Most, hogy Koszovó előreláthatóan néhány héten belül kikiáltja a függetlenséget, újra fellángoltak a találgatások: vajon a már jó ideje a levegőben lógó lépés a lassan két évtizede húzódó és a volt Jugoszlávia darabokra hullásához vezető balkáni konfliktus utolsó felvonása, vagy egy újabb véres epizód nyitánya lesz-e? Az egyik iskola úgy tartja, a tartomány jogi státusáról szóló döntés további lebegtetése a legnagyobb veszélyforrás, ezért mielőbb egyértelmű helyzetet kell teremteni, ami gyakorlatilag egyet jelent a terepen kialakult realitások elfogadásával, vagyis a 90 százalékban albánok lakta tartomány Szerbiától való elszakadásával. Ezt vallja többek között a rendezésben egyre aktívabb szerepet vállaló EU és az Egyesült Államok.
Szerbia és a fő pártfogójává előlépett Oroszország ezzel szemben éppen az albán szeparatista követelések kielégítésében látja az erőszak újabb spiráljának potenciális elindítóját. Mi több, Belgrád és Moszkva arra figyelmeztet, hogy Koszovó függetlenné válása az egész világon veszélyes precedenst teremthet. „Mi fogja majd vissza ezek után a baszkok, az abházok vagy a dél-oszétok elszakadási törekvéseit?” – teszi fel a kérdést Szergej Lavrov orosz külügyminiszter. Az EU szerint azonban Koszovó helyzete semmihez sem hasonlítható, hiszen például a szarajevói föderális kormány alá rendelt Boszniai Szerb Köztársasággal szemben Pristina de facto már közel egy évtizede nem Belgrád, hanem az ENSZ fennhatósága alá tartozik.
Albán tüntetés Brüsszelben. Számítanak az EU-ra.
Ha ez igaz is, azzal az orosz állítással már nehéz vitába szállni, hogy amennyiben a koszovói függetlenséget Belgrád akarata ellenére kiáltják ki, az nehezen lesz összeegyeztethető a nemzetközi joggal. Sőt, a lépés egyenesen az 1975-ös Helsinki Záróokmánynak abba a rendelkezésébe ütközne, amely kimondja a határok sérthetetlenségét, s amely elvtől csak a felek kölcsönös megállapodása alapján lehet eltérni. Márpedig a szerb kormány a Pristinával az elmúlt hónapokban nemzetközi közvetítés mellett folytatott tárgyalásokon jottányit sem engedett abból az álláspontjából, miszerint Koszovónak – széles körű autonómia mellett – Szerbián belül a helye. Miután a tárgyalások zátonyra futottak, majd december utolsó napjaiban az ügyben az orosz ellenállás miatt az ENSZ Biztonsági Tanácsa is döntésképtelennek bizonyult, az EU most azzal a rendkívül kényes és hálátlan feladattal szembesül, hogy lényegében neki kell levezényelnie Koszovó függetlenné válását. Meglehetősen visszás lenne persze, ha emiatt panaszkodna, hiszen a „főrendezői” szerep vállalása minimálisan elvárható egy olyan szervezettől, amely az európai integráció perspektíváját villantotta fel az egész balkáni régió előtt.
Csakhogy a vállalkozás számos rizikóval jár (lásd a 24. oldalon), s a látványos fiaskó veszélyei nagyon is valósak, miután a 27 uniós tagállamból 5 ország – Ciprus, Görögország, Spanyolország, Románia és Szlovákia – különböző okokból ellenzi Koszovó függetlenségének egyoldalú kikiáltását. Közülük Ciprus ellenállása a leghevesebb és valahol a legérthetőbb is: miközben a románok és a szlovákok, eléggé irracionális módon, egy vélt magyar szeparatizmustól tartanak, addig a szigetország kettéosztottsága már jó ideje realitás, és (amitől Nicosiában rettegnek) visszafordíthatatlanná válhat. Ugyanez aggasztja Athént is, míg Spanyolországot az, nehogy az önálló államiság gondolatával szintén állandóan kacérkodó saját autonóm tartományai, Baszkföld és Katalónia tekintse esetleg valamikor a jövőben hivatkozási alapnak a koszovói megoldást.
„Koszovó Szerbia szíve.” Függetlenségellenes transzparens – fogyatkozó szerb remények.
HALLGATNI ARANY. Az EU-n belül ezért néhány hónapja egy csendes konszenzusépítő folyamat indult el. A cél az, hogy az uniót az egyes tagállamok valós nehézségeit figyelembe véve kovácsolják egységbe. A stratégia kulcsa pedig az, hogy mindaddig nem beszélnek Koszovó függetlenségének elismeréséről – jóllehet, végeredményben ezt tekintik az elérendő célnak -, amíg annak nem jön el az ideje. Egyúttal az Európai Unió mind belül, mind pedig kifelé, Belgrád és Moszkva viszonylatában olyan körülményeket próbál teremteni, amelyek révén a lehető legkíméletesebben valósítható meg a függetlenségi forgatókönyv.
Brüsszel ennek érdekében először is meggyőzte az egyre türelmetlenebb koszovói albánokat arról, hogy tartózkodjanak a függetlenség egyoldalú és elsietett kikiáltásától; erre, most úgy tűnik, legkorábban a szerbiai elnökválasztások február 3-án esedékes második fordulója után kerül sor. Továbbá azt is kérték: az albánok tartsák pórázon saját szélsőségeseiket, és vállaljanak kötelezettséget arra, hogy tiszteletben tartják a szerb kisebbségnek az ENSZ különmegbízottja, a finn Martti Ahtisaari által papírra vetett rendezési tervben rögzített jogait. Ezzel párhuzamosan az EU megtette az első nagy lépést afelé, hogy az év első felében átvegye az ENSZ-től Koszovó államigazgatását, a 27-ek állam- és kormányfői ugyanis december végén politikai megállapodást kötöttek egy körülbelül 1700 főt számláló uniós rendőri és igazságügyi misszió küldéséről.
Csupán az a bökkenő, hogy az unió eddigi legnagyobb szabású stabilizációs külpolitikai missziója jogilag meglehetősen ingatag alapokon nyugszik. Új biztonsági tanácsi határozat hiányában a tartomány státusának rendezéséhez egyedül az az 1244-es számú BT-határozat teremt jogi alapot, amely még 1999-ből származik, s Koszovót egyértelműen Szerbia részének nevezi. Brüsszelben azonban egyesek máris tudják a „megoldást”. Több uniós diplomata az ominózus határozat jogi csűrésével-csavarásával áthidalhatónak tartja a problémát, mondván: csupán arra van szükség, hogy az ENSZ főtitkára a rendkívüli körülményekre való tekintettel levélben kérje fel az EU-t a koszovói szerepvállalásra. Igen ám, csakhogy e pillanatban erősen kérdéses, Ban Ki Mun főtitkár ujjat mer-e húzni a Biztonsági Tanácsnak a jogi helyzet ilyenfajta értelmezését kategorikusan elutasító két tagjával, Oroszországgal és Kínával.
Ennél is nagyobb fejtörést okoz az uniónak a független Koszovó elismerése és a lépés időzítése. A forgatókönyv azonban lényegében készen áll. Ahogyan annak idején Montenegró esetében, az EU külügyminiszteri szinten a koszovói függetlenség kinyilvánítását követően is tudomásul fogja venni a lépést, majd ettől kezdve a tagállamokra lesz bízva, elismerik-e az új önálló államot vagy sem. Ami azt illeti, kisebb csoda lenne, ha valamennyi tagország az elismerés mellett döntene, túlnyomó többségük azonban – várhatóan egy időben – hamarosan meg fogja tenni ezt a lépést.
Uniós rizikófaktorok
Számos veszélyt rejthet, ha az EU vállalja, hogy levezényli Koszovó függetlenné válását:
SZERB DÜH. Koszovó elkalauzolása a függetlenség kikiáltásáig végletesen elvadíthatná a szerbeket, akiknek a szemében az Európai Unió már ma is egyoldalúan az albánok érdekeit védi.
OROSZ HARAG. Brüsszel magára haragíthatja Moszkvát, amely feljogosítva érezheti magát, hogy máshol törlesszen az elszenvedett sérelemért.
HITELVESZTÉS. Miután a tartomány elszakadása ügyében a tagországok is igencsak megosztottak, a koszovói státus ügyének kezelése potenciálisan szakadást idézhet elő az unión belül, végső soron kudarcra ítélve az egész próbálkozást, és újabb tanújelét adva annak, hogy a szervezet képtelen befolyásos tényezőként megjelenni a nemzetközi porondon.
FRICSKA BRÜSSZELNEK. Ráadásul Belgrád mindezt korántsem csupán egy dörgedelmes, ám közvetlen következmények nélküli parlamenti határozattal adta a 27-ek tudtára. A szerb kormány ugyanis amellett, hogy legfőbb pártfogójának, Moszkvának igyekezett a kedvében járni, nyilvánvalóan Brüsszelnek is üzent, amikor az új esztendő első napjaiban úgy döntött: pályáztatás és minden más, Európa többi részének is esélyt adó procedúra nélkül a 400 millió eurót kínáló Gazpromnyeftynek – az orosz Gazprom energiaipari óriás olajipari leányvállalatának – adja el a Naftna Industrija Srbije (NIS) állami kőolajvállalat 51 százalékát. A kiterjedt benzinkúthálózattal és két olajfinomítóval is rendelkező társaságért többek között a magyar Mol és az osztrák OMV is szívesen versenybe szállt volna, a belgrádi döntés nyomán azonban hoppon maradtak.
Nem kétséges, hogy cseppet sem üzleti, hanem tisztán politikai döntés született. Annál is inkább, mert a NIS egészének könyv szerinti értéke hivatalosan 1,6-1,7 milliárd euró, azaz a Gazprom még akkor is bagóért készül megszerezni a társaságot, ha az általa többéves távlatban beígért 500 millió euró értékű fejlesztési célú beruházásokat is hozzászámítjuk a vételárhoz. Szakértők szerint az elsőszámú szerbiai olajvállalat egy szabályos pályázat keretében akár 3,5-4,0 milliárd euróért is elkelhetne. Mindezek alapján érthető, hogy – saját kormányával dacolva – még a szerb gazdasági miniszter is „megalázónak” minősítette az orosz ajánlatot; Belgrádban azonban a jelek szerint ma Moszkva a fő igazodási pont. Elvégre a döntéssel immár a teljes szerbiai olajágazat orosz kézbe került – a Beopetrol benzinkúthálózatot még 2003 szeptemberében a Lukoil halászta el a vetélytársak orra elől -, vagyis a kormány az orosz politikai támogatásáért a totális energiafüggőséget is vállalta. S nem is csak „olajfronton”. A friss üzletet ünneplő Gazprom „nagyvonalúan” máris megígérte: az épülő Déli Áramlat földgázvezeték egyik leágazása mindenképpen eléri majd Szerbiát. Azaz a balkáni ország a gázellátását tekintve is az orosz társaságra lesz utalva.
Az oroszok tehát Szerbiában már „a spájzban vannak”. Ha a belgrádi politikai erők komolyan gondolják a figyelmeztetést – miszerint Szerbia számára van más út is, mint az, amelyik az EU-ba vezet -, akkor az nem túl sok jóval kecsegtet a jövőre nézve. Ám egyelőre van egy másik olvasata is a szerb magatartásnak. A koszovói célegyenesbe érve jelenleg mindenki a tétek emelésével van elfoglalva, és ebben a politikai játékban a blöffölés, mi több, a burkolt vagy nyílt zsarolás is megengedett. Nincs az a szerb kormány, amely megtehetné, hogy nem küzd az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodva az ország területi egységének megőrzéséért, még ha ma már valószínűleg a szerb átlagpolgár is tisztában van azzal, hogy Koszovó végleg elúszott. Szerbiának csak az uniós tagság „adhatja vissza” elvesztett tartományát, igaz, egészen új alapokon. Feltéve, hogy minden az Európai Unió – és nem például Moszkva – forgatókönyve szerint történik.
