Velő Sóskával

Ám ha a történelmi hivatkozás Krúdy, s a vendég netán a szakács lelkét keresné a két kínai menü árában felszolgált velős csontban, meg az erőleves májgombócában, akkor bizony hiányérzete marad a Kéhliben. Lélek helyett mindössze jó színvonalú, üzemszerű étkeztetésre lel a szocialista toronyházak közé szorult óbudai skanzen díszletei között. A beszűkített térben nem marad hely az illúzióknak.

Soós Károly Attilának elege lehet az illúziókból. A „kötelező” után (erőleves majd velős csont) a biztosra megy: harcsapaprikás túrós csuszával. „Imádom a halakat”, vezeti vissza a rendelést egyik első élményére, amikor – négyévesen – a nevelőapja elvitte magával horgászni. A másik emléke ezekből az időkből már kevésbé idilli: „Megjelent egy ürge az öregem borüzletében, és azt mondta, hogy ezentúl ő a főnök.” Államosítás, 1948. Nem is maradtak sokáig Makón. A felnőttek féltek a letartóztatástól, feljöttek Budakeszire eltűnni a pesti tömegben. Nevelőapja előbb csaposként helyezkedett el, majd egy kisebb üzletet is rábíztak, magasabbra „kapitalista múltja” miatt nem engedték, így bekkelték ki csendben ‘56-ot. „Ilyen előzmények után… beléjük nevelték a félelmet.” A nevelőapa családját kiirtották Auschwitzban, mire ő maga pedig hazajött a munkaszolgálatból, a családi vagyont széthordták. Újra felépítette, megint elvették. „Megszokta, hogy mindig bántják, nem akart forradalmat csinálni. Elég volt az, ha a gyerekeit etetni tudja.”

Később könnyebb lett, a családfő kimehetett Drezdába is az ottani magyar éttermet vezetni, de Soós Károly Attila után még egyszer utánanyúlt a múlt: 1962-es egyetemi jelentkezésekor. Az volt az utolsó év, amikor még volt származási kvóta. „Igazán jó gimnáziumi eredményeket tudtam felmutatni, mégis csak előfelvételivel vettek fel a Közgázra.” Így egy évig segédmunkásként javította a káderlapját.

Az egyetemet elég borzalmasnak találta – főként a meghatározó tanszéket, a politikai gazdaságtant -, de 1965 tájékán már ott is érződött egyfajta nyitás. „Ma már nem szokás emlékezni arra, hogy a szellemi légkör javulása nem 1968-ban kezdődött, hanem éppen akkor végződött.” Már dolgozott, amikor ‘68 végén Nyers Rezső hazajött Moszkvából, és azt nyilatkozta, hogy nálunk ugyanaz van, mint a Szovjetunióban. „Na, akkor mi ott a kutatóintézetben megértettük, hogy vége a reformoknak.” A hetvenes években az intézet hozzá hasonló, gyanús alakjaival együtt – Bauer Tamás, Madarász Aladár – ki is volt tiltva a Közgázról, nem taníthatott.

Érdekes hely volt akkor az MTA Közgazdaságtudományi Intézete, első, és az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankot (EBRD) leszámítva máig egyetlen munkahelye. Sztálin a harmincas években döntött úgy a Szovjetunióban, hogy válasszák külön az oktatást és a tudományfejlesztést – létrejöttek az akadémiai kutatóintézetek. „Nálunk pedig ezt azzal a nemzeti sajátossággal másolták le, hogy a problematikus embereket tették oda.”

„Tisztelettel”, köszön be kedvenc szavajárásával a pincér, hozza a levest és a csontokat. „Sóska” (Magyar Bálint ragasztotta rá ezt a nevet, említi meg szűk mosollyal) rövid szünetet tart a láncközeli dohányzásban. Ma már aligha bírna ki egy amerikai vagy nyugat-európai életformaváltást, igaz, régebben sem gondolt arra, hogy – a szocializmus terminológiájával élve – „disszidáljon”. Annak ellenére, hogy Leningrádban, hidrológusként végzett öccse ukrán feleségével együtt 1984 óta Svédországban él, svéd állampolgár, és sikerült is „átállnia”. „Emlékszem, a feleségével először 1969-ben találkoztam, és megkért, hogy Csehszlovákiáról ne beszéljünk, mert erről olyan nehéz. Most pedig már ugyanúgy gondolkodnak, mint a svédek, felháborodnak, ha átmegyek a piros lámpán, mert a gyerekeknek példát kell mutatni. Környezettudatosság, szociális érzékenység, meg ilyenek.” Ő viszont kötődik az itteni szakmai világhoz, mindig is itt akart reformokat csinálni, és nem tudta elképzelni, hogy másba kezdjen. A kutatóintézet pedig „a bértől eltekintve” nagyon jó hely. A pénzt ráadásul mellékmunkákkal ki lehet egészíteni – most uniós segélyprogramokban dolgozik, jelenleg a kalinyingrádi területen.

A szocializmusban csak egyszer fordult elő, hogy nem engedték ki egy japán szakmai konferenciára. „Nem akarom megnevezni, hogy ki az a nagy ember, aki elintézte, hogy itthon maradjak. Mindenesetre mostanában kapott Kossuth-díjat.” Nem mond nevet egy másik történetéhez sem, amikor 1974-ben csaknem kirúgták az intézetből, mert aláírt egy ívet a párt akkori antiliberális abortuszpolitikája ellen, s a retorziók idején az a (már elhunyt) szakmai tekintély bírálta a legkeményebben, aki először maga is csatlakozott a tiltakozáshoz. Az esetet csak példának hozza fel arra, hogy a nyolcvanas évek reformközgazdászai miért nem tudtak szót érteni az előző generáció tagjaival, akikben kiirthatatlanul bennmaradtak az ‘56-os és korábbi megtorlások.

Azután a rendszerváltás idején úgy tűnt, valamilyen szinten mégis mindenkivel szót lehet érteni. Ő maga – főleg Kis János és Bauer Tamás révén – liberális gazdasági nézeteivel az SZDSZ-ben kötött ki, de szerinte a retorikát leszámítva, máshol sem nagyon volt alternatíva a kilábalásra a „létező szocializmusból”. „Az MDF fő közgazdásza, Bod Péter Ákos ugyan sosem volt liberális, de hogy Antall Ra­bár Ferencet miért tette meg első pénzügyminiszterének, azon el lehet gondolkodni. Antall úgy vélte, hogy ebben az országban liberális dumával nem lehet messze menni, ám Rabár ugyanolyan liberális – bár konzervatív liberális – volt, mint bármelyikünk” a reformközgazdászok táborából. „Sóska” természetesnek is tartotta, hogy a parlament költségvetési bizottságának ellenzéki elnökeként előzetesen egyeztessen a Pénzügyminisztériummal, mielőtt tárgyalt volna a Nemzetközi Valutaalap Magyarországra látogató delegációjával. Akkor még fontos volt, hogy a pénzvilág lássa: a magyar gazdaságpolitika felelősei hasonlóképpen ítélik meg a helyzetet.

Soós Károly Attilának 1986-ban jelent meg nagy szakmai visszhangot kiváltó Terv, kampány, pénz című rendszerkritikája, amely a szocializmus tökéletlenségéről, menedzselhetőségének problémáiról, a tervciklusokat kiegészítő pártkampányok működéséről szólt. Az itt és az intézeti reformmunkában szerzett hitel is sokáig kitartott. Beszélő viszonyban volt Csurkával, Torgyánnal is, „amint kikapcsolták a tévélámpákat”. Szabó Ivánnal egy kocsiban utaztak vidéki vitafórumokra, hogy ott azután élesen egymásnak ugorjanak. Még 1998-tól is, amikortól előbb a Horn-, illetve a választások után az Orbán-kormányt képviselte az EBRD-nél, ezt lelkiismereti probléma nélkül tudta megtenni. „Amit Orbán a gazdaságpolitikában csinált általában, azt három évig alapvetően jól csinálta.” Kezdetben ráijesztett ugyan a tőzsdére, utána viszont liberális politikát folytatott. „Az ő időszaka alatt a magyar gazdaságban a külföldi tőke részaránya 20 százalékponttal növekedett. És nekem egy párizsi egyetemen azon kellett vitatkoznom, hogy nem igaz, hogy ő csak a belföldi kisvállalatokat akarja támogatni, hanem a külföldi beruházásokat is.” Nem is mondana Orbán miniszterelnökségéről semmi rosszat, „csak azóta sok minden egyéb is volt”. A Fideszben egyébként többekkel ma is jóban van. „Neveket most sem mondanék, mert túl magasan vannak ahhoz, hogy hírbe hozzam őket.”

Igaz, nem ezek a kapcsolódások határozták meg, hogy 1994-ben az SZDSZ ügyvivő testületében – Hack Péter mellett – ő is a koalíció megkötése ellen szavazott. „Én csak azért elleneztem, mert abszolút többsége volt az MSZP-nek. Ha nincs erő, akkor nem szabad az ilyenbe belemenni.” Két év múlva, amikor lemondani kényszerült az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium (IKM) államtitkári posztjáról, igazolva láthatta önmagát. Az ürügy az volt, hogy – a befektetőknek tett ígéretnek megfelelően – akkor kellett volna emelni az energiaárakat, s mivel épp akkor rúgta ki Horn a minisztérium éléről Dunai Imrét, neki kellett ezt előterjesztenie a kormányban. Mire Horn közölte, hogy az emelés elfogadhatatlan és nem bízik az IKM vezetőiben. „Két legyet ütött egy csapásra: a halasztással népszerűvé vált és engem is kirúghatott. Régről fakadó, súlyos ellentétek voltak köztünk még 1975-ből, amikor írtam egy kandidátusi disszertációt, de aztán nem én adtam be.” Közösen készült egy tanulmány: Horn mint a pártközpont Jugoszláviáért felelős referense, Soós mint a Közgazdaságtudományi Intézet ifjú titánja járult hozzá. „Aztán írtam még valamit, ami szintén beépült a disszertációba. Ebből lett egy kis zűr, az intézeti főnökeim is elkezdtek balhézni, aztán a párt leállította őket. De – itt kissé irónikussá válik a hang – az egész nagyon tisztességesen lett elrendezve, végül is nem rúgtak ki, és nem is száműztek sehova.” A dolognak azért nyoma maradhatott, mert már kormánytag volt, amikor Orbán odament hozzá a parlament folyosóján és oldalba bökte, hogy „hogyan is volt azzal a disszertációval”. „Lepisszegtem, hogy hallgass már Viktor – akkor még ez volt a hangnem.”

Egyébként Hornról azt tartja, hogy erősen versenyben lehet a rendszerváltás utáni időszak legjobb miniszterelnöke címért. „A kormányban ketten voltunk, akik sosem kritizáltuk, soha nem akartuk felpuhítani a Bokros-csomagot: Horn meg én. De ugyanakkor megvolt benne ez a vonás is, hogy ilyen húsz éves históriákat sem felejtett el.” Az SZDSZ-en belül az volt az álláspont, hogy akit támadnak, annak le kell mondania, mert nem tudják megvédeni. „Azért némi csalódással szálltam ki, de közel sem akkorával, mint amekkora most van bennem, látván ezt az egészet.”

Úgy véli, politikai szinten talán csak egy nagy megrázkódtatás és alapos generációváltás segíthet a dolgokon, mivel a jelenlegi elit már nem tud megváltozni. De ennél is súlyosabb és nehezebben megoldható problémának látja a magyar társadalom rendkívül magas inaktivitását. „Mindig híve voltam a külföldi beruházóknak, de ez az a gond, amin nem tudnak segíteni. Csak a kis- és középvállalkozások fogják ezt megoldani. Nagyon komoly oktatási lépéseket követelne a helyzet.” Nem hisz a kkv-knak szánt hitelgarancia-elképzelésekben, mert ebben nagy az erkölcsi kockázat. „A vissza nem térítendő támogatások ellen kevésbé vagyok, mert akkor legalább nem kell tönkremennem ahhoz, hogy ne kényszerüljek visszafizetni a pénzt. De ha az állam jótáll a hitelemért…” Nem hisz az autópálya-beruházásokban sem, mert túl sok pénzt öltek beléjük, miközben az igazi gond az, hogyan lehetne a kistelepülésekről jobban eljutni a városokba. „A befektetéseket pedig továbbra is nagyon szeretem, de nagy támogatásokat már nem adnék nekik, mert azok csak az erősen képzett munkaerő foglalkoztatására ösztönöznek. Ebből pedig már nincs elég nálunk.” Konkrétan a Hankook-beruházásban pedig „gyanúsan sok az állami támogatás, nem biztos, hogy megéri”. Végül a Mol-ügyben csak annyit kérdez: miután a cég bevásárolt vagy 40 százaléknyi saját részvényt, ki viseli az árfolyamkockázatot? Netán az állam? „Húsz százalék árfolyamcsökkenés egymilliárd eurót jelent. Eltűnődtem azon, hogy annak idején az Orbánék nyomták a populista dumát, de nem csinálták. De ma itt mi következik még? Ezt most csinálni is fogják?”

Kötődik még az SZDSZ-hez, eljár a tanácskozásaikra, de valahogy megkopottnak látja a pártot, amely fél önálló arculatot mutatni, s amellyel a jelenlegi vezetés nem csiszolódott össze. Már „réges régen” nem fizet tagdíjat. „Nem szeretek zajosan kilépni, és nem szeretek zajosan tiltakozni sem.” Azért tavaly ősszel nem bírta ki, hogy a sajtóban be ne szóljon a kormányfőnek. „A jó megoldás az lett volna, ha Őszöd után az MSZP Gyurcsány helyett gyorsan állít valakit. Gyurcsány tulajdonképpen nagyon ügyes szervező, az első olyan vezetője az MSZP-nek, aki megpróbál szakítani a múlttal, de az erkölcsi problémákat, úgy látszik, nem veszi komolyan. És hajlamos arra, hogy időnként nagy hülyeségeket mondjon.” Azt prognosztizálja, hogy a szocialisták elvesztik 2010-et, de nem fognak belepusztulni. Ám miközben nem hiszi, hogy Gyurcsány képes lenne megnyerni még egy választást, nincs elragadtatva attól, hogy visszajön a Fidesz. „Nem gazdasági megfontolásból, mert ha olyan nagy arányban nyerne, mint ahogyan most áll, attól nem kell megijedni, amit gazdaságpolitikában fog csinálni. De a szélsőjobbal való kokettálás elriaszt. Főleg Orbáné, de a többiekkel az a problémám, hogy nem igazán meggyőző az ellenállásuk. Ilyen körülmények között a második fordulóban nem tudok majd mással szimpatizálni, mint a szocikkal, bár velük sem tudok igazán mit kezdeni.”

Rég túl vagyunk már a kávén, és azon is, hogy a pincér „tisztelettel” meghozta a számlát. A Kéhli mentségére legyen mondva, a személyzet nem nézi ki a vendéget. S igazából arról sem ők tehetnek, hogy mintha már a csontban is kevesebb lenne a velő, mint a rendszerváltás idején gondoltuk.