Az Egyesült Államok – és így talán a világ – legismertebb reklámfilmrendezője Joe Pytka, az extravagáns kinézetű veterán filmes. Több mint 5000 reklámfilmmel, számtalan elismeréssel a háta mögött Pytka még ma is aktív, sokat foglalkoztatott szakember.
Nagyszülei Lengyelországban születtek, ő azonban már Pittsburgh külvárosában nőtt fel. Álmai között szerepelt, hogy ünnepelt atléta és festő legyen. Ennek ellenére, apja praktikus szempontjait betartva, a pittsburghi egyetemen vegyészmérnöknek tanult, amit szívből gyűlölt.
A változást az hozta, hogy állást kapott a WRS Motion Picture and Vide Lab nevű helybéli cégnél. Ott tanulta meg a filmcsinálás alapjait: a felvételt, a vágást, a különféle filmes technikákat. Eredetileg szinte csak dokumentumfilmeket készített, amelyekből megtanult egy fontos dolgot: az élő, hús-vér szereplők sokszor hatásosabbak, mint a színészek. Ez a szenvedélye vezette a reklámok felé is. Történt, hogy pénzt kellett felhajtania valamelyik éppen soron következő dokumentumfilmjéhez, és úgy gondolta, áthidaló megoldásként reklámfilmmel tölti fel költségvetését. Reklámfilmjei aztán szép lassan kezdték felhívni rá a figyelmet – különösen a San Franciscó-i reklámvilág berkeiben kérdezték egyre többen: ki ez a tehetséges fickó?
Riasztó munkastílus
„Bosszantó agitátor vagyok” – állítja magáról. „A félelmet és a megfélemlítést használom. Ez bejön a Katolikus Egyháznak, és működik nekem is.” Elszántságára jellemző az a csaknem 30 éves történet, mely szerint egyszer egy hangkeverést kellett készítenie, de szüksége volt hozzá egy jó helyre, amit már kinézett magának – történetesen egyik ismerőse munkahelyét. Ezen a helyen nem volt riasztó beépítve. Pytka így zárás előtt belopódzott, éjjel megcsinálta a mixet, majd reggel, nyitás előtt szépen kisomfordált.
Forgatásokon gyakran előfordul, hogy egész mondatokat ír át, mert a dokumentumfilmeken edződött hallásának néha valami nem tetszik. Ha egy jobb megoldást lát, amitől a reklám is nagyobbat durranhat, leforgatja a saját verzióját is. Ha a színész fogékony erre, improvizálni hagyja, hátha valami jó sül ki belőle.
Langaléta patrióta
Pytka forgatási stílusa (az ellentmondást nem tűrő makacsság, a részletek kidolgozása iránti vágy, a tökéletesség hajhászása) annyira megfogja az ottlévőket, hogy még Larry Bird, a leghíresebb fehér kosárlabdás is megemlítette naplójában, csupa jókat zengve a hórihorgas termetű rendezőről. Joe Pytka fogalom. Ezt nem is az mutatja, hogy reklámfilmes létére – ő magát persze filmkészítőnek nevezi – két nagyjátékfilmet is rendezett, közte a Michael Jordan és Tapsi Hapsi fémjelezte Space Jamet, hanem az, hogy a szeptember 11-ei tragédia után ő készíthette el a többek közt Woody Allent és Henry Kissingert is felvonultató, New York polgárait bátorító szpotokat.
Még egy különcsége van az egykori dokumentumfilmesnek: minden forgatásra, legyen az akár az északi, akár a déli félgömbön, magával viszi hordozható kosárlabdagyűrűjét.
Állásváltás
Az angolok hagyományőrzők és hidegvérűek – erre az állításra mindenképpen rácáfol Frank Budgennek, napjaink egyik legfelkapottabb brit rendezőcsillagának története. Budgen, akárcsak sikeres rendezőtársai, eredetileg a Manchesteri Politechnikumban tanult dizájnt. Karrierje három londoni ügynökségen át vezetett: a BBDO-ban kezdte, következett a Saatchi & Saatchi, majd a DDB zárta a sort. A legérdekesebb mégis az, hogy ezeken a helyeken szövegíróként dolgozott!
Később érlelődött meg benne a gondolat: mi lenne, ha a reklámcsinálás másik oldalán foglalna helyet, mondjuk a rendezői székben. Először – még ügynökségi alkalmazottként – kierőltette cégétől, hogy ő rendezhessen filmet, így született meg első saját reklámfilmje, a „True Love”. Ennek sikerén felbuzdulva rendszeresen készített reklámfilmeket, de még ügynökségi keretek között. 1991-ben aztán aláírta első szerződését nem reklámügynökségi rendezőként is a londoni Paul Weiland filmvállalattal.
Ő maga úgy véli, sokat segít az együttműködésben az ügynökségekkel, hogy ő is beszéli a nyelvüket, hiszen abból a háttérből jött.
Hobbifilmes
Frank Budgen szinte primadonnának mondható abban az értelemben, hogy egy évben mindössze csak 4 reklámfilmet forgat! Ezt a luxust más filmkészítő nemigen engedheti meg magának. „Először mindig a forgatókönyvet nézem meg, és ha megfogott, benne vagyok.” Így vág neki egy-egy megbízatásnak. Szerinte a legfontosabb a jó casting. „Ez az, amit az ügyfelek nem értenek meg. Az ügyfélnek egy filmben is igazi személyként kell megmutatkoznia, nem egy mindennapi, ezerszer látott embernek, abból van elég.” Éppen ezért Bidgen szeretné, ha az ügyfelek jobban kivennék a részüket a reklámfilmek készítésében, és jobbra, többre vágynának. A sztárrendező kárhoztatja azt az amerikai gyakorlatot – ami egyébként a hollywoodi filmgyártásra is jellemző –, hogy a rendezők nem korlátlan urai produktumaiknak; vagyis az utómunkálatok során már nem kell (szabad?) részt venniük a folyamatokban. Ha leforgatták a filmet, a mórok mehetnek. Budgen ezt azzal igyekszik kivédeni, hogy többféle variációt is leforgat; esélyt ad a legjobb választásra akkor is, amikor ő már nincs személyesen jelen a stúdióban.
Férfias játékok
Legkedvesebb munkája a londoni TBWA számára készített Nissan-film. Ebben egy lökött miami meteorológus bejelenti, hogy hamarosan szörnyű erejű hurrikán söpör végig a városon. Szavai meghozzák a hatást: az utcák elnéptelenednek, a boltok bezárnak, Miami úgy néz ki, mint egy kísértetjárta hely. És ekkor látjuk a meteorológust, ahogy az üres utcán hazafelé tart Nissanjával.
Másik érdekes munkája a Miller Lite-nak készült. Ebben a szpotban hatalmas partit tartanak a mennyben, de a fergeteges hangulat csak addig tart, ameddig ki nem ürül a hűtő. Nosza, isteni beavatkozással közlekedési káoszt okoznak a földbolygón, és a zűrzavarban megkaparintják a söröket. A jó sörök a mennybe mennek – ezzel a szentenciával zárul a film.
Frank Budgen egyik leghíresebb, Cannes-i Aranyoroszlánt nyert alkotása a „Hegy”. A PlayStation 2 számára készített filmben Shirley Temple zenéjére több száz ember mászik egymás hátára, hogy a Sony játékkonzoljának „fun, anyone?” szlogenjét még jobban belevésse a fogyasztók elméjébe.
Macskák és emberek
De nem csak angolszász környezetből nőhet ki humoros zsenipalánta, itt van mindjárt a cseh származású Ivan Zacharias. A még csak alig harmincéves rendező 19 évesen a prágai FAMU filmakadémia hallgatója lett. Első reklámfilmje, a prágai Young & Rubicamnek készített Pillsner az 1994-es Golden Drumon Aranydob-díjat nyert. 1997-ben pedig az ifjú tehetség már Ezüstoroszlán-díjat vehetett át Cannes-ban „Insight” című filmjéért. Ebben a Whiskast reklámozva új szemszögből mutatta be a macskák lelkivilágát. Ivan Zacharias lelkivilágával pedig valószínűleg nincs nagy probléma: Stunt City című Rexona-filmje az utóbbi idők egyik legfigyelemreméltóbb munkája.
Zacharias a rendezők „európai” csoportjához sorolja magát, azokhoz, akiknek a felvétellel még nem ér véget a reklámfilmgyártás. Hasonló háttérből jön, mint neves pályatársa, az előzőekben idézett Frank Budgen – dokumentumfilmeket gyártott. „Ebből tanultam meg élő emberekkel dolgozni. Itt minden tervezetlen, nyitva kell tartani a szemem. Hasonlóan a kereskedelmi témájú filmezéshez, bármikor történhet olyan véletlen esemény, amelytől jobb lesz a kész anyag.”
