Emlékszel, melyik sztorid került először a Pesten Hallottamba?
Egy kép volt az első posztom. Akkoriban egy kocsmában dolgoztam, és aznap pont jégeső volt, úgyhogy kiálltunk whiskyvel a kezünkben, hogy mehet bele a jég. Ezt valaki lefotózta, én pedig pusztán a lájkvadászat miatt megosztottam. Jól is sikerült, 12 ezer lájkot kapott. Azóta is minden olyan sztorit, ami a saját Facebook-oldalamon sokakat szórakoztat, megnevettet, vagy amit bármilyen szempontból tanulságosnak, idegenek számára is relevánsnak tartok, kirakom a Pesten Hallottam csoportba is, mert miért ne.
A csoport posztjai, legalábbis amiket a Facebook-algoritmus nekem kidob, vonzzák a gyalázkodó, negatív kommenteket. Kicsit olyan, mint Magyarország kicsiben: még ha bajban van valaki, akkor is kioktatják, szívatják. Nem érzed néha, hogy disznók elé szórod a gyöngyöket? Nem veszik el a kedved az írástól?
Akad ilyen, leginkább azok a kommentek bosszantanak fel, amelyek a posztjaim valóságtartalmát vonják kétségbe. Van erre egy tök jó elméletem, amit úgy hívok, alsógatyavita. Azért hívom így, mert ha azon vitatkozik velem valaki, hogy rajtam épp milyen színű alsónadrág van, akkor bármivel érvelhet, kettőnk közül mégis csak én fogom biztosan tudni, hogy milyen színű a gatyám. A biztos tudással azért rendelkezem, mert én vettem fel reggel azt az alsónadrágot. Amikor valaki elkezd velem érvelni, hogy egy-egy sztorim biztos, hogy nem így történt, pontosan ugyanez a helyzet, hiszen én voltam ott. Kicsit idegesítő, amikor egy parttalan vitában megpróbálja valaki elmagyarázni, hogy az nem is úgy volt, ez néha elveszi a kedvem. A másik jelenség, ami mostanában ütötte fel a fejét, hogy hírportálokon megjelenik az a sztori, amit beírtam a Pesten Hallottamba, és aki ott találkozik vele, az utána nekem támad, hogy ez nem is velem történt meg, mert ő már olvasta valahol.
Azaz megvádoltak, hogy elloptad a saját történeted. Tőled már nyúltak le sztorit?
Többször is előfordult, hogy valaki kimásolta valamelyik bejegyzésemet, aztán forrás nélkül kitette a saját oldalára, majd az ő barátai utána nekem kommentelgettek a Pesten Hallottamban, hogy amiről itt írok, az az ő haverjukkal történt.
Picit sem színezed a sztorikat?
Nagy részük mindennapi történet, csak olvasóbarát módon írom meg. Meg nem történt elemmel sosem egészítem ki őket, színezve pedig annyiban vannak, hogy egy sztorit ugyebár sokféleképpen meg lehet fogalmazni: ha elcsúszok a jégen, harminc sorban is leírhatom irodalmi igényességgel, hogy épp mire gondoltam, miközben elestem, de maga a tényszerű sztori mégis csak annyi, hogy jól eltaknyoltam.
Gondolom, sokan azt is nehezen hiszik el, hogy ennyi hülye történés szemtanúja vagy részese vagy.
Pedig messze nem írok le minden sztorit. Ha az ember nyitott szemmel jár a világban, vagy érzékenyebb az ilyen dolgokra, akkor sok olyan dologban látja meg a történetet, amiben mások nem.
Már eleve sztorira éhesen szállsz a villamosra?
Nem keresem direkt a történeteket, sőt amikor megtörténnek, akkor sem biztos, hogy érzem, hogy ebből poszt lesz. Mondjuk, amikor a kutya levizelte a lábam, tudtam, hogy ez megér egy írást, de legtöbbször csak este, amikor átgondolom a napomat vagy a párommal átbeszéljük, kivel mi történt, akkor áll össze bennem, hogy valamiből akár jó poszt is lehet. Van, amikor jegyzetelek, és csak jóval később születik belőle bejegyzés.
Én valamiért úgy képzeltem, hogy már ott helyben a villamoson, buszon fogod a telefont, és posztolod.
Nagyon ritka az ilyesmi, csak akkor járok el így, ha később már nem lenne releváns kitenni a Facebookra. Mondjuk ha egy tüntetésen vagyok, és az emberek megállítják a villamost, és akkor elképzelem, hogy szembejön velem a szomorú szemű Orbán Viktor, és épp hívja Ádert, hogy Jánosom, inkább mégse írd már alá, mert a tüntetők blokkolják a közlekedést, akkor az a sztori nyilván úgy érdekes, ha még ott, a Margit hídon megírom és posztolom, mert ugye négy nappal később már kevésbé adekvát.
Hogy lett a sztorikból könyv?
Úgy kezdődött, hogy kukáztam egy pöttyös bögrét.
Eléggé gimpeltomisan indul.
Igen. Gyűjtöm a pöttyös bögréket, és egy lomtalanításon kiszúrtunk egyet. Ahogy hajoltam érte, észrevettem egy nagy bőröndöt, ami egy írógépet rejtett. Hazavittük, sokáig állt a szobában, egészen addig, amíg egy ismerősöm kiírta a Facebookon, hogy klipforgatásra keresnek írógépet. Felajánlottam nekik, de végül nem a haverom jött, hanem a zenekar csellistája, aki bejelölt ismerősnek, hogy meg tudjuk beszélni a részleteket, és ezek után az oldalamon észrevette az írásaimat, megtetszettek neki, beajánlotta egy kiadónak. Megkerestek, összegyűjtöttük az elmúlt hat év posztjait egy nagy fájlba, és aztán szerkesztgettük.
Milyenek a visszajelzések?
Két csoportra bonthatók. Akik elolvasták a könyvet, szinte mind pozitívan nyilatkoznak, elég sok e-mailt, üzenetet kapok tőlük. És vannak, akik nem olvasták, azok közül már többen is írtak, hogy attól, hogy posztolgatok a Pesten Hallottamba, és lett egy könyvem, még nem vagyok író.
Író vagy?
Technikailag igen, hiszen van egy könyvem, de nem tartom magam igazi írónak, hiszen tisztában vagyok vele, hogy az írásaim úgy aránylanak a szépirodalomhoz, mint a gyorsétterem az igazi étteremhez, mondjuk a Gundelhez. Mármint a komoly Gundelhez.
Ha már Gundel: a nem villamosos történeteid nagy része a másik sztori-aranybányából, a vendéglátós-kocsmaüzemeltetős múltadból származik. Tényleg ennyivel több a suttyó vendég vagy a normálisokról nem volt értelme írni?
Suttyó vendég nincs a vendéglátásban, csakis alternatív értelmi képességű vagy speciális odafigyelést igénylő vendégek vannak. De az általad említett arány egyáltalán nem reális. Ennél sokkal rosszabb a helyzet.
A történetek alapján mégis úgy tűnik, eléggé hippi módon kezelted a helyzeteket.
Mert egy eléggé hippi helyen dolgoztam.
Évek alatt alakult ki benned ez a tolerancia vagy eleve ilyen vagy?
Ez nem tolerancia. Az ember általában kétféleképp tud reagálni egy konfliktusra: vagy beleáll, tehát megveri a vitapartnerét, vagy elszalad. Én egy harmadik módszert fejlesztettem ki: meglepem azt, akivel vitatkozom. Váratlanul reagálok, és ez általában poénra hozza ki a helyzetet. És ez win-win, mindkét fél számára előnyös, hiszen nem vertem meg, nem szaladtam el, hanem általában az a vége, hogy iszunk egy pálinkát. Amúgy sem túl jó üzletpolitika, hogy megvered, kidobod a vendégeidet.
Mi volt a legsúlyosabb vendéglátós eseted?
Tudni kell, hogy a kocsma egy pincében volt, ezért a szennyvizet szivattyú emelte fel a szennyvízcsatorna szintjére. Gyakran előfordult, hogy dugulást kellett elhárítani, akár kézzel is, ha extrém volt az eset. Na, és van az a pillanat, amikor péntek este A Nagyon Rossz Zenekar zenél a kocsmában, és neked kell őket hangosítani, és közben a pultnál kiszolgálni is, mert egyedül vagy, és nyilván a nagyon rossz zenekar nagyon dühös közönsége nagyon szeretne azonnal sört inni, de közben a vécéből jön fel a szennyvíz…
…tehát konkrétan a szar?
Szennyvíz, mondjuk így. Tehát konkrétan a szar, igen. És ennek általában az a megoldása, hogy az egyik túlfolyót megemelve elkezded veszettül rázni a szennyvízcsövet, és akkor elhárítható a dugulás, ami amúgy azért keletkezett, mert valaki belepréselt olyasmit a WC-be, ami nem oda való. Az említett péntek este elkövettem azt a hibát, hogy a szennyvízcső ipszilon-elágazásába beledugtam az egyik ujjamat. Beleragadt. És akkor volt egy varázslatos huszonöt másodperc, amikor a színpadról kiabált a zenekar, hogy szar a hangosítás, közben a közönség őrjöngött, hogy mikor kapnak már sört, és pont ekkor meghozták az egyik nagy üdítős cégtől a szállítmányt, és nagyon szerették volna átadni. Én pedig csak azt szerettem volna nagyon, hogy ki tudjam húzni az ujjamat a csőből, mert már körülöttem tört fel a szar. De térdelve ez nem nagyon sikerült, úgyhogy végül kitéptem a cső műanyag illesztését, és az ujjamon az ipszilon-elágazáshoz mentem a pulthoz, és ott, mindenki előtt kezdtem el leoperálni magamról.
Azt hittem, nincs durvább annál, mint a könyvben szereplő eset, amikor záróra után megkérdezted a vendéget, hogy végre távozik-e a saját lábán, vagy kell neki segítség, és erre lecsatolta a műlábát.
Annak is pálinkázás lett a vége.
Mivel most egy banknál találkoztunk, feltételezem, hogy itt dolgozol, és innen kevesebb sztorit szabad megosztanod.
Bizony, itt nagyon szigorúak a szabályok. Korábban a Volánnál is olyan pozícióban dolgoztam, hogy ott sem hozhattam nyilvánosságra munkahelyi történéseket. Bármilyen vicces sztorik is történtek.
A Volán, a kocsma és a bank előtt mivel foglalkoztál?
Az építőipari segédmunkástól a drámaoktatón át minden voltam, de van hálózatépítő rendszerinformatikus papírom is.
Ehhez képest mi a végzettséged?
Magyar szakon végeztem, belekezdtem a néprajzba is Szegeden, de azt a vendéglátós munka miatt abbahagytam.
De ha csak egy foglalkozást mondhatnál, gondolom, a zenészt említenéd. A saját dalaiddal évek óta ismert fellépő vagy a klubokban, szólóban is, duókkal is.
És most már van egy olyan előadás is, ahol a dalokat összekötöttem a könyv szövegeivel, erősen merítve abból, ahogy a Cseh Tamás-albumok prózai részei kinéznek. Ez abban különbözik a koncertektől, hogy itt kötött a dalsorrend, van egy íve az egésznek. És most indul egy zenekari projektünk is, a saját dalaimat játsszuk majd, de kicsit áthangszereltük őket a párommal, aki amúgy zeneoktató. A zenekar egyik érdekessége, hogy Maksa Zoli dobol majd benne.
És hova valósi a Pesten Hallottam egyik főposztolója? Pesten élsz, Szegeden tanultál, de mintha az egyik novellából az derülne ki, hogy miskolci vagy.
Gyárilag miskolci, igen. Bár mi ezt úgy szeretjük mondani, hogy borsodi. Az egy életérzés. Büszke borsodi. Nehezen álltam át a jösztökről a jöttökre, de a mai napig használom a furikot*, szoktam górni**, és a kenyérnek határozottan dumója*** van, és amíg élek, dumója lesz.
Ezeket majd az apró betűs részben lefordítjuk. Van viszont a könyvedben is pár utalás, amit nem biztos, hogy mindenki ért.
Előkerül itt-ott a scharfes S, ami talán picit nyálas, de a párommal szoktuk használni az elkoptatott szeretlek helyett. Van az a pillanat, hogy csak úgy írnál valamit a másiknak, hogy jelezd, eszedbe jutott, viszont nincs mondanivalód, na, ilyenkor küldünk egymásnak ß-t. Ez a karakter sokszor feltűnik a könyv ábrái között, én illusztráltam amúgy, mert a kiadónak ez volt a kérése. Nem is tudtam, hogy tudok rajzolni, de azért csak összejött. Aztán vannak a képeken politikai utalások is, például a 101-es szám Orwell után, itt van például ez az Orange márkájú televízió, amin csak 1-es csatorna fut, és a 101-es csatorna adásán látható a Gonosz Tervek, az Esti Mese betűtípusával.
