Finom kis átverés áldozata lehet az a külföldi, aki a nagyobb hazai népművészeti boltokban vásárolt magyar emléktárggyal próbál hazatérni. Nagy a valószínűsége ugyanis, hogy az ott vásárolt fazekasmunka török import, a kalocsainak hitt terítő pedig szorgos ázsiai vagy ukrán asszonyok kézügyességét dicséri. Ennek részben az az oka, hogy a magyar népművészet romokban hever. Az állam sem értékesítési előnyökkel, s más módon nem védi a népi mesterségek művelőit, akik gyakran a pályázati forrásokhoz sem képesek hozzájutni, mert nem tudják felmutatni a támogatások elnyeréséhez szükséges önrészt. Mindezek miatt a hagyományos mesterségek kihalófélben vannak, a hazai szakmunkásképzés hanyatlása következtében pedig a közeljövőben más, ma még aktívan űzött szakmák is elindulhatnak a lejtőn.
 |
Mesterségek mérlege
MA IS NÉPSZERŰ
● Fazekas ● Hímző ● Fafaragó ● Tetőfedő ● Gyöngyfűző ● Gyapjúszövő
ELTŰNŐBEN LÉVŐ
● Kalapos ● Kékfestő ● Kötélverő ● Szíjgyártó ● Csizmadia ● Nyerges |
|
|
|
|
Pedig alakulhatna másképpen is. Elég lenne lemásolni mondjuk a norvég modellt, ahol a helyi kézművességgel foglalkozó intézet állami pénzből kutatja, regisztrálja, éleszti újra és oktatja a ritkának titulált mesterségeket. Több más európai állam is felismerte (köztük Olaszország, Spanyolország és Szlovákia, ahol támogatott üzlethálózata van a kézműveseknek), hogy ha nem lép, akkor a társadalom elveszítheti hagyományos mesterségeket űző, idős szakembereit. Velük együtt pedig a szájhagyomány útján öröklődő tudást is, amelyet a mesterek generációkon át halmoztak fel, és az iskolai képzés keretein kívül adnak tovább.
Sok országban késeinek bizonyult a felismerés: már nem nagyon volt mit menteni. Magyarországon viszont még van élő tudás, a mesterek által előállított termékre, illetve esetenként azok modernizált változataira lenne igény. Nem úgy, mint hatvanas, hetvenes években, amikor a lakosság megcsömörlött a repülőtéri folklórtól. A souvenir boltok ez idő tájt ugyanis dömpingszerűen kínálták a Miska-kancsót, a szőrös-butykost és a népviseletes babákat.
A népművészet megújulása a hetvenes évek második felében kezdődött, amikor a városi fiatalok Erdély újrafelfedezésével visszataláltak a hagyományokhoz. A fellendülés nyomán jött létre a Népművészeti Egyesületek Szövetsége (NESZ), amelynek fő feladata ma is az, hogy rendezvények és kiállítások szervezésével segítse piacra a mestereket. „A szövetség legfőbb eseménye a Mesterségek Ünnepe, amelyre augusztus 17-e és 21-e között mintegy százezer látogatóval számolunk a Budavári Palotában” – mondja Igyártó Gabriella. A NESZ ügyvezetője 800 kiállítót ígér a sokadalomra, s garantálja, hogy török fazekasmunkával senki nem találkozik majd, hagyományőrző kézművesekkel viszont annál inkább.
A NESZ legfrissebb, 2005-ös felméréséből ugyanis az derül ki, hogy még fazekasból alkot a legtöbb az országban. Őket követik a hímzők, a fafaragók, a gyapjúszövők, a gyöngyfűzők és a tetőfedők. Aggódni lehet viszont a cserépkályha-építő, a szíjgyártó és nyerges, a csizmadia, a kalapos, a kötélverő és a kékfestő szakmákért, amelyeket alig egy-két mester űz. A felmérésből kiderült, aki kitart a régies szakmák mellett, azok 18 százaléka megél ebből, nagyobb részük azonban csak másodállásban vagy hobbiként foglalkozik népművészettel. A népi mesterek közül a legtöbben a fazekasságból, a tetőfedésből, a fafaragásból és a mézeskalács-készítésből tudnak megélni, bár nem panaszkodnak a teljesen kihalóban lévő szíjgyártó, kékfestő, késes szakmák mesterei sem, akik a konkurensek teljes hiánya miatt tudnak talpon maradni. A következő oldalakon négy régi foglalkozás képviselőinek sorsán keresztül igyekszünk látleletet adni az ódon szakmák mai állapotairól.
• A szegedi papucsos
Még ma is reggel hatkor kel, tejbe aprított kenyérdarabokat reggelizik, majd fél héttől takaros házának előszobájában – ez a műhelye – délután ötig elkészíti napi 1-2 pár szegedi papucsát. Mindez a 94 éves Rátkai Sanyi bácsi programja. A fantasztikus humorral megáldott Aranykoszorús mester, a Népművészet mestere, maga az élő történelem. A szegedi papucskészítés utolsó mohikánja 81 éve űzi a szakmát. Ha nem lenne ennyire lelkes, s nem jött volna létre 2003-ban a nevével fémjelzett alapítvány, valamint a Szabadalmi Hivatalnál 2004-ben szintén a nevére bejegyzett védjegy, akkor a szegedi papucsnak tényleg nem lenne párja.
Pedig a török időkből ránk maradt papucskészítés mestersége annak idején nem is vonzotta a fiatalembert. Ő inkább kosárfonó szeretett volna lenni, amikor édesanyja 13 évesen egy papucskésztő mellé adta inasnak. Idővel persze megkedvelte a szakmát. Olyannyira, hogy a katonaság és a segédévek után, a háborút követően, 1945-ben kiváltotta az ipart. Akkor 6 pár papucsot készített naponta, amelyeket a felesége a piacon értékesített. Sanyi bácsi szerint a lábbeli fénykora a nagy szegedi árvizet követő időszak volt, amikor 40-50 műhelyben gyártották a hímzett, bojtos lábbeliket és utcai cipőként hordták azokat az asszonyok az akkor már kikövezett utcákon. Később, a pesti vásáron az ötvenes években megesett, hogy 200 pár fogyott belőlük.
Míg a Rákosi-éra alatt 110 forintot kóstált egy pár szegedi papucs, ma ennek százszorosát éri. A terméknek egyébként sosem kellett propaganda, mindenki vágyott rá, vagy ajándékba vitte. A néptáncosok ma is csak Sanyi bácsitól akarnak lábravalót, mert tudják, az legalább tíz évig bírja. Bessenyei Ferenc, valamint a Szegedi Szabadtéri Játékok híres művészei – így Gobbi Hilda, Moldován Stefánia – is e titok birtokában voltak, mert ők is csak Sanyi bácsi portékáját vágyták. A mester a kínai császárnőnek is készített egy pár díszes lábbelit, de nemrég a „nagyságos asszony”, Szili Katalin is kapott ilyet.
„Míg korábban a világ minden tájára vitték a szegedi kuriózumot, ma inkább a vitrinbe teszik emlékbe, vagy hagyományosan az esküvői menyecskeruhához passzítják” – tudtuk meg Sanyi bácsitól, akinek anno cégéres üzlete is volt, ahol mindegyik papucs talpába beleütötte pecsétjét. A megkülönböztető jelzést a vevők miatt használta, neki nem kellett: anélkül is felismerte papucsait a formáról, a sarok kidolgozásáról, behúzásáról, a szögek mennyiségéből. Volt, hogy reklamációra visszahoztak egy párat, de a felesége ránézésre megmondta, ez bizony nem a Rátkai-műhelyben készült.
Sanyi bácsi, ha az egykori boltban már nem is, az előszobában lankadatlan kedvvel alkot. Nem csak azért, hogy kiegészítse kevéske nyugdíját, hanem, mert mindig azt kívánta: addig dolgozhasson, amíg él. Húsz éve van egyedül a szakmában. Bár most betanított egy fiatalembert, ám az „utód” még nem kapta meg az önállósodásához szükséges OKJ-s szakképesítést. „A pontos illesztés a sava-borsa mindennek” – ismétli el a tanítványnak és egyúttal nekünk is Sanyi bácsi, s hozzáteszi a nehezen hihető kijelentést: saját pályafutásának 81 éve alatt sosem készített tökéletes szegedi papucsot.
• A nádtetőkészítők
Gyerekkora óta tanult bele a dédapáról nagyapára, majd az apósról vejére, és immár apáról fiára öröklődött nádtetőkészítő mesterségbe Veingartner Zsolt nagyvázsonyi szakember. A nádtetősök között fiatalnak számító, érettségizett, 33 éves mester nem így képzelte a jövőjét, de maga alá gyűrte a szakma és a táj, amelyben alkothat. Elcsábulását utólag sem bánja, sőt kifejezetten boldog, amikor Balatonfüred környékén autózva rátekint az általa készített tetőkre. Büszke rá, hogy több ismert ember, köztük Bujtor István és Trokán Péter nyaralójának nádfedelét édesapjával együtt készítették, illetve újították fel.
A kilencvenes évek óta működő vállalkozás fő tulajdonosa a papa, ám az irányítás egyre inkább a fiú kezében összpontosul, aki azért szerette meg a szakmát, mert szabad életet biztosít. Nincs főnöke, nincs megszabott munkaidő, az édesapjával egyeztet – csupán az elvégzett munka és annak minősége számít. És bár szabadban dolgozik, ami olykor tud zord is lenni, az utóbbi évek enyhe telei nem kényszerítették leállásra: munka ilyenkor is akad bőven. A természetes építkezés hazai divatja, és a számtalan referencia, az egyik felkérést hozza a másik után. Határon túli munkát nem vállal, inkább itthon dolgozik külföldieknek, mint például most is egy német családnak, ahol a megértést Zsolt több nyelven beszélő idegenvezető felesége segíti. Az is biztos, hogy a németeknél nem most járt utoljára, ugyanis a nádtető fonása egy idő után tönkremegy, így a tetőt 8-10 évente fel kell újítani.
Tavaly apa és fia közel negyven épületen dolgoztak, ennek egyötöde új tető volt. Bevételeikről óvatosan beszélnek. „Kettőnknek, ha nem is nagylábon, de biztos keresetet nyújt a szakma, ami mellett nem kell más megélhetési forrás után néznünk, sőt, a mesterség olykor szórakoztató történeteket is kínál” – mondja Zsolt. Állítását a veszprémi Bakonyi Ház felújításának történetével illusztrálja. A munkálatok előtt az épületből kipakolták a muzeális értékű tárgyakat. A ház alkalmazottai véletlenül az ő szerszámaikról is azt gondolták, hogy a gyűjtemény értékes darabjai, ezért egyik legfontosabb eszközüket, a nád összeszorítására használatos satut is begyűjtötték. Mivel Veingartnerék ősrégi kinézetű, speciális szerszámokat használnak, azokat a kívülállók joggal hihetik múzeumba való eszközöknek. Ám ezekkel ma is minőségi munka végezhető. A kereskedelemben nem kaphatók, így ha valamelyik tönkremegy, nekik kell fabrikálni egyet. Szerencsére ilyen ritkán fordul elő, így a családnak marad ideje az önfejlesztésre. Zsolt azt tervezi, kitanulja az ácsmesterséget, hogy elvállalhasson komplett tetőmunkákat, valamint kitanítana egy lelkes fiatalt, emellett honlapjának bővítésében gondolkodik. A helyi konkurenciával való háborúba nem öl energiát – jól megférnek egymással a piacon. Mindenki tiszteli a másik munkáját, méltányolják egymás tetőit, amelyekről egyébként – a nád rakásából, kötéséből, vastagságából – már messziről megmondható, hogy melyik mester alkotásai.
• A szikvizesAnnak idején a buborékgyártó gépsor szörcsögése, a technika és a szakma közel kétszáz éves múltja varázsolta el Kiss Lászlót, amikor munkanélküliként egy barátja arra buzdította, vegye át a Hunyadi téri szikvízüzemet a nyugdíjas éveire készülő Deutsch Gyuri bácsitól. A gépkocsivezető és géplakatos végzettségű Kiss nem hezitált: 1994-ben fejest ugrott a hungarikumnak minősített nedű világába. Új szakmájában már a kezdet kezdetén aktívnak bizonyult. Saját buborékadagolási technikát kísérletezett ki egy olyan iparágban, ahol a gyártók rugalmasan alkalmazzák a szűrőket, illetve változó intenzitással rendelik a vízhez a szén-dioxidot. A hamarosan Kiss védjegyévé vált Hunyadi téri szikvízről a Figyelő kóstoló-kommandója azt a határozatot hozta: úgy csiklandoz, mintha sündisznók bukfenceznének az ember torkán.
Mindez a régi és új vevőknek egyaránt ínyére való. Az ő kedvüket Kiss a műanyag palackkal és az „ántivilágból” maradt eredeti szódásüveggel keresi. A külcsínre és a belbecsre egyaránt van kereslet. A szódavíz – aminek előállítására Magyarországon ma mindössze 1500-an vállalkoznak – évente
8-10 millió forintos bruttó árbevételt hoz a Kiss-féle üzemnek. Ez biztos megélhetést nyújt a tulajdonosnak és két alkalmazottjának, köztük a fiának is.
Az apró üzlet felvirágoztatásához nem is kellett sok idő. A megörökölt 33 megrendelő mára 150-re duzzadt, úgy, hogy a mester kizárólag szájhagyomány útján szerzi vevőkörét, amely nyáron havi 30-35 ezer, télen 15-20 ezer liter szikvizet fogyaszt. E mennyiséghez nagymértékben hozzájárul a tisztiorvosi szolgálat azon rendelete, amely az ipari cégeknek előírja a védőital biztosítását az alkalmazottak számára. A szikvizet azonban sokan nem csak kedvező ára miatt viszik – a másfél liter utántöltése 50 forint -, hanem, mert a gyári palackozású ásványvizekkel szemben ez nem veszít az erejéből, minden cseppje őrzi buborékait. Ezért tette le voksát például az Operaház, a Mátyás Pince és a Hotel Siesta is a Kiss László címkéjével ellátott szomjoltó mellett.
Bár a fogyasztott mennyiség öt éve stagnál, a pályaelhagyó mester fia kreativitására építve bízik a növekedésben. A fontosabb döntéseket, mint legutóbb egy korszerű berendezés lízingelését, már az utód hozta meg, aki a szakácsmesterségnek fordított hátat, hogy továbbvigye a családi ipart. Apja és fia bíznak benne, hogy a mesterség fennmaradását a szén-dioxid gyógyító, savas kémhatásán túl még az a tendencia is segíti, hogy a fiatalok körében egyre népszerűbb a fröccsivás.
• A mézeskalácsosok
Remélem, a kínaiak nem kapnak rá a mézeskalácsra – mondja tréfásan Petrits Szilveszter, aki a hatodik generációt képviseli az 1825 óta mézeskalács-készítéssel, gyertyaöntéssel és cukorkagyártással foglalkozó famíliában. „Az lenne az igazi veszedelem mind a családra, mind a mesterségre nézve” – ért egyet a papa, Petrits József is, aki még az apjától tanulta a mesterséget, ma pedig a családnak kenyeret adó ötfős szekszárdi üzemben vezényli a manufakturális alapokon nyugvó gyártást. Az ő feladata a puszedlisütés és cukorkakészítés, fia gondja a mézeskalács. Szilveszter nyújtja, gyúrja, díszíti, csomagolja és értékesíti a terméket, így az elejétől a végéig nyomon követi az áru útját. Ezért szereti a szakmát, amit gyerekfejjel ki nem állhatott. Pláne, hogy apja a hétvégeken mindig talált neki munkát az üzemben. Nem bánta tehát, hogy a gimnáziumot a szülői háztól messze, Győrben, a bencéseknél végezte. Mivel azonban hiányzott neki a mézeskalácsozás, az érettségi után cukrász bizonyítványt, majd Szegeden élelmiszer-ipari mérnök diplomát szerzett.
Noha kijárta, amit lehetett, amit ma a mézeskalácsról tud, azt a családi műhelyben tanulta. Ugyan a szakmát oktatják Budapesten, a színvonal firtatásakor Szilveszter legyint. A képzés hobbistákat nevel, így az országban működő egy-két családi manufaktúra vállán nyugszik az iparszerűen űzött mesterség továbbörökítése. Igény pedig volna a termékre. A mézeskalács céges körökben és esküvői ajándékként is népszerű, de viszik dísznek, illetve fogyasztás céljából, főleg az egyszerűbb külleműeket. A cifra vásári bábok a végüket járják – állítólag. Szilveszter ezt onnan tudja, hogy megkapta a magáét, amikor valamelyik népművészeti versenyre egy gazdagon díszített bábbal nevezett. A zsűri odasziszegte: ez már nem divat. Mire hősünk a kritika hallatán felvilágosította az ítészeket: a mézeskalács nem a divatról, hanem a hagyományról szól.
A család pici üzletében ezért is árulnak mindent, ami hagyományőrző: mézeskalácshuszárt és -babát, -szívet tükörrel, tarka díszítéssel, mellette kakasnyalókát, puszedlit, dianás, selyem-, krumpli- és medvecukorkát. A bolt, a piacon lévő árusítóhellyel és a család honlapján működő webáruházzal kiegészülve, évente közel 20 ezer mézeskalácsszívet értékesít. Az egyéb termékekkel a családi vállalkozás 15 millió forintot forgalmaz, amihez nagyban hozzájárul a családi mézeskalács-múzeum; utóbbiban évente tízezren fordulnak meg.
Bár a forgalom lehetne jobb, Petritsék a multikkal és az áruházláncokkal nem paktálnak le: alapanyag-kispórolás révén nem áll szándékukban árakat lenyomni. Elveik szerint csak magyar hozzávalókat használnak, azt is kis üzletektől vásárolják. Míg a család ars poeticáját hallgatjuk, kóstolunk, a vaníliás puszedlinél járva kicsit bele is halunk az ízélménybe. Közben Szilveszter kisfia érkezik, aki alig háromévesen már kinyilatkoztatta, hogy mézeskalácsos akar lenni. Most ötévesen azzal az információval sétál be az üzletbe, ha nem nagy baj, ő mégis inkább pilóta lenne. Kifelé menet azonban még biztosítja apját: az üzemben természetesen mindig számíthat a segítő jobbjára.
