Váncsa István: Fegyvert s vitézt
Tavaly csupán százhárom menekült kért nálunk bebocsáttatást, közülük mindösszesen négyen maradtak itt, ezt lapunk múlt heti számában említettük a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzettel kapcsolatban, melyet kormányzatunk újfent meghosszabbított. Nyilván nem ok nélkül hosszabbította meg, hanem mert hazánk egén továbbra is a vész fellegei tornyosulnak, határainkat barbár és vérszomjas idegenek százezrei, talán milliói ostromolják avval a céllal, hogy Országos Idegenrendészeti Főigazgatóságunktól menedékkérelem benyújtására irányuló szándéknyilatkozat előterjesztéséhez szükséges adatlapot szerezzenek. Ez azért kell nekik, mert a külföldi nem egyből menedékjogot kér, mint gondolnók, hanem előbb a megfelelő űrlap gondos kitöltése útján menedékkérelem benyújtására irányuló szándéknyilatkozatot tesz, azt a menekültügyi hatóság minden részletre kiterjedő vizsgálatnak veti alá, majd elutasítja. Amennyiben mégse, annak oly alapos oka kell legyen, hogy arról az OLAF semmiképp se szerezhet tudomást.
Várhegyi Éva: Veszteségeink – A járvány gazdasági ára
Sokba került már eddig is a COVID-járvány okozta gazdasági válság, és a költségek jó része még csak ezután jelentkezik. Az első év gazdasági káráról a megismert mutatószámok alapján már kezd összeállni a kép. A válság hatására beindult folyamatok a jövőben várható gazdasági veszteségek természetéről és nagyságrendjéről is elárulnak valamit. A veszteségeket a megújulásnak a válság által felkínált, ám sajnálatos módon elszalasztott lehetősége is tetézi.
Majtényi László: A független személy – Bibó István
Bibó viszont itt, a fenyegető halálbüntetéssel is farkasszemet nézve – intellektuális és morális tekintetben is – egy másik, ugyancsak rögös utat választott. Nem nevezte pribéknek, gyilkosnak, fasisztának vallatóit. Mérlegre téve minden szavát, de szóba állt vizsgálóival, sőt, úgy tűnik, készséggel állt szóba velük. Kihallgatói a magától értetődő párbeszédkészségből először Bibó megtörhetőségére következtethettek, azt hihették, alkut köthetnek, kicsikarhatják Bibó együttműködését, be is csaphatják talán. Rendkívüli a végeredmény. Bibó csak szavakkal vívott olyan ellenfelekkel, akiknek kényre-kedvre volt kiszolgáltatva, s akik eleinte alig értettek valamit szavaiból. A jegyzőkönyvek szövegét olvasva mindinkább éreztem, hogy a vizsgáló egyre kevésbé akarja Bibó vesztét. A szónak, a kiszolgáltatott ember szavának is, hatalma van. A polgári erény lehetséges.
Kovács Zoltán: Az árvák könnyét is
Most, hogy a nép szolgálatára évtizede fölesküdött puritán kormány szinte összes tagja, azok rokoni, iskolatársi, ultipartneri, valamint vadásztársi figurái megkapták az ország valamennyi mozdítható és mozdíthatatlan vagyoni elemét, újabb zsírosan jövedelmező iparág után kellett nézni. Nincsenek már gyárak, mert megkapták e fenti kör fontos alakjai, elfogytak a kastélyok, a hegygerincek meg a folyóvizek medrei. Elfogytak a Balaton kikötői a hozzájuk tartozó partszakasszal, szállodai láncok a mögülük integető Haláp, Gulács meg Somlyó hegyekkel.
Ha például innét megindulunk a főváros felé, egy óra autózás után Nadap közelében ránk mosolyognak a Velencei-hegység variszkuszi rögei. Ha szerencsénk van, látjuk, hogy a tulajdonos, a kormányközel kulturális beágyazottságú szaktekintélyének hitvese épp a rögrendszer örökpanorámás legtetején állva a tavat kémleli. Amikor aztán a Pátka felől érkező főn átbukik a hegyen, és eltakarítja a vízpára ködét, a szikrázó kristályban egyenesen férjére lát, a közismert költőre és rákellenes barackmag termesztő borászra, akinek a meggyesében, ha viselhető a termés, rabok fütyülnek fegyelmezett refréneket napestig. Ha szerencsénk van, épp ilyen pillanatban autózunk a pályán, férj és feleség szemsugarának metrikus találkozása alatt.
Verebes István: Mint petét a nap
Amikor átélem egyes kollégáimnak pártokhoz sodródását, azok nézeteinek képviseletét, belső monológokat hallok. Olyan néma vallomásokat, amelyekben az önmeggyőzés, az önlegyőzés érveibe bele kell fonódjanak a jóérzésű pályatársak megvetésének feltételezhető idézetei is. Nem lehet, hogy valakinek makulátlanul azonos a szemlélete választott pártjáéval. Nem hiszem el, hogy egy művészembernek a gondolkodása beterelhetően szervesül az időszerű uniformizáltban. Nem lehet, hogy a boldogulása érdekében a vállalt hamisnak ne kísérje szemernyi szégyene se. Művészember nem tagadhatja el magára öltött színleltségét, annál a legnarcisztikusabbnak is érzékenyebb az önismerete. Amikor odaszegődik valamelyik mozgalom elviségéhez, talán valóban nem gondolja át, hogy mennyiféle gyalázatosság meghatalmazottjává válhat. Ám amikor valaki már nyakig belemászott hazugságokba, erkölcstelen magyarázkodások hirdetésébe, azért csak érzékeli, hogy kínlódik, feszeng, zavart.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
