Ehelyett állandóan a történelem dübörgött végig rajta, hol tankokkal és lövegekkel, hol ideológiák képében, miszerint ezt a burzsuj pompát szégyellni kell, és lehetőleg eltakarni, ha másképp nem, hát szövetségben a romboló idővel, mely lehántja róla, ami szép. Az Andrássy úton mindig történelem volt, ezt jelzik az elnevezések is: elkészültekor, 1885-ben Sugár út, majd Andrássy, azután Sztálin, 1956 után Népköztársaság, és most megint méltó nevén Andrássy út. Azért méltó, mert Andrássy Gyula miniszterelnök volt, aki nyomban a kiegyezés után, 1868-ban exponálta a tervet a Városligetig kivezető bulvárról. Nem volt könnyű dolga neki sem az örökös gáncsoskodókkal. Amikor a javarészt Ybl ihlette gyönyörű palotasor elkészült, még mindig azzal támadták, hogy sétafikálásra való utat épített, miért nem inkább közraktárakat és egyéb hasznos építményeket?
Ifjúkorom, bár szüleimmel kitelepítésünkig a Rózsadombon laktam, itt zajlott. Az Operaház kakasülője és balettcsillagai, a Várkonyi-féle Művész Színház (ma Új Színház), az Operett és a Moulin Rouge (újabb táncoló csillagok), a mai Thália (rengeteg neve volt), Arizona, Tivoli, Pódium (mai Radnóti), és a presszók és kocsmák bűvkörében. Itt volt igazán jó szerelmesnek lenni. Istenáldotta snassz magyar Broadway! 1950! Ahogy egyik, Mensárosnak ajánlott versemben írtam: „Ó, éjféli Nap fekete ragyogása / A fenyegetettség morfiummámorában”.
Ez a nekünk olyannyira kedves snassz Broadway kezd kikupálódni. A Liszt Ferenc térrel kezdődött. Úgy virágzott ki, és lett egyik napról a másikra elragadó nyüzsgésű mediterrán élőhely, mintha tündér varázsütésére született volna. A jó vírus is járványként terjed. Egy ilyen tér mellett nem maradhat unalmas és szürke az Andrássy út. Hetente és havonta új meglepetés ér. Egyre nagyvonalúbb, egyre csillogóbb, elegánsabb, nagystílűbb a sugárút, XXI. századi arculattal ismét kibontakozik Ybl pompás víziója. A paloták felébrednek Csipkerózsika-álmukból, világvárosi üzletek nyílnak, úgyhogy remélhetően lesz kellő fényözön is a még mindig pártállami félhomályban. Lokalitások egymás hegyén-hátán. Mit lehet még csinálni egy ilyen tarka kínálatban, beleértve a Liszt Ferenc tér gasztronómiai robbanását?
Valami klasszat. Mint a nemrég megnyílt Klassz nevezetű vendéglő, a végsőkig lerobbant egykori Ádám Söröző helyén. A kor divatját követve tiszta retro az egész, én ugyan nem rajongok érte, mert fiatalon, a hatvanas-hetvenes években épp ettől a kacskaringós unalomból akartunk szabadulni, de hát ha egyszer újszülöttek is vannak a világon. A találmány ebben a nagyon klassz vendéglőben az, hogy nincs találmány, mutatvány, dekoratív flikk-flakk, de vannak nagyon jó alapanyagból készült alapételek, gazdag ízvilággal, szellemes kombinációkban. És nagyon mérsékelt árakkal. Vagyis ide sznobmentesítve mindenkit várnak.
Az asztalokon a stílhez illő, szimbolikus, nagymama-horgolta csipke nipp-alátét. Saját sütésű, ropogósan vastag héjú meleg kenyérrel és vajjal várják a vendéget, én már itt jóllaktam, annyira finom. A szárnyas consommé abszolút házi. Előételnek sült libamájat ettünk mézes sütőtök pürével: tökéletes telitalálat. Az egykor minden parasztudvarban meghitten röfögő mangalicát szépen kiirtották (mint a szabolcsi jonatánt), majd kiderült, hogy koleszterintartalma szinte nulla, azóta ritka sztár az étlapokon. Sült karajt ettem, ízletes volt és teljesen zsírtalan, mellé pompás tárkonyos káposztát burgonyával. Ezer éve nem találkoztam durbinccsal (nem Göre Gábor sógora, hanem hal), mely valamikor régen nem volt ritkaság a Balaton mentén, de manapság az, akárcsak a mangalica. Itt ez is van. Arany durbincs. Finom, omlós, saját ízzel pompázó hal. A mellé tálalt szenzációs citromos rizottó pedig majdnem még jobban ízlett, mint a főszereplő. Sajnos a kipécézett csokoládé pudingra már nem maradt helyünk. Ez a Klassz, nagyon klassz. Ide járni kell.
