Nem túlzás úgy fogalmazni, hogy jó ideje a csapból is a munkaerőhiány folyik, a munkáltatók nagyon szenvednek tőle. Szinte nem is volt olyan nagyvállalkozó- vagy szervezeti vezető celebünk, aki az utóbbi időben ne panaszkodott volna ebben a témában.
A panaszkodók többnyire olyan tevékenységet végeznek, melyben a munkaerőköltség jelentős tényező, azaz cégük versenyképességének alapja (néha gyakorlatilag az egyetlen hozzáadott értékük) a termelés során igénybe vett munkaerő alacsony költsége.
Nem is lenne ezzel különösebb baj, csakhogy a munkaerő nem a cég „tulajdonában” van, hanem a munkavállalóéban, így viszont pont a panaszkodó cégvezető/tulajdonos feladata és felelőssége, hogy a munkaerő árváltozásának kockázatát kezelje.
Ha egy cégvezető eddig zselléri szinten tartotta munkavállalóit (és úgy is gondolkodott róluk), akkor nem csoda, ha mostanában komoly meglepetések érik.
Félig-meddig érthető, de….
Annyiban érthető a cégvezetők magatartása, hogy sok-sok évig működött ez a modell, a gondolkodó kívülállók számára persze nyilvánvaló volt a helyzet és annak kockázatai, de azért sokáig lehetett jó pénzt keresni ezzel a felfogással.
Az utóbbi években megváltozott a munkaerőpiac, muszáj változtatni a hozzáálláson is, az elveszített bizalmat nehéz visszaszerezni. Kifizetődőbb szemléletet váltani. Modernkori zsellérként kezelt, végletekig kiszolgáltatott munkavállalóik munkára kényszerítése helyett érdemes munkatársként tekinteni a munkavállalóra még a legegyszerűbb munkakörökben is.
Egy céget minősít az, hogy hogyan bánik a munkavállalóival és nem csak emberiességi szempontok miatt, hanem a működés kockázata, a stabilitás, a kiszámíthatóság, azaz a cég vállalkozói szerződéseiben vállaltak megbízható teljesítése miatt is.
Aki gyors megoldást vár, az valószínűleg csalódni fog, mert a probléma nem egyedül pénzkérdés, és mert hosszú idő alatt halmozódott fel az elégedetlenség. Hiba például azt gondolni, hogy sok év elmaradt béremelését egy nagyobb minimálbér-emeléssel rendezni lehet, hogy az elszegényedett munkavállaló életérzésén és véleményén sokat változtat, ha mostantól (jobb esetben) havonta 20-30 ezer forinttal többet vihet haza.
Következtetés
Munkaerőpiacunk hosszú idő alatt jutott el ebbe az állapotába, tévedés azt hinni, hogy néhány gyors intézkedéssel azonnal érezhető érdemi változás lesz a munkaerőpiacon. Ezek a lépések csupán fékezni tudják (próbálják) a negatív folyamatokat, megfordítani és a fordulatot tartóssá tenni nem fogják, azaz a piacképesek továbbra is próbálkoznak majd külhonban, és nem fognak tömegesen hazajönni külföldről a már kivándorolt munkavállalók sem.
Ha panaszkodó vállalkozóink józanul belátják, hogy munkavállalóik nem ellenségek, hanem szabad emberek, akik szabadon dönthetnek életük irányáról (így például munkahelyükről) és döntéseiket szabadon hozzák meg, azzal egyfelől cégük életben maradását alapozzák meg (ami nem elhanyagolható szempont a többnyire közelgő utódlási kérdésekben).
Egyébként meg, ha valaki, akkor életkoruknál fogva pont a szenior vállalkozóink azok, akik ezt a helyzetet jól ismerik. Az 1990 előtti időkben pont ők voltak ugyanis azok, akik szabad gondolkodásukkal és cselekvésükkel ugyanazt tették, mint most még itthon maradt (de távozáson gondolkodó) munkavállalóik és az itthonról már távozott munkavállalók: elégedetlenek voltak sorsukkal és változtattak rajta.
Vállalkozóink úgy változtattak, hogy abban a világban vállalkozást alapítottak, munkavállalóik ma úgy változtatnak, hogy más munkahelyet keresnek.
A teljes szöveget itt találja.
(Kísérőképünk illusztráció)
