Afganisztán joggal tekinthető ezért az elhibázott washingtoni stratégia első áldozatának. Ám a bajokért nem egyedül Washington okolható. Elvégre a NATO feladata volt a stabilitás és a biztonság megteremtése, s így a szervezet gyenge főtitkára, valamint az európai szövetségesek – különösen Németország és Franciaország – szintén osztoznak a felelősségben.
Mindazonáltal az afganisztáni helyzet, az irakival ellentétben, nem reménytelen. Először is, jó ok volt a háborúra, hiszen a 2001. szeptember 11-i terrortámadások onnan indultak. Másodszor, a lakosság többsége jelenleg is elfogadja a nyugati beavatkozást, mivel az véget vetett egy szinte állandó polgárháborúnak. Harmadszor pedig, az intervenció – az irakitól eltérően – nem tette tönkre az afgán állam belső szerkezetét és kohézióját.
A SIKER NÉGY FELTÉTELE. Kellő realizmussal és kitartással a Nyugat még elérheti fő célját, azaz létrejöhet Kabulban egy stabil központi kormány, amelynek elég ereje van ahhoz, hogy visszaszorítsa a tálibokat, összetartsa az országot, és – a nemzetközi közösség segítségével – biztosítsa a fejlődést. A sikerhez négy dolog szükséges.
1. Ki kell építeni egy olyan belbiztonsági erőt, amely képes szembeszállni a tálibokkal, korlátozni a kábítószer-termesztést, és gondoskodni a belső stabilitásról.
2. A Nyugatnak hajlandónak kell lennie a katonai szerepvállalás fenntartások nélküli folytatására.
3. Jelentősen növelni kell a fejlesztési segélyeket, különösen az ország eddig elhanyagolt déli része számára.
4. Meg kell újítani a 2001-ben Bonnban elért regionális konszenzust, amelynek értelmében az afgán állam újjáépítését valamennyi érintett fél támogatja.
Noha a tálibok „feltámadása” egyfelől annak tudható be, hogy az érintettek elmulasztották a déli és a keleti országrész újjáépítését, külső okokra is visszavezethető. Legfőképpen arra, hogy több mint két éve Pakisztán kiszállt a bonni megállapodásból, és a tálibok mögé állt. A tálibok ma nem tudnának fegyveres harcot folytatni az afganisztáni kormány ellen, ha Pakisztán nem pénzelné őket, és nem engedné, hogy táborokat tartsanak fenn területén, az afgán határ közelében. Pedig a tálibok támogatása igencsak kockázatos, hiszen azzal, hogy immár Pakisztánban is jelen vannak, utóbbit is fenyegetik.
NATO-BÉNULTSÁG. Az Egyesült Államok Pakisztán-politikája vészesen rövidlátó, és azokra a hibákra emlékeztet, amelyeket Washington Iránban követett el az 1979-es iszlám forradalom előtt. De legalább van ilyen politikája, míg a NATO és az EU ugyanezt nem mondhatja el magáról. Felfoghatatlan, hogy miközben a NATO jövője az afganisztáni hegyekben dől el, és európai katonák ezrei kockáztatják ott életüket, addig az egész misszió kimenetele tekintetében megkerülhetetlenül fontos Pakisztánnak semmilyen szerep nem jut a NATO terveiben és számításaiban. A bajok részben abból fakadnak, hogy egyes tagállamok ragaszkodnak a saját katonai és politikai döntés jogához, s ezek a „nemzeti fenntartások” súlyosan korlátozzák a NATO cselekvőképességét. Ezen haladéktalanul változtatni kell. Régóta esedékes volna már egy NATO-csúcstalálkozó, amelyen döntés születik a közös stratégiáról, valamint az Afganisztánnak nyújtandó polgári és katonai támogatás növeléséről. Ellenkező esetben az ország ugyanúgy szakadékba zuhan, mint Irak.
A szerző Németország volt külügyminisztere és alkancellárja, a német zöld párt, a Bündnis 90/Die Grünen egyik vezetője
© Project Syndicate/Institute of Human Sciences, 2008
