úgy fogalmazott, hogy azt a mai napig nem sikerült leküzdenie. Miért nem?
Az lenne a csoda, ha sikerült volna leküzdenem. Egy elsőgenerációs értelmiségi srác vagyok valahonnan Szabolcsból. Én nem könyvek között nőttem fel, emiatt őrületes hiányosságaim vannak. Sok remek, csillogó, művelt elmét ismerek, akik nagyon türelmesek velem, és fogják a kezem, de tisztában vagyok vele, hogy soha nem fogom ledolgozni a lemaradást. Szerencsére a munkámban nincsenek ilyen problémáim, tisztességgel megtanultam mindent a színészi szakmából, ami megtanulható. Színészként mindenki elfogadott, és én is büszkén állok a nagykutyák előtt. Épp ma reggelizem együtt a Cserhalmi Györggyel, az egyik nagy ikonommal. Sajnos a másikkal, Őze Lajossal már nem találkozhattam személyesen. Az alkoholizmusról azonban már nem szeretnék beszélni.
Miért?
A terapeutám azt javasolta, hogy ne beszéljek többet egy még folyamatban lévő belső küzdelemről a nyilvánosság előtt. Az alkoholizmus nem egy olyan függőség, amelyet egyik pillanatról a másikra magunk mögött lehet hagyni, és a belső harcot csak nehezíti, ha a nyilvánosság bevonásával további súlyos külső elvárásokat helyezünk saját magunkra. Vagyis ezt a küzdelmet nem a nagyközönség előtt kell megvívnom.
Visszatérve a TASZ-kampányra: mérhető egy ilyen politikai-közéleti akció sikere? Mivel lenne elégedett?
Nem az a lényeg, hogy mennyire sikeres, mint ahogy egy színházi előadásnál sem az a legfontosabb számomra, hogy szétverik-e a házat a nézők. Ebben a kampányban is az érdekel, hogy igaz legyen, amit állítunk, hogy helyes legyen az az út, amit javasolunk az embereknek. Semmi kétségem nincs, hogy helyes dolgot tettem, innentől a többiek ügye, hogy miként kezelik, amit az arcukba mondtam.
Ha a siker nem is érdekli, az esetleges retorzió sem? Ötgyerekes apukaként sem?
Nem érdekel. Közép-Európában senki nem halhat éhen, én sem. Itt mindenki megtanulta, hogy a legszűkösebb körülmények között is életben lehet maradni. Nem kapnék színészi munkát? Nem hívnának színházba, filmezni, reklámot forgatni? Na és! Kellően értelmes és talpraesett embernek tartom magam, egyúttal csótányszerűnek is, aki a legnehezebb életkörülmények között is feltalálja magát.
Sokszor hallottuk már értelmiségiektől, hogy akár árufeltöltőnek is elmennének egy hipermarketbe, ha úgy hozná a sors.
Minden gond nélkül. Nem nézi ki belőlem?
Önből kinézem.
Azt is hallhatta már mástól is, hogy nem a pénz a legfontosabb dolog az életben. Én is így gondolom. Az számít, hogy miként gondolkodsz, hogyan dolgozol, mit mutatsz a gyerekeidnek. Aztán persze néha ez sem sikerül.
Például?
Például akkor, amikor éveken át arra készülsz, hogy beszállsz a Hegymegi Máté-féle Narratíva színházi társulatba, de nem jön össze a dolog. Egyszerűen azért, mert ők tényleg az alternatív színjátszásban mozognak, és én öt gyerekkel már nem engedhetem meg magamnak, hogy ebben az útkeresésben részt vegyek. Muszáj pénzt keresnem. És így szép lassan elmegyünk egymás mellett, pedig remek dolgokat csinálnak.
Ez fáj?
Nagyon fáj.
Komoly küzdelem félig telinek látnia egy félig töltött poharat, vagy elég optimista alkat ahhoz, hogy ez ne legyen kihívás?
Nagyon sokat gondolkodom mostanában az elmúláson. Negyvenöt éves vagyok, ha adok magamnak összesen hetven évet, akkor már csak huszonöt van hátra. Huszonöt karácsony, ugyanannyi húsvét. Nagyon kevés. Mégsem látom félig üresnek a poharat. Nagyon sok szakasza volt az életemnek, mindegyiket mélyen megéltem. Annyi minden van mögöttem, hogy az életem már így is teljes.
Most jöjjön néhány villámkérdés, tömör válaszokat szeretnék kérni. Amikor a feleségével szerepeltek az RTL Klub Életünk története című műsorában, és meglátta a 85 évesre maszkírozott Oltai Katát, mintha lefagyott volna. Ez csak a show része volt, vagy valóban mélyen érintette a látvány?
Sokkolt. Nem voltam rá érzelmileg felkészülve, hogy nem fogom felismerni a másik székben ülő emberben a feleségemet. Az emberek általában egymás mellett öregszenek meg, hozzászoknak a másik változásához, elfogadják azt. Megrendített, hogy ismeretlennek tűnt számomra az az ember, akit a legjobban szeretek a világon.
Önt annak idején Eszenyi Enikő rúgta ki a Vígszínházból. Ezen a nyáron többen is – így például Stohl András, Kovács Patrícia, Orosz Ákos – visszaszerződtek azok közül, akik szintén a korábbi direktor miatt hagyták el teátrumot. Önben nem merült fel, hogy visszatér?
Nem. Örültem, hogy annak idején kipróbálhattam, miként kell játszani egy óriási színpadon, de nem éreztem rajta magam komfortosan. Kiváló művészekkel találkozhattam, sokat tanultam, de ezt a történetet már elengedtem.
Mit olvasott utoljára?
Háy Jánostól A bogyósgyümölcskertész fiát. Imádom. Sokfélét olvasok, Oltai általában finoman jelzi nekem, merre vannak a fehér foltok. Nem direktben. Elkezdünk beszélgetni valamiről, és nekem előbb-utóbb nagyon sok kérdésem lesz. Nem akarom azzal fárasztani, hogy őt kérdezgetem, inkább utánaolvasok a dolgoknak.
Hogy megy a spanyol nyelv és a gitározás? Azt ígérte pár éve, hogy mindkettőnek nekiáll.
A gitározással nincs gond, előfordul, hogy naponta előveszem a hangszert, néha eltelik pár nap, de azért folyamatosan gyakorolok. A spanyoltanulást egy ideje jegelem. Viszont nyomom az angolt.
Schilling Árpád, az ön pályafutásában meghatározó Krétakör alapítója egy ideje Franciaországban él a családjával. Önben felmerült bármikor is, hogy külföldre költözzön?
Komolyan nem. Azt nem mondom, hogy soha nem merült fel, hogy akár Bécsben vagy Londonban is élhetnénk, de azt érzem, hogy nekem még nagyon sok dolgom van idehaza. Nem érdekel, hogy milyen lehet angolul játszani egy darabban vagy filmen, mert mindig magyarul akarok játszani.
Azt mondta egyszer, hogy nem hisz a versenysportban, mert nem tiszta. Ismer bárhol az életben olyan területet, ahol tiszta versengés folyik?
Az amatőr sportban például tiszta a verseny. Egyébként sokan azt gondolják rólam, hogy versenyző típus vagyok, de ez nem igaz. Nem szeretek kérkedni azzal, ha valamiben jó vagyok, mert más területeken meg gyengén muzsikálok. Bárkit könnyen meg lehet feszíteni, ha a gyengeségeit keressük. Ezt érzékelem a versengésben, és ez távol áll tőlem.
Sokszor volt már reklámarca különböző termékeknek. Mi alapján fogad el egy felkérést?
A kereskedelmi reklámoknál nyilván a pénz a döntő, de azért az is számít, hogy olyan rendezőkkel forgathattam spotokat, mint Antal Nimród, Goda Krisztina vagy Herendi Gábor. Előfordul, hogy személyes érintettség miatt bólintok rá valamire. Ezért vállaltam szerepet például a MÁV baleset-megelőzési kampányában, ugyanis egy vasúti balesetben vesztettem el az unokahúgomat. Gabika 16 éves volt, egy csodálatos csaj, kiváló tanuló, a szülei szeme fénye. Fent felejtette a fülkében a pulóverét, visszarohant érte, aztán leugrott a már mozgó vonatról. A kerekek alá esett, ott maradt. Hosszú évek teltek már el, de a szülei a mai napig nem tudták feldolgozni a tragédiát. Egy percig nem gondolkodtam, amikor felkértek a MÁV-kampányra. Egyébként az oltáskampányban is első szóra részt vettem volna, de nem keresett senki.
Azt mondta egyszer, nem fenyegeti az a veszély, hogy bármilyen állami díjat kapjon. Ha mégis megtörténne, azért átvenné?
Nem nagyon tehetnék mást, különben rám akasztanák, hogy egy nagyképű barom vagyok. A Pali (Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója – a szerk.) minden évben megkérdezi, felterjesszen-e valamilyen szakmai díjra, én meg mindig ugyanazt válaszolom: amíg előre alá kell írni, hogy biztosan megjelenek a díjátadón, addig ne terjesszen fel. Ne döntse el helyettem senki, hogy kezet akarok-e rázni egy adott politikussal, vagy sem. Másrészt azt látom, hogy a kollégáimat akaratuk ellenére is megváltoztatja, ha díjazottak lesznek, óhatatlanul máshogy pozicionálják saját magukat. Nem szeretnék máshogy tekinteni magamra, és azt sem, hogy mások nézzenek rám másként.
Így fogalmazott egy interjúban: „minden politikus hazudik, egyiknek sem hiszem el egyetlen szavát sem”. Ha így gondolja, akkor van értelme szavaznia a jövő évi választásokon?
Ritkán járok szavazni, de legutóbb elmentem és a kétfarkúakra voksoltam. Nem hiszek a politikusoknak, egyik oldal képviselőinek sem. Nem hiszek abban a hazugságpolitizálásban, ami Magyarországon folyik, miközben elfogadom, hogy a politikai őszinteség is veszélyes lehet. Ha kiállna Orbán Viktor, és őszintén beszámolna arról, hogy mi a valós helyzet az országban, valószínűleg megrémülnének az emberek. Ha jövőre elmegyek szavazni, megint a kétfarkúakra voksolok, tudva, hogy soha nem kerülnek hatalomra. A barátaim rendre leszidnak, mert szerintük ezzel a regnáló hatalom tovább élését segítem. Lehet, hogy igazuk van. Mégsem fogok Orbánra vagy Gyurcsányra szavazni.
