A COVID-19 megváltoztatta a prioritásokat

Miért ne írjunk Trianonról

Több megtisztelő fölkérést kaptam, hogy különféle összeállításokba – köztük kettő különösen tekintélyt parancsoló – adjak írást Trianon századik évfordulójáról. Valamennyi szerkesztőtől megkérdeztem persze, hogy kicsoda és micsoda szerepel még a gyűjteményben, és mindegyikük azt válaszolta, hogy csak magyar szerzők.

Én ezt értelmetlennek tartom. A trianoni döntés a magyar nemzeten kívül még legalább nyolcat érint közvetlenül.

Róluk, egykori és mai törekvéseikről egy-két tucatnyi szakemberen kívül alig sejt valamit a magyar értelmiség, hogy az ún. Szélesebb közvéleményt ne is említsük. (…)

A magyar értelmiség komoly formában meg se szokta kérdezni, vajon miért akartak elszakadni a románok előbb Erdélytől, majd az Erdéllyel egyesült Magyarországtól (1848/49, 1867-1918). Miért akartak tömegesen csatlakozni a román parasztok az osztrák császári hadsereghez, a katonai körzetekhez (határőrvidék), az udvari bányakapitányságokhoz – azaz bizonyos értelemben Ausztriához – menekülve az erdélyi magyar nemesség fönnhatósága alól, s amikor ebben akadályozták őket, miért tört ki a véres erdélyi román parasztforradalom?

Vezényelhető orvossereg Magyarországon?

Pintér vezényelhető orvossereget akar, ami megérthető. Mérték­adó vélemények szerint az egészségügy haté­kony voltát két ténye­ző garantálja. Egyfelől létre kell hozni a korszerű és cselekvőképes egész­ségügyi államigazgatást, amely az általunk EMMI néven ismert, és sze­retett intézménnyel sem­mifajta rokonságot nem mutathat, másfelől pedig az egykor hagyomá­nyosan szellemi sza­badfoglalkozást űző orvo­sokat közszolgálatba kell állítani. A Rákosi-korban mindez meg is tör­tént, persze a korszakra jel­lemző stílusban és eredménnyel, 1992-ben viszont lezajlott egy ellen­tétes irányú folya­mat. A háziorvos ismét ön­álló, független egzisztencia lett, még ha nem feltétlenül örült is neki, most pedig megint „vezényelhető” bérgyógyásszá lesz átminősítve, nyilván a mél­tányosságnak és a tapintatnak azon a fokán, ahogy pél­dá­ul a magán­nyugdíjpénztárak tíz évvel ezelőtti rácba szedése végbe­ment.

„Ez a lépés alapvetően ren­dítené meg a tulajdoni biztonságba […] vetett bizalmunkat” – olvas­ható a MOK Facebook-oldalán, eszerint tehát a pintéri hadműveletnek, már ha csakugyan sor kerül rá, akár még haszna is lehet. A MOK valóságismerete valamelyest bővülni fog.

Ítélet Karlsruhéban

Senki által nem várt, ám annál nagyobb horderejű döntést hozott az Európai Unió vezető tagállamának első számú alkotmányos instanciája, a Karlsruhe városában székelő Német Szövetségi Alkotmánybíróság, amelynek döntései gyakran hatnak „ultima ratio” -ként. Európa-párti szemszögből nézve az eseményeket most abban reménykedhetünk, hogy ezúttal nem így lesz. És még az sem igaz, hogy az ítéletet akár jogilag is ne lehetne kikezdeni. Az Európai Bizottság hírek szerint már mérlegeli: felülvizsgálja a tagállami bírósági döntést, és szükség esetén nem riad vissza attól sem, hogy kötelezettségszegési eljárást indítson a német szövetségi kormánnyal szemben.

A populista politikusok lázban égnek. Őket az érdekli, hogy ürügyet találjanak az uniós jog elsőbbsége máig megkérdőjelezhetetlennek tetsző, évtizedek alatt kikristályosodott elvének aláásására. Részükről persze már csak azért is cinikus lesz a Szövetségi Alkotmánybíróság ítéletére való hivatkozás, mert a német bírói testületet a hatósági beavatkozással szembeállítható arányossági követelmény megsértése aggasztja, tehát jobban megfontolt és ellenőrzött hatósági beavatkozást kívánnak, a populisták pedig éppen az állami aktivitás előtt álló jogállami akadályok lebontásán dolgoznak. A cikk összefoglalja a kritikus karlsruhei ítélettel érintett nagyobb problémákat.

Pszichológiai és politikai kérdések a COVID-19 idején

A koronavírus megjelenése előtt a legfiatalabb generáció klímatüntetéseken követelte az előtte járó generációtól, hogy vegye figyelembe az ő hosszú távú érdekét, tegye fenntarthatóvá az életformáját. A középgenerációk a kommunikáció szintjén talán tudomást vettek erről a követelésről, de empátiát nem mutattak, és lényegi változás sem történt.

A COVID-19 megváltoztatta a prioritásokat: a klímaváltozás relatíve távolabbi veszélyének helyébe lépett a vírus okozta azonnali egészségügyi veszély, ami most nem a fiatalok számára jelent elsősorban kockázatot, hanem az idősebb korosztálynak. Az idősebbek számára azonban a veszély nem csak egészségügyi: a 60-65 év felettiek nemzedékéből sokan aktívak maradtak, komoly erőfeszítéseket téve azért, hogy fizikai és szellemi teljesítő képességüket megőrizzék. Ők most egyik napról a másikra – individualitásukat elvesztve – egy homogén, negatív sztereotípiák által meghatározott csoport tagjává váltak. Ők a „rizikócsoport”, az idősek, akik sérülékenyek. Ők azok, akikről a járvány által leginkább sújtott városok kórházaiban feketén-fehéren kimondták az ítéletet: ha nincs elég lélegeztetőgép, nekik nem jut. A szokásos családi szerepek is megváltoztak: az addig aktív, saját életüket élő, a gyerekeiknek-unokáiknak segítséget nyújtó idősek lettek a gyámolításra szorulók, akiknek a gyerekeik mondják meg, hogy mit (és mit ne) csináljanak. A magyar kormány kommunikációja ezt a negatív sztereotípiát erősíti: a statisztikában és az operatív törzs tájékoztatójában naponta elhangzott, hogy hány idős, krónikus betegségben szenvedő beteg halt meg, azt sugallva, hogy ők már úgysem éltek volna sokáig – folyamatosan emlékeztetve a kortársaikat arra, hogy ők is ennek a csoportnak a tagjai, rájuk is ez várhat.

Földi Bence: A foci mindenkié?

A világ legerősebb futballbajnokságának tartott Premier League küzdelmei is folytatódhatnak zárt kapuk mögött – a tabella élén álló Liverpool drukkereinek (magam is köztük vagyok) nagy örömére. A kormány indoklása szerint azért indulhatnak újra az angliai focibajnokságok (az első osztálytól lefelé mindenütt) júniusban, mert ezzel szeretnék helyrebillenteni a lényegesen leromlott közszellemet. Persze sok kérdés felmerül, például az, miként oldják majd meg a hátralévő mérkőzések biztonságos lebonyolítását. A zárt kapuk mögött megrendezett, csak képernyők előtt élvezhető találkozókat illetően pedig elgondolkodhatunk ismét azon: vajon a foci mindenkié?