6. Puccs – bukás – puccs – bukás – puccs – bukás…
Argentína modern történelmének egyik legsötétebb kora az 1976 és 1983 közt működő katonai diktatúra időszaka volt. A Guerra Sucia, azaz a “piszkos háború” alatt a politikai vezetés irányításával fizikailag is felvették a harcot az ellenzékkel – és általában mindenkivel, akit csak veszélyesnek találtak.
A diktatúra után Raúl Alfonsín kormánya próbálta konszolidálni a demokratikus intézményeket. Több lépést is tettek annak érdekében, hogy a múlt rendszerében civil jogokat megsértő katonákat és rendőröket valamiképp megbüntessék. Ez természetesen nem tetszett a továbbra is nagy befolyással bíró szervezeteknek.
Az egyik legfontosabb ilyen csoport a Carapintadas, azaz a “festett arcúak” volt. A szélsőjobboldali szervezet nyíltan tiltakozott a felelősségre vonás ellen, az elégedetlenségük egészen felkelésig fajult – nem is egyszer.
1987 áprilisa: bukás, 1988 januárja: bukás, 1988 decembere: bukás, 1990 decembere: bukás. Ezen menetelést olvasva joggal merül fel a kérdés, miért nem került előkelőbb helyre a kudarcos puccsok listáján a Carapintadas kísérletsorozata. A válasz egyszerű: a folyamatos lázadásoktól a politikai vezetés végül beadta a derekát, és több, a Guerra Suciában érintett katona is kegyelmet kapott. A csoport tehát hosszú távon elérte célját.
Olyannyira, hogy a szervezetből később többen politikai karrierbe kezdtek – az egyik vezető, Aldo Rico még saját pártot is alapított.
5. Nem vették komolyan a tömegeket
Az első világháború utáni Németország igen csúf hely volt – már ami a politikai állapotokat illeti.
1920 telén a Weimari Köztársaságban érdekes helyzet állt elő: a szociáldemokraták inkább a jobb-, semmint a baloldali szövetséget keresték. 1920 januárjában a Friedrich Ebert vezette kormány intézkedései miatt tüntetést szerveztek a Reichstag elé, a rendőrség a tömegbe lőtt. A további megmozdulásoktól tartva Eberték meglepőt húztak: következő lépésük nem a felelősek felkutatása, hanem a sztrájk- és tüntetési tilalom elrendelése volt.
Közben márciusban Walther von Lüttwitz tábornok követelésekkel állt a kormány elé, melynek gerincét az új választások kiírása adta. Ebert természetesen megtagadta a kérést, és felmentette a tábornokot az észak-német védelmi körzet parancsnoki beosztásából.
Von Lüvitz így szélsőjobboldali katonai puccsot szervezett, melynek politikai irányítását Wolfgang Kapp látta el. Miután a csoport elfoglalta Berlint, Kapp kikiáltotta a kormány bukását és a békerevíziót, sőt, kancellárnak nyilvánította magát.
Erre Ebert általános sztrájkra szólította fel a nemzetet – úgy, hogy nem sokkal korábban épp az ő asszisztálásával lőttek a tüntető tömegbe. Furcsamód a kérésnek rengetegen eleget tettek, Kapp puccsa két nap alatt megdőlt – így hiába hitte magát kancellárnak, végül Svédországba kellett menekülnie, ahonnan csak 1922-ben tért haza.
3. A világ leghíresebb puccskísérlete
A Hitler-Ludendorff-Putsch, azaz a müncheni sörpuccs hiába a világ egyik leghíresebb államcsíny-kísérlete, ez most csak a harmadik helyhez elég.
Az Adolf Hitler és Erich Ludendorff vezette akció 1923. november 8 és 9. közt zajlott. A későbbi Führer már a puccs megkezdésekor azt állította, hogy mind a hadsereg, mind a rendőrség a nemzetszocializmus oldalán áll. A valóság azonban egészen más volt.
A rendfenntartó szervek ugyanis ellenálltak, ráadásul a kommunikációjuk is többnyire megfelelően működött. Ezzel szemben a puccsisták információközlése akadozott, túlbecsülték a képességeiket, és több meggondolatlanságot is elkövettek.
Az erőszakos kísérlet vége ezért hatalmas bukás lett. A hosszúra nyúlt éjszaka után, november 9-én reggel a rendőrsorfallal szemben felvonuló szimpatizánsok nem álltak meg a felszólítására, végül rövid, de heves tűzpárbaj alakult ki. Az összecsapásban Hitler is megsebesült: a belekaroló Max Erwin von Scheubner-Richtert halálos lövés érte, a férfi zuhanás közben olyan erővel rántotta le a vezetőt, hogy annak kificamodott a válla.
Hitlert november 11-én tartóztatták le, börtönévei alatt írta meg a Mein Kampfot. Próbálkozása azért nem kerülhetett előkelőbb helyre, mert rengeteg támogatója volt, és esélyei sem voltak annyira kilátástalanok, mint a következő két versenyzőé.
2. Károlynak nem jött be a duplázás
Ne töltse el szívünket büszkeséggel, hogy a versenyben magyar kötődésű uralkodó lett az ezüstérmes: IV. Károly tragikomédiába illő fellépése szinte fáj.
A mai történetírásban egyre többen gondolják úgy, hogy a “királypuccsok”-ként elhíresült események jogilag nem voltak államcsínyek – az elmélet egyik fő támogatója Romsics Ignác. Az egyszerűség kedvéért a kísérleteket most mégis ide soroljuk, már csak a történet kellemetlensége miatt is.
Az első világháború után Károly nem tervezte hosszútávúra önkéntes száműzetését. Az egykori uralkodó először 1921 tavaszán próbálkozott a visszatéréssel, a hatalomátvétel egy igen furcsa módját választva.
Károly magyarországi híveit sem értesítve utazott hazánkba. Ellátogatott Budapestre, ahol előbb csak ide-oda rohangált a városban, míg végül felkereste Horthy Miklóst, és szó szerint elkérte tőle a hatalmat. A kormányzó az antant nyomására – és valószínűleg azért saját ambícióitól is vezérelve – nem teljesítette az exkirály kívánságát, aki végül fegyveresek kíséretében hagyta el az országot.
1921 októberében azonban újabb kísérletet tett. Ezúttal egy személyesen eltérített repülőgéppel érkezett Magyarországra – a gépből állítólag kifogyott az üzemanyag, így a semmi közepén, Dénesfa határában landolt.
Az uralkodó rövid egyeztetés után támogatói kíséretében indult meg a főváros felé, azonban lassan haladtak. Károly túl sok helyen állt meg beszédet tartani. Budaörshöz érve a Habsburg-ellenesek már felkészültek: egy egyetemistákból szervezett csoport támadt a királyi menetre.
A rövid tűzharc után Károlyék megadták magukat, az utolsó magyar király pedig nem sokkal később már spanyolnáthában szenvedett Madeira szigetén.
1. Fél Európa rajta nevetett
Charles-Louis Napoléon Bonaparte mindent megtett, hogy hírhedt nagybátyja nyomdokaiba lépjen. Az idősebb Napóleon azonban valószínűleg jobban értett a puccsszervezéshez.
Charles-Louis már az 1830-as években úgy érezte: ő a Bonaparte-család feje. Ennek jegyében 1836. október 30-án, reggel hat órakor megkísérelte a hatalomátvételt: néhány társával betört egy laktanyába, ahol gyújtó hangulatú beszédet tartott a katonáknak. A szónoklat nem jött be, nyolckor már letartóztatták, mindenki rajta nevetett.
Az ambiciózus kalandor azonban nem adta fel. 1840. augusztus 6-án hajnali ötkor szállt partra, az észak-franciaországi Boulogne-ban, több mint félszáz követőjével. A cél ismét a helyőrség megnyerése volt, és az előző próbálkozáshoz képest hatalmas eredményt értek el a puccsisták: a későbbi III. Napóleont csak kilenc óra körül kapták el, és ezzel majdnem kétszeresére javult a teljesítménye. Igaz, menekülés közben a tengerbe esett és megsérült a lába, így ismét volt miért kacagnia a francia népnek.
A politikust ekkor már börtönbüntetésre ítélték. Ham erődjében “nagyon szigorúan” ellenőrizték mindennapjait: két gyermeket nemzett egy helyi varrónővel, később építőmunkásnak álcázva szökött meg.
Charles-Louis-nak végül mégis összejött: 1851. december 2-án, már mint elnök hajtott végre államcsínyt. Ennek ellenére a józan észnek teljesen ellentmondó, néhány óra leforgása alatt levert próbálkozásai miatt méltán övé az első hely.
