Gazdaság

Sebők Miklós: Orbánék a válságkezeléskor ingyenebédet adtak a nagyvállalkozóknak

„Nagy válság idején a világ minden országában pénzt osztanak az emberek között” – mondta a 24.hu-nak adott interjújában Sebők Miklós. A közgazdász-politikatudós szerint bár a magyar kormány nem ezt tette, válságkezelésének volt egy jó, egy rossz és egy csúf oldala. Ez utóbbi kategóriába tartoznak a hotelek felújítására kiosztott tízmilliárdok. Szerinte ugyanis akkor lehet profitábilis vállalkozásoknak állami támogatást adni nem kölcsön vagy garancia formájában, ha ehhez nagyon súlyos feltételek kapcsolódnak, például a munkahelyek megtartásának követelménye. A kutató beszélt arról is, milyen következményei lehetnek Donald Trump esetleges, illetve Angela Merkel biztos távozásának, azaz mi hozhat drámai fordulatot az Orbán-rendszer fejlődésében.

Amikor a pénzügyi mentőcsomagok ingyenebédét osztják, jó lenne, ha azoknak is jutna, akiknek a válságmentes hétköznapokon is csak nehezen telik meleg ételre – írta a 24.hu-n március elején, a koronaválság előtt megjelent cikkében. Jutott nekik meleg étel?

Nem elég.

Mennyi az elég?

Ezt ahhoz lehet mérni, hogy más országokban hogyan szervezték meg a válságkezelést, hogyan osztották el a rendelkezésre álló erőforrásokat. Azt lehet mondani, hogy a magyar válságkezelés nem csupán lassabb volt, mint a környező országokban látott beavatkozások, de nagyságrendje is kisebb volt. Hogy példát is említsek: Szlovéniában már március elején GDP százalékpontos mértékben jelentettek be intézkedéseket, miközben idehaza ez csak a hónap végére valósult meg. Szlovákiában két lépésben, márciusban és áprilisban a GDP 9 százalékának megfelelő összeget költöttek el. Ha ezt magyar számokra fordítjuk le: a GDP-nk nominálisan nagyságrendileg 40 ezer milliárd forint, azaz a GDP egy százalékpontjának 400 milliárd forint felel meg. Az eredetileg felhasználni tervezett országvédelmi alap nagyjából ekkora, 378 milliárd volt. Ez egy kilencede annak, amivel Szlovákia indította a vírus első hónapját. Ezután itthon is felgyorsultak az események, bevezették a járvány elleni védekezési, valamint a gazdaságvédelmi alapot, így már ezermilliárdos nagyságrendről beszélhettünk. Ám ezen belül az új pénz, amit a költségvetés saját hiányának növelésével vagy adóemeléssel biztosított volna a lakosság és a vállalatok számára, minimális volt.

Összességében azt lehet mondani, hogy a válságkezelésre szánt, ezen belül nem egészségügyi célra költött összeg nagysága majdnem minden fejlett országtól elmarad. Az Egyesült Államokban a GDP 10 százalékát költötték a válságkezelésnek egyetlen ütemére.

Mi az oka a magyarországi visszafogottságnak?

A magyar logika az Orbán-kormány egyik alapvetésén nyugszik, amely szerint a költségvetési hiány nem szállhat el. Ennek az a politikai magyarázata, hogy így kívül maradhatunk a túlzottdeficit-eljáráson, aminek köszönhetően az Európa Unió jórészt nem szólhat bele, hogy az uniós támogatásokon felül mihez kezdünk a saját forrásainkkal.

Ez fontos tudás, nem? Megtanulhatták a szocialista kormányzás nyolc évéből, hogy milyen korlátokkal jár a felügyelet.

Tanultak belőle, de ez az elkötelezettség még erősebben kötődik a 2010-es évek eleji „szabadságharcos” időszakukhoz. Akkor döntötték el, hogy Brüsszellel nem akarnak együttműködni, a saját útjukat akarják járni. Ez tehát az egyik ok, ám ez hibás tétel. Mert pontosan az ilyen válságidőszakokban kell drasztikusan megemelni a költségvetési hiányt, ezt hívják anticiklikus gazdaságpolitikának. Ennek az ésszerűségét és fontosságát mindenki megtanulja az első évben az egyetemen.

Ez nem pont olyan tankönyvi logika, amit az élet aztán nem igazol vissza? Matolcsy György lépései után is mennyiszer mondták, hogy mindjárt összedől a magyar gazdaság, erre majd évtizedes konjunktúra következett.

Az igaz, hogy a korábbi dogmák érvénytelenek. Ennek legszebb példája, hogy nemrégiben több száz közgazdász írt alá egy nyílt levelet: sokkal nagyobb állami szerepvállalásra ösztönözték az Orbán-kormányt. Köztük voltak többen olyanok, akik korábban egész karrierjüket a megszorítások politikájára áldozták. Matolcsy Györgynek tehát sok szempontból igaza volt, amikor azt mondta, hogy megújulásra volt szükség a közgazdasági gondolkodásban. Ám ezt azért nem ő találta ki, nem ő kezdte el, az egész világon láttuk a változást. A nagy gazdasági válság után rájöttek, hogy a konvencionális monetáris eszközökkel, például a nullához közeli kamatszint mellett a kamatpolitikával nem lehet érdemi eredményt elérni. Azaz nem konvencionális, Matolcsy nyelvén szólva unortodox eszközökre is szükség van a gazdaság talpra állásához. Ma a maga területén az a fősodor, amit a jegybank képvisel, miközben ugyanez nem mondható el a kormányról a költségvetési politika esetében.

A válságkezelés nagyságrendjéről volt szó, a pénz elosztásáról azonban nem. Ha kevés is volt a forint, az legalább jó helyre ment?

A napokban elhunyt Ennio Morriconét megidézve mondhatjuk: a magyar válságkezelésnek van a jó, a rossz és a csúf része.

Kezdjük a jóval.

Az ilyen intézkedések közé tartoznak a sok országban látott megoldások, amelyek éppen ezért nem is kifejezetten innovatív lépések.

Természetesen jó az, hogy az egészségügyben dolgozók kaptak bruttó 500 ezer forint egyszeri bérkiegészítést, még ha az államtitkárok közben havi bruttó 450 ezer forint bérkiegészítést kaptak is, tehát éves kitekintésben a tízszeresét kasszírozták, mint az egészségügyi dolgozók.

Szintén jó intézkedés volt a hiteltörlesztési moratórium bevezetése, a járulékok átmeneti csökkentése, miként az is, hogy számos időleges adókönnyítés megvalósult. Ezek ugyanakkor mind a standard gazdaságpolitikai eszköztár részei a világ minden országában.

Orbán Viktor és Matolcsy György. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Ezek miért standard lépések? Első ránézésre nem megszokottnak néznek ki.  

Ha körbenézünk a világban, azt látjuk, hogy az országok jelentős mértékben tanulnak egymástól. Nem a nulláról kezd mindenki ötletelni, hanem követik egymást, és a nemzetközi intézmények is fogalmaznak meg ajánlásokat. A tanulásra egy példa a németektől átvett Kurzarbeit bevezetése Magyarországon. Még akkor is, ha elsőre nem sikerült jól megalkotni a szabályokat, ami miatt egy hónapig alig tudták a cégek igénybe venni a támogatást. Ettől függetlenül ez jó intézkedés volt, csak nem optimálisan vezették be.

Mi a rossz?

A legnagyobb rossz egészen érthetetlen dolog. Nagy válság idején a világ minden országában a keresletet próbálják aládúcolni, pénzt osztanak az emberek között. Semmilyen más megoldás nincs olyan helyzetben, amikor nincs importkereslet, tehát külföldről nem jön be pénz, a kormányzati kereslet pedig véges, mert egyszerűen nem lehet mindent állami vásárlással megoldani. Nem tud a kormány hurkát, kolbászt és gyümölcsöt is nyakló nélkül vásárolni, noha az iskolatej- és –gyümölcsprogram nagyon hasznos. A kereslet hiánya még az egyébként jól működő vállalkozásokat is kivérezteti. Az egész lakosság szükségleteit képtelenség így kielégíteni.

Amikor ennyire eltűnik a pénz a gazdaságból, mint most, akkor pénzt kell osztani az emberek között. Ezt többféle módon lehet megtenni, a legegyszerűbb az, hogy küldünk mindenkinek levásárolható utalványt, csekket, készpénzt.

Ez a juttatás több mint 1000 dollár, azaz több mint háromszázezer forint volt fejenként az Egyesült Államokban, a németeknél minden gyermek után kaptak a családok százezer forintnyi összeget. Ezzel generálnak keresletet, amit nem tud megtenni se az állam, se a külföld, se a vállalkozások.

Értem, hogy ez egy látásmód, de miért lenne normatív értelemben jó? Hiszen mindennek ellentmond, amin az orbáni politika tíz éve építkezik: mindig azt üzenik, nincs ingyenpénz.

Ez tökéletesen így van, és ez egyúttal jelzi is, hogy az Orbán-kormány gazdaságpolitikájának nem önmagában a klientúraépítés a lényege. Van egy sajátos gazdaságfilozófiájuk, amit a miniszterelnök úgy fogalmazott meg, hogy „ha munka van, minden van”. Magyarul ők minden körülmények között csak a munkaadókat akarják támogatni, minden támogatást rajtuk keresztül akarnak eljuttatni az emberekhez. Ez vezet át a rossztól a csúfra. Ami az, hogy ahelyett, hogy például a családi pótlékot megemelték volna, a munkaadóknak adtak érdemi feltételek nélkül forrásokat arra számítva, hogy ez a többletpénz majd valahogy lecsorog a munkavállalókhoz is. De az ilyen lecsorgási hatás a gazdaságpolitikai mitológia része és a fejlett országok tekintetében a kutatások nem támasztják alá érvényességét.

Erre okkal mondhatnák a kormány oldaláról, hogy a lehető legszélesebb körben támogatják a nagycsaládokat, adózási kedvezményeik például nehezen lennének fokozhatóak.

Ilyenkor azoknak kell adni a pénzt, akiknek a legnagyobb szükségük van rá. A családi adókedvezmény-rendszer perverz újraelosztás: a legnagyobb jövedelmű családok tudják lehívni a legnagyobb összeget. Ezzel szemben a családi pótlék univerzális, mindenki megkapja. Ilyen helyzetben minden gyerekhez el kell jutni, különösen a leghátrányosabb helyzetben lévőkhöz. A munkanélkülivé váló szülők számára kell többletforrást biztosítani, hogy megakadályozzuk a lecsúszást. Ehhez képest az álláskeresési járadék, a régi munkanélküli segély idejét a válság idején se hosszabbították meg.

De miért nem logikus az, amit csinálnak? Hiszen azt mondják, legyen meg inkább a munkahely, elvégre az hosszú távon sokkal hasznosabb, mint egy egyszeri 50 ezer forintos ajándék.

Csakhogy ez nem vagy-vagy, hanem is. Ezért mondtam, hogy vannak a válságkezelésüknek jó és nem jó elemei. Például hogy nem használják az ilyen jövedelemtámogatási eszközöket. De ez mutatja ismét a csúf részt: merthogy arra hivatkoznak, erre nem lehet költeni, de nézzük meg, mire költöttek helyette. Azt például éppen a 24.hu írta meg, hogy a Kisfaludy-program keretében turisztikai vállalkozásoknak 85 milliárd forint vissza nem térítendő támogatást osztottak szét. Eközben az idei költségvetésben 5 és fél milliárd forint jut bölcsőde-felújításra. Azaz ennek több mint a tízszeresét költik szállodák felújítására, a kérdés az: ez miként segít abban, hogy kikecmeregjünk a válságból és kinek lesz hasznos a válság után? Lecsorgásról nem beszélhetünk, mivel semmilyen módon nem segíti az egyszerű munkavállalókat vagy  nyugdíjasokat ha nagyvállalkozók kapnak vissza nem térítendő pénzt a szállodáikra. Még azokat sem segíti, akik ezekben a szállodákban dolgoztak, mert a támogatásokhoz jellemzően nincs hozzárendelve létszámmegtartási kötelezettség.

Ez a nagyon csúf része a gazdaságpolitikának: olyanoknak adnak ingyenpénzt, akik jó időkben profitábilis vállalkozásokat üzemeltetnek. Már pedig ahogy egy kormányközeli üzletember a napokban megfogalmazta: már két éven belül visszatérhet a turizmus a megszokott, profitábilis kerékvágásába. Ráadásul a támogatásért cserébe tulajdonrészt sem kér az állam, ez az igazi ingyenebéd a nagyvállalkozóknak.

A Lifestyle Hotel Mátra épülete Fotó: Ivándi-Szabó Balázs/24.hu

A már említett cikkében azt írta: „A kialakult helyzetben, mint oly sok más válság esetében fennáll a veszély, hogy egyes gazdasági szereplők a jó időkben a profitra sajátjukként, míg a rossz időkben a veszteségekre a köz veszteségeként tekintsenek”. A szállodaépítési támogatás ebbe a kategóriába tartozik?

Sajnos beigazolódott ez a félelem. De ez sem kizárólag valamifajta belföldi klientúraépítésről szól. Semmilyen vállalkozó, se külföldi, se magyar nem kaphat ingyen juttatást profitábilis tevékenységre úgy, hogy ahhoz nincs hozzárendelve munkahelymegtartási kötelezettség. Ez volt a magyar privatizáció egyik rákfenéje. Ráadásul a mai napig folytatódó gyakorlat például az egyes átláthatatlan körülmények között kiválasztott multiknak juttatott, adott esetben akár 1 millió forintos fejenkénti munkahelylétesítési támogatás. Nyilván más, például hazai kis és középvállalatok vezetői is örülnének, ha az alaptevékenységükért ilyen jutalmat kapnának. A modern államnak az a feladata, hogy a kapitalista piacgazdaság működésének káros társadalmi vagy környezeti következményeit kezelje. Ehhez képest az ilyen támogatásokkal rátesz egy lapáttal a bajokra.

Ez nevezi csúf résznek, de milyen lenne a szép?

Akkor lehet profitábilis vállalkozásoknak állami támogatást juttatni nem kölcsön vagy garancia formájában, hogyha ehhez nagyon súlyos feltételek kapcsolódnak. A 2008-2009-es gazdasági válság idején az amerikai állam a legnagyobb banktulajdonosok egyikévé vált, biztosító-társaságokban lett tulajdonos, majd tíz év elteltével profittal szállt ki a cégekből. Magyarul nem szükségszerű, hogy ez a pénz eltűnjön a közösből.

De ezek nem olyan intézkedések, amelyeket aztán bírálnának a kormány kritikusai, ha megvalósulnának? Érthető formailag a megoldás, hogy kérjek tulajdonrészt a támogatásért cserébe, de ha a kormány megjelenne újabb és újabb piaci társaságokban, alighanem az lenne a vád, hogy újabb területekre teszi be a lábát, mindent elfoglal.

A tapasztalatok fényében jogos lenne a félelem. A kérdés az, hogy a két rossz közül melyiket válasszuk. Mi a rosszabb? Ha összecsomagoljuk az adófizetők pénzét, berakjuk egy nagy ajándékdobozba és odaadjuk kiválasztott vállalkozóknak, vagy az, ha az állam ezzel a vagyonnal gazdálkodni tud, később például tőzsdei úton privatizálja a megszerzett tulajdont? Az én szempontomból csak az számít, hogy az állampolgár, az adófizető, aki a világ legnagyobb áfáját fizeti be a mindennapokban a kenyér és a tej után, ne dotálja azokat a cégvezetőket, akiknek nincs semmi kötelezettségük. Tehát a két rossz közül azt választanám, hogy az állam szerezzen tulajdonrészt ezekben a cégekben, és akkor a kockázatmegosztás mellett a profitmegosztás is világossá válik.

Többször hangsúlyozta, hogy nem a klientúraépítés, hanem a gazdaságfilozófia az orbáni politikai lényege. Ám a nap végén mégis ott kötünk ki, hogy Mészáros Lőrinc kapja a legtöbbet

Ez a csúf része a gazdaságpolitikának, de nem fogadom el, hogy ez a kizárólagos téma, miközben gyakran néhány tízmilliárd forintról beszélünk, az ezermilliárdos tételek meg elsikkadnak pusztán azért mert nem érintett bennük a miniszterelnök egy barátja vagy családtagja. Vagy vehetünk kisebb dolgokat is:  a pártoktól elvontak másfél milliárdot, noha a pártok finanszírozása a demokrácia működésének legelemibb feltétele, ennek köszönhetően kevésbé vannak kitéve a korrupciónak, de e közben a Miniszterelnöki Kabinetiroda saját működésére költ 6 milliárdot, kampányokra pedig további 24 milliárdot. Az önkormányzatoktól szolidaritási hozzájárulás címén elvesznek több mint 40 milliárdot, miközben csak a Liget-projektre 27 milliárd van elkülönítve. Miért veszik el az önkormányzatoktól, hogy aztán egy olyan nyilvánvalóan egy konkrét  önkormányzatot érintő beruházásra költsék, amely a válságkezelést semmilyen módon nem segíti?

Az új Néprajzi Múzeum építése a Dózsa György úton. Fotó: Ivándi-Szabó Balázs/24.hu

Most az idei költségvetésről beszélünk. A 2021-es büdzsé jellegét hasonlónak látja?

Ugyanezen az úton mennek tovább, ám egy nagyságrenddel azért nagyobb összeget szánnak válságkezelésre. Ami eddig ezermilliárdos tétel volt, az most már kétezer milliárdos. Ám ez még mindig a GDP öt százalékának nagyságrendje. Ami vagy azt jelenti, hogy a kormány nem számol azzal, hogy nagy visszaesés lesz, amit súlyos társadalmi következmények kísérnek, vagy pedig egyszerűen alulkalkulálja, hogy mennyire van szükség ahhoz, hogy a társadalmat megvédje a káros hatásoktól.

Ha jól értjük kívülről, erről az ország vezetésében is vita van: Varga Mihály pénzügyminiszter jelentősebb visszaesésre, Matolcsy György jegybankelnök egyenesen növekedésre számít. Így nyilván a beavatkozás mértéke is konfliktusforrás.

Ez abszolút vita tárgya, és ez e ponton már nem is tudományos kérdés. Az Európai Bizottság hétszázalékos visszaesést jósol Magyarországra, míg Matolcsy szerint inkább növekedés lesz.

Azt mondja, nem tudományos kérdés, de ezek a homlokegyenest eltérő számítások nem karikírozzák ezt a tudományt?

Normál esetben igaza is lehetne ezzel a felvetéssel és pont a nagy válság bizonyította, hogy nagyobb szerénységre van szükség a közgazdász szakma részéről. A jelenlegi helyzetben azonban azért nem lehet azt mondani, hogy ez az előrejelzők hibája, mert egyszerűen nem lehet tudni, hogy például milyen intézkedésekre lesz szükség akkor, ha jön egy második vírushullám. A modellek az alapján tesznek előrejelzést, hogy milyen feltevésekkel dolgoznak. Például azzal számolnak, hogy minden marad a régiben, vagy azzal, hogy új lépésekre lesz szükség, kérdés, milyen olajárral számolnak, és így tovább. Az biztos, hogy idehaza nagyon bíznak abban, hogy a gazdaságban nem történt semmilyen súlyos törés, tehát az a kampó, amit a miniszterelnök a turizmusnak jósolt, más gazdasági ágazatokban nem valósul meg. Úgy érzik, hogy ezzel a limitált beavatkozással, anélkül, hogy érdemi segítséget adnának a családoknak, képesek kézben tartani az ügyet. A jövő dönti el, igazuk van-e.

Megint visszatérünk ahhoz, hogy irtózatosan ragaszkodnak a hiány tartásához. Ez, ugye, érthető, mert az egész orbáni politika alapja a mozgástér, és nyilvánvaló, hogy a költekezés, a hitelek azonnal kitettséget jelentenek. Már a 2002-es választási vereség egyik lehetséges orbáni magyarázata is a mozgástér hiánya volt, a pénzügyi rendszer szereplői, a hazai csúcsgazdagok szorításában nem volt helye politizálni. 2010 óta viszont éppen az a tapasztalata, hogy képes megteremteni a mozgásteret, tud alternatívat lépni, nem egyirányú utcában mozog.

Minden túlzás nélkül mondható, hogy geostratégiai elvek mentén is zajlik a gazdaságpolitika. Ha azt nézzük, hogy a paksi beruházásra újabb 116 milliárdot különítettek el, ha arra gondolunk, hogy a válság egyik legnagyobb intézkedése a Budapest-Belgrád vasútvonal fejlesztése, ami érdemi, tartós munkahelyteremtéssel csak nagyon nagy áttéteken keresztül járhat, akkor máris 200 milliárd forintnál járunk, ami kiteszi az eredeti országvédelmi alap felét.

De arra is elköltünk ötmilliárd forintot, hogy az orosz beruházási banknak Magyarországon legyen a székhelye, tehát nagyjából annyit szánunk erre saját forrásból, mint az említett bölcsődefejlesztésre. Mindez azt jelzi, hogy világos elvek alapján zajlik a gazdaságpolitika megalkotása: Brüsszellel szemben lazítani kell a köteléket, de sokkal szorosabb együttműködésre kell törekedni Kínával és Oroszországgal.

Ezzel elérhető, hogy többfelé tudjanak mozogni, nem?

Kétségtelen, hogy diverzifikálja a kitettségeket, de ennek nagyon nagy kockázatai vannak, mert ezek a szerződések több tízéves kötelezettségekkel járnak. Mi lesz akkor, ha a kínaiak mégis más irányba akarják vezetni az új Selyemútjukat? Mi lesz akkor, ha az orosz technológia teljesen idejemúlttá válik? Ugyanebből a pénzből meg lehetne például finanszírozni azt, amit Merkel a mostani gazdasági csomagjában csinál, hogy hatalmas támogatást ad a nem csupán az elit számára elérhető elektromos autók vásárlására. Ez egy elhalasztott lehetőség a kormány részéről, hogy átálljon a zöld gazdaságra, miközben itt is vannak jó intézkedések, például az egyszer használatos műanyagok betiltása.

Többször is a merkeli politikát említette példaként, ám Orbánék őt egyébként is a régi iskolát képviselő politikusnak tekintik. Hasonlítanak-e a magyar politikák például az úttörőként emlegetett Donald Trump megoldásaihoz?

Trumpnak sohasem jutna az eszébe, hogy cégek külföldi terjeszkedését és munkahelyteremtését közvetlenül támogassa, mint ahogyan a magyar külgazdasági minisztérium teszi Mongóliától Afrikáig. Trump – részben biztonságpolitikai okokból – az amerikai önellátás elvét vallja, miközben a magyar kormány tudatosan teszi ki magát ezeknek a biztonságpolitikai kockázatoknak, amelyek később jelentkezhetnek.

Csakhogy Trump egy szuperhatalmat vezet. Egy kis ország megteheti, hogy elkötelezi magát egy erőközponthoz és felszámolja az alternatív kapcsolatrendszereket? Miért ne lenne működtethető egy többféle útra koncentráló stratégia?

Nem azt állítom, hogy nem működtethető, hiszen éppen azt mondom: egyáltalán nem arról van szó, hogy csupán a klientúraépítésre fókuszálna a gazdaságpolitika. Van egy világos gazdaságfilozófiájuk, amiről idővel derül majd ki, milyen következményekkel jár Magyarország számára. Még nem látjuk, mit jelent, ha elköltünk egy sok év múlva működőképessé váló atomerőműre több ezer milliárd forintot. Nem látjuk, mi lenne, ha ehelyett az oroszoktól teljesen függetlenül napelemeket terítenénk Magyarországon, miközben jelenleg magánszemélyek nem is pályázhatnak napelem-telepítésre. Azaz ugyanezt a pénzt másként is fel lehetne használni úgy, hogy a végén ugyanaz a kapacitás meglegyen biztonságpolitikai kockázatok nélkül.

Fotó: Marjai János/24.hu

Miért nevezzük biztonságpolitikai kockázatnak a keleti kitettséget? Ha másként értelmezzük, akkor nem lehet, hogy ez biztonságpolitikai garancia? Ez nem nyelvpolitika, ha eleve rizikóként írjuk le?

A befektetéselemző szakirányon nagyon örülnének egy ilyen gondolatmenetnek, hogy a portfóliónkat diverzifikáltuk. De most gazdaságpolitikáról beszélünk. Nézzük meg a kedvenc példámat Srí Lankán: van egy hatalmas kikötő, amit a kínaiak miatt megépítettek, kínai hitelből és azóta is rengeteg probléma van vele és az Új Selyemúthoz kötődő adósságcsapda egyik mintapéldájává vált. Mementója annak, hogy abban bíztak, a kínaiak nem kizárólag önös, hanem közös érdekek szerint működtetik majd gazdasági érdekeltségeiket. Kína egy új globális hatalom, folyamatosan vásárolja fel a világot Brazíliától Afrikán keresztül most már Európáig. Ebben mi játsszunk majd egy nyúlfarknyi szerepet, de tévedés azt gondolni, hogy ez nem kiváltható másik kikötővel, másik útvonallal. Ráadásul mindez rávilágít arra, hogy az eladósodás csak az uniós irányába tilos, más relációban kifejezetten elfogadható.

Ez alapján viszont Trump kereskedelmi háborúja tökéletes lépésként értelmezhető. Ráadásul a gazdasági eredmények szembeszökőek voltak a járvány előtt: szárnyalt a tőzsde, rekordalacsony volt a munkanélküliség, növekedett a gazdaság. Ehhez képest most rettenetes helyzetben van, támogatottsága romokban. Mi történt?

Borzasztó peche van. Az Egyesült Államokban a hivatalban lévő elnök csak extrém katasztrófa esetén veszíti el az újraválasztásáért vívott küzdelmet. Az elmúlt majd harminc évben ilyen nem történt: Bill Clinton, az ifjabb Bush, Obama is megnyerte a második választását is. Ahhoz, hogy hivatalban lévő elnök veszítsen, külső sokkra és elképesztő bénázására van szükség. Ez történt az idősebb Bush esetében, miközben Trumpnál is mindkét feltétel adott jelenleg. A 2008-as válságnál is súlyosabb jelenleg a vírus hatása gazdasági értelemben, miközben saját maga is aláássa az újraválasztása esélyeit azáltal, hogy mindenkit visszaterelt az újranyitásba, így azt látjuk, hogy az Egyesült Államok déli és nyugati felén rekordot döntenek az új megbetegedések, a kinyitott éttermeket és közösségi tereket pedig a Trump-támogató republikánus kormányzók kénytelenek újra becsukni.

Trump nagy öngólt lőtt azzal, hogy nagyon hamar vissza akarta állítani a régi rendet és mindezt csak tetézi az, amit a USA-ban rendszerszintű rasszizmus kapcsán csinál.

Amikor Trump megérkezett, láttuk a Matolcsy-effektust: sokan beszéltek arról, hogy egy héten belül összeomlik az ország, mert egy ilyen ember nem képes vezetni a világ vezető hatalmát. Ehhez képest a Covid-járvány előtt nagyon szép gazdasági eredményeket hozott.

A gazdaságpolitikai gondolkodást az elitek konszenzusa mozgatja. Ez nem feltétlenül tudományos érveken alapul. Ezt a 2008-as válság előtt is láttuk, amikor mindenki azt hitte, remek dolog lesz majdnem ingyen pénzzel elárasztani a gazdaságot, miközben nem szabályozzák, hogy a bankok hogyan helyezik ki ezeket  a forrásokat, aztán kiderült, hogy minden sokkal kockázatosabb volt, mint hitték. Ez a konszenzus megdőlt. Tehát nem szabad túldimenzionálni az egyes narratívákat, ráadásul Trumpnak sok olyan meglátása van, amit a baloldal is osztott az Egyesült Államokban. Ilyen, hogy bizonyos kereskedelmi megállapodások hátrányosak Amerikának, vagy az, hogy Kína manipulálja az árfolyamot, ami miatt az amerikai munkavállalókat érik káros hatások. Ezek az amerikai bal- és jobboldalon egyaránt létező meglátások, amelyekkel szemben a mainstream fenn akarta tartani a status quót. Ám az élet erre rátörte az ajtót azzal, hogy a fehér munkásosztály Trumpot küldte a Fehér Házba. Ilyen értelemben Trump csak tünete annak a sokáig tagadott jelenségnek, hogy az erőltetett globalizáció széles rétegek számára rosszul sült el a fejlett országokban.

A brexit vagy Trump ürügyén is sokszor kerül szóba magyarázatként a munkásosztály elit elleni lázadása. Most hosszan beszélt arról, hogy idehaza a munkavállalókat hogyan nem támogatja az Orbán-kormány, mégsem látunk a fennálló renddel szemben hasonló indulatokat. Ez nem az jelenti, hogy ezek az emberek mégis úgy érzik, gazdaságpolitikai értelemben elégséges támogatást és védelmet kapnak a kormányzattól?

Az komplex kérdés, hogy miért támogatják az Orbán-kormányt. Ebben az ellenzék működése éppen úgy benne van, ahogyan az elképesztő mennyiségű uniós forrás országba áramlása. Egy kormány teljesítménye nem csak arra vezethető vissza, milyen intézkedéseket hoz, hanem számos egyéb külső körülményre is. A médiahelyzetet sem hasonlítanám össze nyugati országok nyilvánosságával, noha ez alapvetően meghatározza, miről értesülnek a választópolgárok.

A magyar viszonyoknál sokkal rugalmasabbnak tűnik az amerikai helyzet: Trump néhány hónapja majdnem biztos újrázónak tűnt, most már tetemes a hátránya, nagyon nehéz a helyzete. Mi a magyarázata egy ilyen gyors, idehaza például leginkább elképzelhetetlen változásnak?

Fontos nézni az ellenfelet. Ha ezúttal is Hillary Clinton lenne a demokraták jelöltje, Trumpnak sokkal nagyobb esélye lenne a győzelemre, mert Bidenre nem működnek azok a negatív sztereotípiák, amelyek tökéletesen alkalmazhatóak Clintonra.

Miért? Hiszen komplett életét az amerikai politikai elitben töltötte, évtizedekig volt szenátor, nyolc évig alelnök, a demokrata mainstream emblematikus alakja.

Nincsenek az amerikai konzervatív néplélekbe bevésődött esetek, amelyek Bidenhez kapcsolódnak, miközben Clintonhoz nagyon sok ilyen tapad. Hillary Clinton nevéhez fűződik egy elbukott egészségügyi reform, külügyminiszter volt, amikor több amerikai diplomata meghalt Bengáziban, az övé volt a híres szerverbotrány is. Ilyen típusú ügyei Bidennek nincsenek. Ezek felépíthetőek lesznek, de Biden joviálisabb figura, nehezebb lesz ezeket rásütni, még ha alelnökként az egyik vezetője is volt az Obama-adminisztrációnak.

Arról beszélt, hogy Trump tünete a globalizáció káros hatásainak. Ám a demokraták nem Bernie Sandersszel, hanem Joe Bidennel látszanak esélyesnek vele szemben. Ez visszatérés a régi világhoz, a lázadás vége?

Biden valójában borzasztó kockázat. Olyan értelemben, hogy nincs világos gazdaságfilozófiája és elvi alapja az ő várható kormányzásának, ráadásul – mondjuk így – az egészségügyi alapjai is erősen kétségesek.

Joe Biden Fotó: Sean Rayford/Getty Images/AFP

Minden korábbinál nagyobb a valószínűsége annak, hogy az alelnök kiválasztása fontos és érdemi döntés lesz. Nagy a tétje, hogy melyik fekete nő lesz a cetlin Biden mellett. Az, hogy a szóba jöhető három-négy politikus közül kit választanak, az akár évtizedekre előre eldöntheti az amerikai politika sorsát. Általában véve nem Biden adja majd meg a következő évek politikai harcainak arcélét, hanem az alelnök, aki várhatóan az örökébe lép majd. Mindettől függetlenül van még egy fontos Biden-rizikó: ő kaméleonként veszi fel a környezetének az ideológiáját. Jelenleg olyan vállalásokat tesz a rendőrség, a rasszizmus elleni harc, gazdaságpolitikai intézkedések ügyében is, amelyeknek megvalósítása egy nem teljesen demokraták uralta Kongresszus mellett nehezen elképzelhető. A csillagok egyáltalán nem úgy állnak, hogy megvalósítható lenne hasonló áttörés, mint amilyen az Obamacare nevű, történelmi jelentőségű egészségügyi reform volt, sokkal inkább elhúzódó háborúra kell számítani.

Az nyilvánvaló, hogy hatalmas geopolitikai fordulatot hoz, ha nincs Trump, hiszen másnaptól egy másik Amerika van. Ám ez csak lehetőség, Merkel viszont már biztosan nem sokáig van. Ha egyszerre lelép két ilyen fontos vezető, érdemi esély van arra, hogy alapjaiban változik meg az, amit a világról tudunk?

A Merkel-váltásnak más a természete, így ott kevesebb az esély a nagy fordulatra. Hiszen valószínűleg valamilyen koalíció kormányozza majd Németországot, amiben a CDU ugyanúgy benne lehet, ahogyan hosszú évek óta a legnagyobb kormánypárt.

De a CDU és a német gazdaságpolitikai ugyanaz Merkel nélkül is?

Merkel nagyon centrista és nyitott a zöld átállásra. Már a fukusimai atomkatasztrófa után bebizonyította, hogy abban hisz, történelmi feladat áll előttünk, zöld irányba kell fordulni. Ezt a konzervatívok széles körben nem osztják. Ugyanakkor egy esetleges CDU-Zöld koalíció nyilván azt jelentené, hogy a politika fókuszában marad az ügy. Tehát Németországban nem számítok olyan fordulatra, mint amit Trump hozott, mert jelenlegi tudásunk mellett nem képzelhető el például egy egypárti AfD-kormány, amely részben megfeleltethető lenne a trumpi fordulatnak. Ami viszont Merkel után is biztos: az, hogy a német kormányfő hogyan viszonyul az uniós támogatásokhoz, a magyarországi befektetésekhez, a média-, szólás- és egyéb szabadságjogok érvényesüléséhez, alapjaiban határozza meg, hogy sikeres lehet-e az a gazdaságfilozófia, amelyet Orbánék képviselnek. Ennek része a multik egy részével való stratégiai partnerség kialakítása, esetleg áron felüli kivásárlásuk, másik részének pedig adókkal, szabályozásokkal való szorongatása, hogy – mint azt a kormányfő világossá tette a bankrendszer kapcsán – helyüket átvehesse üzemeltetőként a magyar nemzeti burzsoázia. Sorsdöntő, hogy a németek hogyan viszonyulnak majd ehhez a gazdaságfilozófiához, ha már nem Merkel lesz a kormányfő, aki ezt alapvetően nem akadályozta. Azaz az új uniós költségvetési ciklus legalább olyan fontos lesz, mint az emlegetett globális folyamatok. Az, hogy Magyarország a 2021 és 2027 közötti időszakban ugyanolyan formában nagyságrendileg ugyanannyi pénzt kap-e, egy utolsó nagy lökés lehet az Orbán-rendszer kiépüléséhez vagy leépüléséhez, például azáltal, hogy az önkormányzatok közvetlenül is lehívhatnak-e jelentős összegeket.

Így az uniós büdzsé és egy újraorientálódó német politika drámai fordulatot hozhat az Orbán-rendszer fejlődésében, de kisebb mértékben ez egy Biden-adminisztráció esetében is megvalósulhat, például a kitiltási botrányhoz hasonló ügyekkel.

Névjegy

Sebők Miklós közgazdász, politikatudós, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Kutatási területe az összehasonlító gazdaság- és pénzügypolitika. Disszertációját a 2008-2009-es nagy pénzügyi válság nemzetközi pénzügypolitikai kezeléséről írta (Hatalom szabályok nélkül, Új Mandátum, 2014), társszerkesztője volt az amerikai politikai magyarországi hatásáról szóló könyvnek (Itt van Amerika!, Athenaeum, 2019), legfrissebb kötete pedig a rendszerváltás óta eltelt időszak gazdaságpolitikai vitáit és intézkedéseit értékeli (Paradigmák fogságában, Napvilág, 2019).

Kiemelt kép: Marjai János/24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.