Három közgazdasági Nobel-díjas tudós ült egy asztalnál a Pioneer Investments által második alkalommal megrendezett konferencián, de a pénzügyi piacok által rettegve említett „r” betűs szót, vagyis a recessziót egyikük sem említette nevén. Az ezúttal Bécsben megtartott European Colloquia keretein belül a már 80 éves Vernon Smith nem nyilvánított véleményt aktuális kérdésekben, Robert Engle pedig saját Nobel-díjas modellje alapján, a piaci volatilitást vizsgálva addig merészkedett, hogy a helyzet bizonytalan és magában hordozza a lejtmenet lehetőségét.
Joseph Stiglitz bizonyult a Nobel-díjasok közül a legszókimondóbbnak, s egyben a legpesszimistábbnak. Szerinte az ingatlanpiaci lufi kipukkadása borítékolható volt, csak az időpontja volt kérdés. Most ez megtörtént, s egyelőre semmi jele annak, hogy ne indulna be az öngerjesztő folyamat.
A konferencia fő témája egyébként az egész életcikluson átnyúló megtakarítás volt, az előadók pedig arra keresték a választ, hogy mennyire jó az egyénnek az általános, standardizált nyugdíj-előtakarékosság. Lehet ugyan szabályozni, hogy az adott életévhez mekkora részvényarány illik a portfólióban, de nem egységes a megítélése annak, mikor mi a helyes arány. A Pioneernál például úgy vélik, az az alapelv sem állja meg a helyét, hogy a fiatal munkakezdő esetében kell a legmagasabb részvényarányt alkalmazni, majd a nyugdíjkorhatár felé közeledve folyamatosan csökkenteni a portfólió kockázatát. A társaságnál ehelyett egy „púpos” modellt dolgoztak ki. Ez alapján a kezdő munkavállalónak még számos költsége van: elég az egzisztencia megteremtésére, a családalapításra gondolni. Nem szerencsés, ha ilyenkor csúcs részvényaránnyal kezd, és ha rossz időszakot fognak ki a piacok, évekig csak veszteségekkel szembesül. Ehelyett a Pioneernál közepes kockázattal indul a ciklus, majd emelkedik, s 35-45 éves kor körül ér a csúcsra, ahonnan természetesen a nyugdíj felé közeledve egyre konzervatívabbá válik a portfólió.
Több előadó azt is kiemelte, hogy egyénre kell szabni a nyugdíjcélú megtakarításokat, vagyis kizárólag a kor alapján nem szabad egységesíteni. Van persze több modell (például a „80 mínusz életkor” képlet) az ideális részvényarány meghatározására, de ezektől számos tényező figyelembevételével (például családi viszonyok, egyéni kockázattűrő képesség) érdemes lehet mindkét irányba eltérni. Éppen ettől lesz nagy a tanácsadók, pénztárak, vagyonkezelők felelőssége.
