Ha csak egyetlen napot kiválasztva szeretnénk elmesélni és megérteni a baloldal 2010 utáni történetét, akkor az október 23-i napoknál nincs alkalmasabb.
2011-ben ekkorra – egészen pontosan egy nappal korábbanra – időzítette Gyurcsány Ferenc a kiválását az MSZP-ből, amivel elindult a baloldal felaprózódása. Ebben az évben az Egymillióan a magyar sajtószabadságért csoport vitt ki ünnepelni és tiltakozni több tízezer embert, a pártok ekkor nem jutottak szóhoz.
Egy évvel később, 2012-ben az október 23-i tüntetés volt Bajnai Gordon nagy visszatérésének színhelye: noha az egykori miniszterelnök egyfajta pártokon túli, új összefogásról beszélt, néhány hónapon belül nyilvánvalóvá vált, hogy ehelyett egy újabb, nagyon is pártszerű formáció alakul meg. Tény ugyanakkor, hogy míg a DK nem csak szavazóit, de politikusait is az MSZP-ből hozta el, az Együtt létrejötte során behozott új, korábban a civil vagy érdekvédő szférában megismert arcokat.
Nem csak a kormány ellen tüntettek
A 2013-as október 23-i tüntetéseket – szemben a korábbiakkal – már a pártok dominálták: a Műegyetem rakparton nem kevesebb, mint nyolc párt képviselője szólalt fel sorban: lényegében mindenki az összefogás kényszerét hangoztatva Mesterházy Attila akkori MSZP-elnök felé. Ez az „élmény” hozzájárult ahhoz, hogy a lezártnak gondolt együttműködési tárgyalások végül folytatódtak, egészen odáig, míg a fenti nyolc pártból végül öt bekerült a kormányváltó összefogásba.
A 2014-es választási év három különböző indulás mellett hozott hasonló eredményt a baloldal számára, így senki számára nem volt meglepő, hogy ebben az évben nem igazán tervezett sok embert megmozgató tüntetést egyik párt sem. A tavalyi év legnagyobb próbálkozója az Új Magyar Köztársaság volt, ám ez a megmozdulás árnyéka sem volt a 2011-12-es évek több tízezres civil tüntetésének – sokkal inkább az ellenzéki térfél kifáradását jelezte.
A fenti visszatekintés alapján tehát az október 23-i tüntetések leginkább a civilek, a hagyományos pártokon kívüli formációk terepe volt – és a politika megújításának a szándéka vezette. Ebben az értelemben
Az idei október 23-i baloldali-ellenzéki tüntetés látszólag megtörte ezt a kettősséget: Molnár Gyula az október 2-i népszavazás eredményének értékelésekor jelezte, hogy elfogadta a civilek meghívását a közös ünneplésre. A Blaha Lujza téri vasárnapi rendezvény tehát elvileg a civilek és a pártpolitikusok együttes fellépéséről szólt – az Orbán-féle rendszerrel szemben. Valójában azonban a színpadon sokkal inkább a parlamenten belüli és kívüli politikusok találkoztak, semmint pártos és civil szereplők.
Aki nincs Orbán ellen, az vele van?
Az elmúlt egy év során mind a tanárok, mind az egészségügyi dolgozók komoly, a társadalom széles rétegét megmozgató tüntetéseket szerveztek, ráadásul sikeresen irányították rá a figyelmet ezekre az ügyekre. Október 23. szólhatott volna róluk, vagy legalább róluk is. A Bokros-féle MoMA, a Vajda Zoltán vezette Új Magyar Köztársaság vagy a rendezvény házigazdájaként szereplő Szolidaritás ugyanis nem új szereplő, a 2014-es különböző választási együttműködéseknek mindhárman részesei voltak: egyikük főpolgármester-jelöltként, ketten a máshol tüntető Együttön keresztül.
Ezek után talán kevéssé meglepő, hogy a tüntetés fő mondanivalója a 2013-as évet idézte: az összefogás szükségszerűségét és alternatíva nélküliségét.
– ezzel tehát előre kizárva és megbélyegezve minden olyan szereplőt, akik nem a színpadon álló, önmagukat a demokratikus ellenzéknek tartók táborát erősítik. A tüntetés ugyanakkor éppen ezért őszinte helyzetet is teremt: a szónokok többsége kimondta, hogy nem számítanak az ideológiai-tartalmi különbségek a táboron belül – Gyurcsány szerint a gyurcsányozók Orbánt erősítik, Bokros Lajos pedig még a sajtó munkatársait is arra szólította fel, hogy ne fanyalogjanak az ellenzéken.
A vitát megspórolni, elkerülni úgysem lehet
Pedig a különbségek fontosságáról árulkodó volt az a csönd és zavar, ami Karácsony Gergely felszólalását követte, amikor a Párbeszéd társelnöke – egyedüliként – megemlékezett a 2006-os őszi rendőri túlkapásokról és elítélte az akkori erőszakot – azt, ami a kettővel előtte beszélő Gyurcsány Ferenc és párttársai leginkább a köztársaság megvédéseként tartanak számon. Az összefogás kizárólagossága az az eszköz, amivel a baloldali ellenzék egy része el akarja kerülni, hogy ezekről a kérdésekről vita legyen, mert – joggal – tartanak attól, hogy
Azonban az elmúlt évek tanulsága, hogy ezeket a vitákat, ezeket a különbségeket nem lehet megspórolni és elkerülni, különben csak a már meglévő tábor marad egyben – vagy akár szűkül tovább. Az újabb szereplők ugyanis sokkal inkább hoznak be újabb kompromisszumokat, mint új szavazókat. Nincs terv és vízió egy valódi egység kialakítására: a technikai jellegű szövetségek, mint az 500 napos jogállamiságot visszaállító program, valójában csak arra szolgálna, hogy a kampány alatt elfedje a lényegi különbségeket és utána egy olyan rendszert hozzon létre, ami a választáson való indulást ugyan megkönnyíti a kisebb szereplők számára, a kormányképességhez viszont egyáltalán nem járul hozzá.
A baloldal számára olyan politikai innováció nélkül, ami a sokszor ismételt gondolatokon és szerepeken túlmutatna, nem igazán van esély arra, hogy a jelenlegi támogatottsági és megosztottsági helyzetből kikerüljenek. Talán az előválasztás, talán egy teljesen új párt megjelenése kell ehhez, de az is lehet, hogy egy 2018-as külön indulás utáni újrakezdés fogja majd csak kikényszeríteni azt, hogy a jelenlegi kereten túl tudjanak lépni a mai szereplők.
