2011-ben, miután a tunéziai jázminos forradalom elsöpörte ben Ali diktátort, az arab felkelési hullám Szíriát is elérte. A 2000 óta (és jelenleg is) az ország élén álló Bassár el-Aszad elnök csapatai kegyetlenül leverték az önkényuralom ellen tiltakozókat. Hamarosan megalakult az ellenállókból a Szabad Szíriai Hadsereg, mely a külföldi támogatások hatására jelentős haderővé nőtte ki magát. El-Aszad közben orosz szövetségeseket szerzett. A polgári lakosságot mind a kormány, mind az ellenzék katonái által számos atrocitás érte. A háború halottjainak számát félmillióra becsülik, a sebesültekét ennek sokszorosára. Emellett mintegy 6,6 millió ember kényszerült elhagyni az otthonát.
2012-ben a szír főváros, Damaszkusz melletti Gútát is elérték az események: a kormányzati erők bekerítették a várost, és mintegy 400 ezer lakos bent rekedt. A föld felett egész városrészek váltak lakhatatlanná. A házak szétbombázott romokká, az utcák csatatérré alakultak a pusztítás nyomán. Húsz méterrel a föld alatt azonban az itt maradt 150 tagú személyzet, egy fiatal orvosnő, Dr. Amáni Ballour vezetésével, a folyamatos bombázások, élelmiszer-, eszköz-, érzéstelenítő- és gyógyszerhiány közepette is életeket mentett az „underground kórházban”. Róluk szól ezzel a címmel (az eredeti: The Cave) az Oscar-díjra jelölt dokumentumfilm, Feras Fayyad rendezése, amelyet a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon (BIDF) hazánkban is bemutattak.
Ballour doktornő helyzetén keresztül a film egyidejűleg ábrázolja a katasztrófaorvoslás jelentette kihívásokat és – annak helyi, kulturális sajátosságaival együtt – a társadalmi nemiszerep-elvárások által támasztott akadályokat. Az underground kórház, a sztereotípiákon felülemelkedő női főszereplő őszinte és empatikus ábrázolása miatt feminista filmként is értékelhető: Ballour nemcsak a tömeges sérülésekkel, hanem az elavult patriarchátussal is felveszi a harcot. Nincs külső narrátor, a doktornőé a domináns hang, többnyire az ő nézőpontjából látjuk az eseményeket. Naplót vezet, az ebből felolvasott részletekből bontakozik ki az addigi életútja. A háború kitörésekor frissen végzett az egyetemen. Kemény tanulás után egy saját klinikáról álmodott, hobbiként pedig virágait gondozta – nem is sejtette, hogy hamarosan egy rémálom kellős közepén találja magát.
A forgatás kezdetekor 29 éves doktornő a koránál is fiatalabbnak tűnik. Tiszta, ártatlan arca és hangja éles kontrasztot képez az őt körülvevő szörnyűségekkel és az emberfeletti erejével, bátorságával – ezeket az erényeket az ő hőstettei után végképp nehéz lesz a férfi princípium számára kisajátítani. Bámulatos a higgadtsága, amivel a legnehezebb helyzeteket kezeli. A kevés alkalom egyike, amikor indulatosnak látjuk, a film egyik legemlékezetesebb jelenete: egy olyan férfival kénytelen vitatkozni, aki még ezen apokaliptikus állapotok közepette is azt kifogásolja, hogy ő nőként miért nincs a konyhában. A szimpatikus középkorú kolléga, a rendszerint komolyzenére operáló Dr. Salim Ballour védelmére kel: talán ő férfiként nem jó orvos, csak mert nő az igazgatója?
A film nem éppen gyenge idegzetűeknek való jeleneteiben tucatjával hozzák az intézménybe rozoga állapotú mentőkocsikkal, hordágyakon, vagy éppen gyalogosan cipelve az erősen vérző, síró, üvöltő sérülteket, köztük sok gyereket. A kis létszámú személyzet erejét meghaladva igyekszik uralni a kaotikus állapotokat, miközben a gyakori légitámadások miatt ők is folyamatos veszélyben vannak, ráadásul kialvatlanok és a táplálékellátásuk is szűkös, általában csak rizst tudnak fogyasztani, azt sem könnyű beszerezni.
Háborús helyzetben az egészségügyi dolgozók munkáját számos olyan körülmény nehezíti, amelyekkel békeidőben nem, vagy ritkábban szembesülnek. A katasztrófa-orvostan önálló szakág a sürgősségi orvostan keretein belül. Ez a tudomány foglalkozik azzal is, hogy vészhelyzetben milyen sorrendben kell ellátni a betegeket.
– A katasztrófák legfőbb egészségügyi jellemzője a katasztrófa fajtájától függő speciális sérülési és megbetegedési formák tömeges fellépése. A 19. századig bezárólag a háborúkban a sérüléseknek csak egyharmada volt sebészeti jellegű (harci sérülés) és kétharmada belgyógyászati (például tüdőgyulladás, gyomorfekély, járvány és így tovább). A 20. század elejétől modernebb, veszélyesebb fegyverek jelentek meg, ezek jelentősen változtattak a veszteségeloszláson – mondja Dr. Liptay László belgyógyász, szakorvos, a Magyar Katonai-Katasztrófaorvostani Társaság (MKKOT) korábbi elnöke. – A második világháborúban a sebészeti sérülések aránya 70 százalék volt. Napjaink korlátozott helyi háborúiban a belgyógyászati típusú sérülések ismét előtérbe kerültek.
A katasztrófa egészségügyi következményei lehetnek közvetlenek (sérülések és ezek szövődményei), illetve közvetettek. A közvetett egészségügyi következmények közé sorolható az egészségügyi infrastruktúra összeomlása, a járványok kitörése, a krónikus betegségek rosszabbodása, a pszichózisok és reaktív neurózisok tömeges fellépése, és az élelemellátás hiányosságai miatt fellépő alultápláltság következményei. Katasztrófahelyzetben a szervezés, irányítás kulcsfontosságú – ebből is láthatjuk, mekkora teher nehezedett Ballour doktornőre. És a felelőssége ezzel sem ért véget:
– Az eszközök szűkössége esetén az úgynevezett kompromisszumos medicina lép életbe – magyarázza Dr. Liptay László. – A katasztrófa sajátossága ugyanis az aránytalanság az ellátásra szoruló sérültek száma és a rendelkezésre álló egészségügyi ellátó rendszer (személyzet, műszerek, gyógyszerek, infrastruktúra) között. A katasztrófaorvoslás célja: a rendelkezésre álló eszközökkel minél több sérültet megmenteni nemtől, életkortól, beosztástól és minden egyéb megkülönböztetéstől függetlenül. Tömeges sérültellátás esetén a hagyományos ellátási rend (érkezési sorrend, sorszámozás) nem működik, ezért szükség van a sérültek osztályozására (triázs). Először is, a személyzetre vagy a többi sérültre veszélyt jelentő sérülteket el kell különíteni (fertőző betegek, radioaktív anyagokkal szennyezettek és így tovább.). Azután meg kell határozni, hogy kik az azonnali élet- vagy végtagmentő beavatkozást igénylők, kik a helyszíni ellátás után hazaküldhetők, kik az expektánsok (menthetetlenek, agonizálók) – ők, ha rendelkezésre áll, morfiumot kapnak – és kik azok, akik tovább szállítandók. Utóbbiakat nemzetközileg egységes dokumentációval kell továbbküldeni, és, mivel az egészségi állapot szállítás közben javulhat vagy romolhat, az osztályozást minden kiürítési helyen meg kell ismételni.
Ami Ballourék helyzetét illeti, esetükben, mivel Gútát körbezárták a fegyveresek, továbbküldésre nem volt lehetőség. Előfordult, hogy csak Damaszkuszban lett volna egy-egy beteg számára kezelési lehetőség, illetve gyógyszer. Az ilyen esetek előtt tehetetlenül álltak, és sokszor voltak kénytelenek érzéstelenítő nélkül – sőt nemritkán kimaradozó áramellátás mellett – operálni a pácienseket.
Hogyan döntünk a gyógyszerek vagy éppen a lélegeztetőgépek szűkössége esetén?
Tegyük fel például, hogy a tábori kórházban 300 sérültre van 600 liter infúziónk, amiből a könnyű és közepes sérültek 2-5 litert, a súlyos és rendkívül súlyos sérültek pedig 10-20 litert igényelnek. Ez esetben – mutat rá Dr. Liptay László – nem az lesz a leghatékonyabb, hogy a gyógyszert szám szerint igazságosan elosztjuk és mindenki kap 2 litert, hanem az, hogy azoknak, akiknek nagyobb az esélye a túlélésre, minden lehetőséget megadunk, és biztosítjuk a számukra szükséges mennyiséget. A katasztrófáknál a sérültek jellemző megoszlása: 20-40 százalék enyhe vagy középsúlyos, 20 százalék súlyos és 20 százalék rendkívül súlyos. Azaz, az enyhe és középsúlyos sérültek alkotják a többséget, és az ő kilátásaik a legjobbak, így rendkívüli helyzetben az ő ellátásukat részesítjük előnyben. Ha szerencsések vagyunk és elég infúzió áll rendelkezésre, akkor természetesen a súlyos sérülteknek is biztosítjuk a 10-20 litert, de katasztrófahelyzetben általában mérlegelésre van szükség. Inhumánusan hangzik, pedig valójában ezen az elven tudjuk a lehető legtöbb embert megmenteni. Az osztályozás során igen gyorsan kell olyan döntést hozni, amely a sérült további sorsát meghatározza, ezért azt csak a legtapasztaltabb orvos végezheti.
A Gútában maradt orvosok többsége fiatal volt, sokuk ráadásul még orvostanhallgató, így nem rendelkeztek a szükséges tapasztalattal. Noha így is megtettek minden tőlük telhetőt: több ezer ember életét mentették meg. Egy későbbi interjúban Ballour elmondta, a legnagyobb lelki terhet éppen az rótta rá, hogy hiányos kapacitásuk miatt nem tudtak mindenkit megmenteni, és el kellett dönteniük, hogy mely sérültekkel foglalkoznak és melyekkel nem. Különösen a gyerekhalál viselte meg: legelső páciense például egy bombatámadásban megsérült, vérző fejű kamaszfiú volt, akin már nem tudott segíteni.
A 2018 márciusában történt vegyi fegyveres támadás után egy evakuációs egyezség keretében minden lakosnak el kellett hagynia Gútát, így a kórházat is kiürítették. Ballour doktornő férjével (akivel az evakuáció után, Törökországban találkozott) Kanadában szeretne új életet kezdeni. Jelenleg, menekültként is segíti a rászoruló betegeket, abban azonban nem biztos, hogy a továbbiakban hosszútávon is képes lesz gyermekorvosként praktizálni: poszttraumás stressz-szindróma gyötri. 2020 januárjában az Európa Tanács a humanitárius erőfeszítések elismerésére létrehozott Raoul Wallenberg-díjjal tüntette ki. Mottója a Twitteren: „Hiszek az emberiségben és a nők erejében.”
Kiemelt kép: Dr. Amáni Ballour egy sebesült gyereket tart a kezében a föld alatt található kórházban, fotó: Abdulmonam Eassa /AFP
