Némileg meglepő, hogy a Mol körül az elmúlt időszakban kialakult helyzetben sem a média többi szereplője, sem a politika nem kapta föl a fejét Hernádi Zsolt elnök-vezérigazgató lapjuknak adott interjújának (Nyomáspróba – Figyelő, 2007/29. szám) azon mondatára, amely szerint cége adott esetben akár valamely oroszországi olajtársasággal is szívesebben kooperálna, mint az osztrákokkal. Azok után pedig különösen üzenetértékű ez a megjegyzés, hogy a napokban tett budapesti látogatása alkalmával az OMV vezérigazgatója erre tulajdonképpen még rá is erősített, amikor a Mol iránt érdeklődők körében egy harmadik félre célozgatott.
A híradásokból nem teljesen világos egyébként az sem, hogy Hernádi és a Mol menedzsmentje mi szerint válogat a lehetséges partnerek között. Mi alapján tűnik alkalmasabb partnernek a Shell, vagy a BP (a Mol elnöke a Financial Times Deutschlandnak a Gazprom újbóli említése mellett ezt a két potenciális partnert nevezte meg a minap), mint az OMV? A BP-nek ugyan már valóban nincsenek benzinkútjai Magyarországon, a Shellnek viszont majdnem minden sarkon. A Shell-együttműködés talán nem hozna létre monopóliumot, nem akadályozná a versenyt – ha már az OMV-vel szemben ez volt az egyik fő kifogás? Arról nem beszélve, hogy fölöttébb kérdéses, mennyire elfogadott a sokszor emlegetett „Lajtán túl”, ha egy részvénytársaság vezetője úgy dönt, megválogatná, ki szerezhet a cégében befolyást, és ki nem.
Ráadásul, ha emlékeim nem csalnak, a Mol ugyanúgy részben állami tulajdonban volt még, amikor a szlovákiai Slovnaftot megvásárolták, mint ma az osztrák olajcég – ez azonban magyar oldalon akkoriban senkinek sem bántotta a szemét. Az OMV vezetője szerint egyébként az államnak nem lett volna szabad kivonulnia a Molból, ezzel ugyanis szinte felkínálták azt egy ellenséges kivásárláshoz.
KÁRPÁTHY TAMÁS
Kecskemét
Kína-pánik
Igencsak kijózanítólag hathattak az elmúlt hetek világméretű termék-visszahívási kampányai mindazokra, akik egészen mostanáig azzal áltatták magukat, hogy csak azok a kínai termékek problémásak, amelyeket a kínai piacokon árulnak számla, blokk és mindenfajta használati utasítás, illetve jótállási papír nélkül. Ezek a portékák vagy ismeretlen kínai márkanevet viselnek, vagy valamely világmárka nevét torzítják el a vásárló megtévesztése céljából. Így születnek a Nakai, a Panascandic vagy például a Sany elnevezésű szórakoztató-elektronikai termékek, amelyek többségét aztán a veszélyessége miatt persze rövid úton ki kell tiltani a piacról. Ám ideje szembenézni a ténnyel, hogy nem csupán az ilyen árukkal van gond. Miközben az ember azt feltételezné a nagy nyugati multikról, hogy az Egyesült Államoktól Ázsián át Ukrajnáig és Brazíliáig ugyanazokat a gyártási előírásokat és szabványokat érvényesítik, kiderül, hogy az olyan világcégek, mint a Mattel vagy a Nokia sem képesek garantálni a kínai gyártmányaik biztonságosságát (Ázsiai veszedelem – Figyelő, 2007/33. szám).
Megértem, hogy Kína exportjának csupán a töredéke mérgező és balesetveszélyes. Csakhogy még ez esetben is nyilván sok tízmilliós mennyiségekről beszélünk termékenként. A vásárlók ideig-óráig most nyilván tartani fognak a kínai Mattel-játékoktól vagy az ott gyártott élelmiszerektől, de nem kétséges, hogy mint minden csoda, ez a pánik is csak három napig tart majd. Kínából a multik nem fogják kitelepíteni az elmúlt évtizedekben odaköltöztetett gyártókapacitásaikat – majd bolondok lesznek lemondani az ottani filléres munkaerőről, és veszélyeztetni ezt az egyre hatalmasabb piacot. Arra azonban talán jó lesz a mostani ijedtség, hogy a kínai gyártók is elkezdik végre érdemben szigorítani a termékbiztonsági követelményeket és az ellenőrzést, illetve a multikat sem vakítja el az olcsó munkaerő igézete; attól még látni fogják a saját felelősségüket is.
STOLTER JÚLIA
Budapest
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
