Robbant a hír, hogy Márki-Zay Péter, a hódmezővásárhelyi fideszverő, az úgynevezett ellenzék eddig kétségkívül legsikeresebb karaktere, aki amúgy hétgyermekes apa, a gyerekek testi fenyítését megengedhetőnek, sőt szükségesnek tartja, amiből egyenesen következik, hogy gyakorolja is. De nem ám vadul és amolyan durrbele módon, nem. Meghatározott keretek közt, a gyermek érdekében, mert a bántalmazók szerint a verés mindig a gyermek érdekében történik.
„Nem lehet a fején ütni, nem maradhat nyoma, csak nyitott kézfejjel” – summázta a szakszerű gyermekbántalmazási metódust Márki-Zay, egyben fájlalta, hogy Magyarországon e tekintetben nem elég liberális a törvény, értsd: nem engedi a szülőnek, hogy üsse a gyerekét.
Szó, ami szó, az 1997-es, a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló törvénybe 2004-ben csakugyan bekerült egy módosítás, ami ad verbum tiltja a testi fenyítést, így szól a teljes szöveg: „A gyermeknek joga van emberi méltósága tiszteletben tartásához, a bántalmazással – fizikai, szexuális vagy lelki erőszakkal –, az elhanyagolással és az információs ártalommal szembeni védelemhez.
A gyermek nem vethető alá kínzásnak, testi fenyítésnek és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetésnek, illetve bánásmódnak.
Mikor aztán a politikus rájött, mekkora negatív hájpot csinált magának, megpróbált (nem túl gerincesen) úgy tenni, mintha nem is azt mondta volna, amit, és módosítani próbált: „adott esetben az ember, ha egy kézszorítással is, jelzi a gyermeknek, hogy ha valami nem oké.”
Így lett a tenyeres pofonból kézszorítás, csak hát az nem úgy működik, kedves Márki-Zay Péter, hogy mondunk valamit, aztán ha baj van belőle, inkább nem mondtuk.
Na, megindult a civódás az internetes bagolypopuláció körében, én például elmúlt éjjel alig aludtam, mert az egyik legkedvesebb barátommal is összevesztem chatben emiatt, de ez mellékszál. Nézem a posztokat meg a cikkeket, olvasom a hozzászólásokat. Vannak izgalmas megfejtések, például, hogy aki „nyávog és nyenyeg” Márki-Zay kijelentései miatt, az szélsőséges libsi, aki a Fidesz szekerét tolja; amiből az a különös feltevés dereng elő, hogy a Fidesz szekerét tolják a szélsőséges libsik.
Szerintem amúgy típusonként katalogizálható, hogyan megy félre a Márki-Zay-szöveg exegézise:
- Nem is mondta azt, amit mondott.
- Jó, azt mondta, de nem úgy értette.
- Azt mondta, de egyikünk sem tökéletes; az a szülő vesse rá az első követ, aki sosem cibálta/pofozta meg a kölkét, de még csak rá sem üvöltött.
- Igen, azt mondta, amit mondott, és igaza van.
Engem az „igaza van” megoldás irritál leginkább, és ennek is vannak alesetei. Azért van, úgymond, igaza, mert
- a mai gyerekek fenyítés híján nem tanulnak tiszteletet,
- „én is kikaptam anno a drága szüleimtől, mégis itt vagyok”,
- a Biblia is azt tanítja, hogy meg kell a gyereket néha verni.
Ami a Bibliát illeti, tényleg vannak benne locusok, amik így értelmezhetők. Ami nem csoda, mert a szentírási szövegek más kultúrákban, más szintű tudásokban, más etikai normákban és szokásrendszerekben fogantak. A Bibliából, ha szó szerint értelmezünk és megfosztunk minden kontextustól egyes részeket, az is levezethető, hogy
- a rabszolgatartással nincs semmi probléma,
- a nők a gyülekezetekben hallgassanak, és ha nem értenek valamit, kérdezzék meg otthon a férjüket,
- a varázslással, jóslással, vajákossággal foglalkozó nőket tilos életben hagyni,
- aki szombaton dolgozik, halálbüntetéssel kell sújtani,
- az engedetlen fiakat pedig meg kell kövezni.
És persze hosszan sorolható.
Kedves mindenki, drága szülőtársak főleg: nem arról van szó, hogy utolsó pokolfajzatok vagyunk, ha valaha is elszakadt a cérna, és ráordítottunk a gyerekre, megráztuk a gyereket vagy rácsaptunk a gyerekre.
Velem is megtörtént. Nem, ezt javítom, mert ócska önfelmentő duma. Nem velem történt meg, hanem velük. Én az elkövető voltam. Mert tehetetlennek éreztem magam, és mert feszült voltam, és seggfej voltam ezekben a helyzetekben, azért. Meg azért, mert akkoriban (bő tíz éve történt ilyen utoljára) nem voltam kellőképp tisztában azzal, hogy ezt mennyire nem szabad. Pedig én is vert gyerek vagyok (sokkal, de sokkal inkább, mint az enyéim), a bátyám is az volt, és tudom, hogy a vert gyerekek sosem gyógyulnak meg egészen, valahol mindig küzdenek a vertségükkel.
Nem volt semmi szak- és tervszerűség abban, ahogy ráhúztam mondjuk valamelyikük seggére, csak ijedtség, meg indulat, meg szégyen volt benne, és amikor láttam legörbülni a kis szájukat, vagy a bántottságot a kis szemükben, én is bőgni tudtam volna. Nem volt ez gyakori, sőt nagyon ritka volt, de akkor is.
Az igazsághoz tartozik, hogy ha valamelyikkel durván bántam, utána megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy erről nem ő tehet, hanem csakis én. Hogy ne gondolja azt, hogy megérdemelte, mert nem érdemelte meg. Hogy ne gondolja, hogy a verés rendben van, mert nincs rendben.
És hogy az apukájuk, sajnos, nem tökéletes, csak nagyon szereti őket. És bocsánatot kértem. Vagyis próbáltam megadni azt is, amit én sosem kaptam meg, pedig bármit megadtam volna érte.
Hála Istennek, régen volt már ilyen, és nem lesz többé, soha. Én is megbocsátottam, nekem is megbocsátottak, azt hiszem.
Amikor ütöd a gyereket, azzal átlépsz egy fontos határt: megsérted a testi integritását. Azzal azt tanítod neki, hogy vele ezt meg lehet csinálni. Azt tanítod, hogy a szeretet olyan csomag, amiben benne van a fizikai erőszak is. És ha még hibáztatod is azért, hogy rátámadtál, azzal azt tanítod, hogy ő rossz. És ezeknél károsabb dolgot aligha taníthatsz neki.
Oké, hogy Márki-Zay Péter is gyarló ember, és el tudom képzelni, milyen hét nyüzsgő csimotával elmenni egy nehéz nap után bevásárolni, nem ez a fő gondom.
Ehelyett Márki-Zay kiállt és elkezdett büszkélkedni azzal, hogy rendszeresen törvényt sért, és a gyarlóságából megpróbált erényt kovácsolni, abból meg persze, mint mindenből: politikai hasznot, újabb ékes koszorút a fejére, talán mert azt hitte, érdemes.
Na, de hát pofonból koszorú nem lett még soha, ahogy a dal is mondja.
Kiemelt kép: Marjai János/24.hu
