Simicska egy olcsójános volt, talán ezért is jutott oda, ahová

Váncsa István: Élet

Simicska ment, Szíjj László jött, közel háromszorosára drágult az autópálya-építés

– olvasom az első címet, amely némi magyarázat után kiált. Az M4 autópálya Berettyóújfalu és Nagykereki közötti új szakaszáról van szó, melyet szeptember első napjaiban adtak át és amelynek a teljes bekerülési költsége némiképp húzósra sikeredett, kilométerenként 3,33 milliárd forint. A g7.hu, összevetette ezt a költséget az M3-as autópálya Nyíregyháza és Őr közötti, hasonló hosszúságú, 2013-ban átadott szakaszával, figyelembe véve az inflációt, az építőanyagok árának változását és minden egyebet. Eszerint az M4 Berettyóújfalu és Nagykereki közötti szakaszának normális esetben kilométerenként 1,32 milliárdba kellett volna kerülnie, nem pedig 3,33-ba. Az árnövekedésnek intelligibilis magyarázata nincs.

Simicska eszerint egy olcsójános volt, talán ezért is jutott oda, ahová.

Az új paksi Duna-híd 92 milliárdért nem csak drága, de nagyrészt szükségtelen is, tudatja a másik anyag. A hidat ugyanaz a Szijj László építi, aki a föntebbi autópálya-szakasz tárgyában is fáradhatatlankodott. A beruházás tervezett költsége a Paks-Kalocsa főúttal együtt harmincegy milliárd volt, aztán menet közben valahogy a háromszorosára sikerült felduzzadnia. És ez még hagyján, hiszen a lényeg az, hogy a hídra valójában nincs is szükség, minthogy azt a forgalmat, ami lesz rajta, komppal jóval olcsóbban lehetett volna kiszolgálni. Természetesen ez a körülmény az első pillanattól kezdve ismert volt, evvel együtt lett híd is meg út is, és nem annyiért, hanem a háromszor annyiért, ahogy ez minálunk lenni szokott.

Vásárhelyi Mária: Szemek a láncban

Évszázadok óta a diktatúra egyik, ha nem a legfontosabb jellemzőjeként emlegetik, ha a hatalom rendre nem tartja be a minden állampolgárra kötelezően vonatkozó törvényeket, és olyan jogszabályokat alkot, amelyek a közjóval szemben kizárólag egy szűk hatalmi elit érdekeit képviselik. Ezekben a rendszerekben, bár formálisan léteznek, valójában nem működnek azok az intézmények, amelyek feladata a hatalom törvényes működésének kontrollja lenne. Helyesebben működnek, csak a hatalom ellenőrzése helyett a törvénytelenségek legitimálását tekintik feladatuknak.  Ha elfogadjuk ezt a definíciót, akkor az Orbán-rendszer minden kétséget kizáróan diktatórikus államrend, hiszen itt 2010 óta rendszerszerűvé vált mind a hatalom törvénysértő működése, mind pedig a hatalmi elit politikai és gazdasági érdekeit szolgáló törvényalkotás.

És ami talán ennél is szomorúbb, hogy tíz év alatt odajutottunk, hogy az efféle törvénysértések már a politikai nyilvánosság ingerküszöbét sem érik el.

Kenesei István: Levél a miniszternek

Nem tudom, Önnek is felteszik-e a kérdést, hogy más egyetemeken miért nem volt olyan ellenállás, mint most az SZFE-n. A válasz szerintem az átalakítások lebonyolításának a módjában rejlik, ugyanis háromfajta történetnek lehettünk tanúi. A többé-kevésbé problémamentes típusba az állatorvosi (ÁOE) és az iparművészeti (MOME) egyetemek tartoznak: esetükben a meghatározó oktatói és vezetői réteg egységesen rászánta magát, sőt kezdeményezte a változást – bár az utóbbi intézményt fenyegető veszélyekre a MOME művészetfilozófia professzora, Tillmann József figyelmeztetett nemrég.

A második csoportba azok a meghatározóan ipari-gazdasági profillal rendelkező egyetemek tartoznak, amelyekben az ITM megalkudott a szűk vezetéssel, de az nem vonta be az oktatókat, az alkalmazottakat és a hallgatókat, hanem kész tények elé állította őket. Ilyen a soproni, a kecskeméti, a győri és a miskolci (és hamarosan a kaposvárival feldúsított gödöllői) egyetem, ahol a felszín alatt forrnak az indulatok, bár valószínűleg ki nem törnek, hiszen időközben a közalkalmazotti biztonságot is felszámolták.

A kivételesnek mondható harmadik utat egyedül az SZFE választotta – vagy talán erre volt kényszerítve. A történet még tavaly kezdődött, amikor hosszas huzavona után a Szenátus megszavazta rektorjelöltnek Upor Lászlót, akit azonban a miniszter nem terjesztett fel kinevezésre a köztársasági elnökhöz. A látszólag érthetetlen (és indoklás nélkül maradt) döntés emlékeztetett a CEU szerződésének alá nem írására, hiszen egyrészt a CEU is teljesített minden törvényes előfeltételt, de a miniszteri szignót nem tudta kikényszeríteni, másrészt addig húzták az időt, amíg a körülmények megváltoztak: a CEU-nak mennie kellett, mert engedélyek híján Budapesten nem merte elkezdeni a tanévet, az SZFE-t meg gyorsan berakták egy alapítványba, s emiatt a kinevezés tárgytalan lett.

Kovács Zoltán: Beteg demokrácia

A miniszterelnök kifejti:

a biztos asszony kijelentései összeegyeztethetetlenek a bizottságban elfoglalt pozíciójával, ezért tisztségéből való távozása elengedhetetlenül szükséges. Amíg ez nem történik meg, addig a magyar kormány Věra Jourovával felfüggeszti a kétoldalú politikai kapcsolatokat

– írja Orbán az Európai Bizottság elnökének.

Bárhogy is, így olyan ember beszél, akinek mindegy, hogy ajtón kívül van vagy belül. Utóbbi hónapokban tett megnyilatkozásai arra utalnak, hogy neki egyre meg: ha az ilyen szájalást elnézik neki, az jó, de az se baj, ha ajtót mutatnak, vannak barátai kívül is. Ennyit az elvi politizálásról. Jourová kétségtelenül határozottan fogalmazott, amikor „beteg demokráciát” emlegetett. De tartalmilag nem mondott mást, mint a Velencei Bizottság magyar jogállamról szóló jelentése, a Tavares-jelentés, vagy a Sargentini-jelentés a szabadságjogokról. Ugyan mi lepte meg Orbánt?

Krajcsír Lukács: Beáldozhatók – az ujgurok tragédiája

(…) az elmúlt években már nemcsak a kelet-ázsiai országban élő ujgurok helyzete vált sokkal nehezebbé. A több mint ötvenezres törökországi közösségre is egyre sötétebb árnyék vetül. Az ujguroknak fájdalmas szembesülniük azzal, hogy a török állam és a hatóságok hozzáállása gyökeresen megváltozott, s ez számukra előrevetíti az utolsó nagyobb nemzetközi támogatójuk elvesztését. Korántsem alaptalan ez a félelem, hiszen a 20. században már egyszer megtörtént, hogy egy erős patrónusuk hirtelen lemondott róluk. A cári Oroszország, majd a Szovjetunió, kihasználva az Oszmán Birodalom szétesését, a Kínában eluralkodó káoszt, a modern ujgur önazonosság megszületését (magát a megnevezést is csak az 1920-as évek közepétől használták), előbb eszmei, majd anyagi és fegyveres támogatást nyújtott a helyieknek, akik 1933-ban kikiáltották az önálló államukat. Habár az Első Kelet-turkesztáni Köztársaság még fél évet sem ért meg, ez egyáltalán nem szegte Sztálin kedvét, aki a kínaiak egymással és japánokkal folytatott harcát kihasználva 1944-ben újabb bábállamot hozatott létre a térségben, Második Kelet-turkesztáni Köztársaság néven.