Versenyelőny; mostanság, amikor beindul az a hétéves ciklus, amelynek keretében Magyarország hétezer milliárd forintnyi támogatást kap felzárkóztatási források formájában az Európai Uniótól, a legtöbb hazai vállalkozó ezzel a bűvös szóval kódolja, hogy piacvédő intézkedéseket vár a kormánytól. Magyarán azt szeretnék, hogy nekik lejtsen a hazai pálya. 
A felvilágosultabbak gyorsan hozzáteszik, hogy nem diszkriminatív, hanem EU-konform lépésekre gondolnak. Csakhogy ilyenek nem nagyon akadnak. Lapunk több iparág képviselőit kérdezte végig, hogy konkrétan milyen hatósági intézkedésekre, szabályozási lépésekre gondolnak, illetve milyen protekcionista megoldásokat ismernek más uniós tagállamokban, ám egyetlen konkrét megoldási javaslatot sem sikerült begyűjteni. Az igények vagy az EU-n kívüli országok termelőivel szembeni fellépésekre vonatkoztak, vagy általános szabályozási változtatást, adminisztratív-bürokratikus korlátok megszüntetését értelmeztek piacvédelemként.
Hatósági védelem
Főleg a régebbi tagok alkalmazzák a magyarországi gyakorlatnál sokkal keményebben az olyan lehetséges piacvédelmi intézkedéseket, mint az állategészségügyi okokból elrendelt beviteli korlátozás, az ügyek adminisztratív hátráltatása – mutat rá az egyik tanácsadó cég név nélkül nyilatkozó szakértője. E téren gazdag a tárház, például a magyar baromfitermékek beviteléhez pluszigazolást kérnek a szalmonella-mentességről.
Idehaza meglehe-tősen óvatosan bánnak az ilyen korlátozásokkal, azért, hogy a kölcsönösséget elkerüljék. A magyar kormány inkább a belpiacra figyel, nyomon követi, megfelelnek-e a helyi előírásoknak a termékek. Mélykúti Tibor, a székesfehérvári Parmalat üzemet megvásárló, a tejtermelők tulajdonában lévő Alföldi Tej Kft. ügyvezető igazgatója Gráf József miniszter érdemének tartja, hogy radikálisan fellépett a silány termékek ellen, és változtatott a hatóságok szemléletén. Korábban a külföldi áru szinte ellenőrzés nélkül érkezhetett az országba, miközben a szükségesnél is szigorúbban bántak a hazai feldolgozókkal és termékekkel. Magyar József, a szentesi Hungerit Zrt. vezérigazgatója ugyancsak úgy véli, az agrártárcának nincs több tennivalója, mint hogy a hatóságaival következetesen és rendszeresen ellenőrizze a szabályok betartását. Például azt, hogy az importtermékeken is rajta legyenek az előírt jelölések, az elvárt információk a vevők és a szakem-berek számára. Azzal, hogy a hatósá-gok a folyamatos ellenőrzésekkel kiszűrik a piacról a nem megfelelő minőségű élelmiszert, visszaszorítják a feketekereskedelmet, leleplezik a csalókat, az „átcsomagoló” cégeket, Magyar József szerint többet tesznek a legradiká-lisabb behozatali korlátozásnál, amelyet hosszú távon amúgy sem engedne az EU.
vagyis a magyar gyártás előnyben részesítését EU-konform módon ugyanis aligha várhatnak el. E helyett inkább egyfajta „iparpolitikát” kellene sürgetniük, amely segít megtartani a hazai munkahelyeket.
Az EU tagjai a piacvédelem hagyományos értelemben vett eszköztárát (kvóták, büntetővámok, egyéb korlátozó rendelkezések) kizárólag harmadik, azaz unión kívüli országok felé alkalmazhatják. Belül egyik tagállam a másikkal szemben csak szűk körben és nagyon indokolt esetben (például egészségre, környezetre káros termékek, szolgáltatások, eljárások) léptethet életbe korlátozást, tilalmat. A piacvédelem helyett legfeljebb a különféle felügyeleti eszközöket lehet működtetni: a fogyasztói érdekvédelmet, a piacfelügyeleti eljárást és intézményrendszert. Az agrárszektor képviselői egyébként elégedettek is azzal, ahogyan a magyar kormány az elmúlt években kihasználta ezt a lehetőséget (lásd a keretes írást.)
„Az egységes piacon elvileg valóban nincs helye a versenyt sértő korlátozásoknak, kapcsolt ügyleteknek” – ért egyet az elmélettel Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke is, rögtön hozzátéve: ezek azért a mélyben minden bizonnyal működnek. Konkrét eseteket azonban ő sem tud említeni, mivel az egymással szemben használt védelmi módszerek nem, vagy csak nagyon nehezen tárhatók fel. „Óriási pénzekről, óriási érdekütközésekről van szó. Sokan a létezésüket is vitatják, általában nem is kerülnek nyilvánosságra, és nem szerepelnek az uniós eszközpalettán sem.” Mindenesetre Parragh megérti, hogy a kis- és középvállalkozói (kkv) szektor hiányérzete – az, hogy egyelőre alig tudtak élni a csatlakozás kínálta lehetőségekkel, csalódtak a szabályozási környezet tisztulásához, terheik mérséklődéséhez fűződő reményeikben – most úgy jelenik meg, mintha legalább (közelebbről nem meghatározott) piacvédelemre tartanának igényt. „Lehetőségeik azonban versenyképességük javulásában rejlenek” – állítja a kamara elnöke.
FÉLELMEK. Mivel tehát a hatósági szabályozástól aligha remélhető az egyoldalú versenyelőny biztosítása, a vállalkozások és a politika figyelme a forráselosztásra összpontosul. Az „EU-konform piacvédelem” fő terepévé a közbeszerzések váltak, miután a mesés uniós pénzek beáramlásának küszöbén a hazai cégek közül soknál már előre attól tartanak, hogy a külföldi pályázók profitálnak majd a zsíros megrendelésekből. Magyar vállalkozók körében egyfajta elvárás érezhető a kormánnyal szemben: alakítsa úgy a pályázati kiírásokat, hogy azok a hazai cégeknek kedvezzenek – még akkor is, ha ez az eljárás ellentétes az uniós előírásokkal, amelyek tiltják a nemzeti alapon történő megkülönböztetést. Például az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetsége (ÉVOSZ) szerint aggályos, hogy miközben a francia és német építőipari piacot is jellemzően a belföldi társaságok uralják, addig nálunk meghatározó részesedést szereztek a külföldi cégek. „Európa valamennyi jelentősebb mély-, vagy magasépítő társasága itt van, és versenyez a megbízásokért a magyar vállalkozásokkal” – vázolja a helyzetet Nagy János főtitkár, aki szerint az államnak, a helyhatóságoknak volna lehetőségük arra, hogy a hazai építőipart támogassák, de nem tesznek ilyen lépéseket.
Ezt a hangütést kapta fel az ellenzék is. „Nem versenyelőnyhöz jutásról van szó, pusztán arról, hogy a hazai vállalkozások ne kerüljenek hátrányba a külföldiekhez képest” – magyarázza a Fidesz gazdasági konzultációja alapján körvonalazódó „közbeszerzési fordulat” lényegét Cséfalvay Zoltán egyetemi tanár, a tavaly tavasszal lefolytatott gazdasági konzultáció egykori szóvivője. Szerinte nem csupán országos szinten lenne értelme az esélyek kiegyenlítésének, hanem területi alapon is, hogy egy-egy tender helyben csapódjon le, s ott teremtsen munkalehetőséget. Más kérdés, hogy a helyi önkormányzatok ebben legfeljebb akkor lennének érdekeltté tehetők, amennyiben az így generált adókból nagyobb részt tudnának kihasítani.
Cséfalvay a gazdasági konzultációban megkérdezett vállalkozói szervezetek véleményéből kiindulva állítja, hogy a magyarországi közbeszerzések mindössze egyharmadát nyerik el hazai cégek, a nagyobb rész külföldi társaságoknak jut. Ezt azonban a Közbeszerzések Tanácsának statisztikái nem támasztják alá (lásd a grafikont). Az eljárások darabszámát vizsgálva a külföldi székhelyű nyertes cégek részesedése az 5 százalékot sem éri el. A volument tekintve már árnyaltabb a kép: itt az elmúlt két évben az összérték egynegyede jutott külföldi vállalatoknak, ám azt megelőzően a részesedésük – akárcsak 2007 első felében – csupán egyszámjegyű volt.
Nagy kérdés persze, mi minősül hazainak és mi külföldinek. A tulajdonos számít-e, s hogy a profitot esetleg külföldre viszi, vagy az, hogy a cég magyarokat foglalkoztat, s a magyar költségvetésbe fizeti be utánuk az adókat és járulékokat? A Közbeszerzések Tanácsa például úgy egyszerűsíti le a kérdést, hogy kimutatásaiban a Magyarországon bejegyzett cégeket tekinti hazaiaknak, a határon túl regisztráltakat pedig külföldieknek. „Nem lehet éles határt húzni a hazai vállalkozások és a külföldi társaságok között, már csak a magyar cégek nemzetközivé válása miatt sem” – ismeri el Cséfalvay, aki inkább a hazai kkv-kategóriát hozná helyzetbe. Mindez szerinte EU-konform módon is megtehető, miután az unóban sem az előírások, hanem a mindennapos pályáztatási gyakorlat lévén lehet kiegyenlíteni az esélyeket (lásd a keretes írást).
Azt bizottsági források is megerősítik, hogy néhány uniós tagállamban a közbeszerzések feltűnően nagy arányát nyerik el belföldi indulók. Németországban és Franciaországban például a megrendelések körülbelül 80, Spanyolországban pedig 90 százaléka is helyi vállalkozások zsákmánya lesz. Ennek azonban nem szükségszerűen részrehajlás, vagy a szabályok kijátszása az oka, hiszen számos pályázat iránt nem mutatnak érdeklődést a külföldiek. Ezzel együtt egy brit szakértők által néhány éve készített jelentés – amely az egységes belső piacon aktív brit cégek körében végzett felmérésen alapult – lényegében a fenti három ország esetében látta bizonyítottnak, hogy a leginkább védik nemzeti piacaikat. Az új tagállamok, köztük Magyarország esetében viszont jellemzően más a helyzet. A nagy értékű közbeszerzéseken általában a know-how-val és jelentős tapasztalatokkal rendelkező nyugat-európai cégeket hirdetik ki győztesnek. A speciális szakértelmet igénylő területeken, mint amilyen a hulladékgazdálkodás vagy a víztisztítás, például rendszerint eredményesen szerepelnek francia cégek. Ennek azonban többnyire nem az az oka, hogy az új tagállamok háttérbe szorítanák saját cégeiket, hanem egyszerűen az, hogy a piacgazdaságra való átállás óta eltelt idő kevés volt erős és versenyképes hazai vállalatok megjelenéséhez. „Az új tagok számára nagyobb probléma a verseny elfogadása” – vélekedett a Figyelőnek Vincent McGovern, az ipar és a munkaadók legnagyobb európai ernyőszervezete, a BusinessEurope tanácsadója.
A szabad versenyre esküdő egyesületnél semmit sem tartanának kártékonyabbnak, mint azt, hogy a magyar kormány megpróbáljon kedvezni a hazai cégeknek. „Ha erre sor kerülne, azzal a magyar kormány a lehető legrosszabbat tenné a hazai cégeknek. Rövid távon talán megóvhatja azokat a versenytől, de utána egyre mélyebbre süllyednének, és munkahelyek vesznének majd el” – állítja Vincent McGovern. Szerinte az állam úgy tudja a legjobban segíteni a vállalkozásokat, ha tájékoztatást és képzést nyújt számukra. A BusinessEurope tanácsadója azzal a francia javaslattal sem ért egyet, amely egybevág a Fidesz „közbeszerzési fordulatának” irányával, s amelynek értelmében az amerikai kis- és középvállalkozásokról szóló törvény (SME Act) mintájára az EU-ban is a kkv-nak tartsanák fenn a közbeszerzéseken elérhető megrendelések 15-20 százalékát. „A legtöbb kis és közepes cég teljesen függővé válna egy ilyen rendelkezéstől, s a lépés végső soron hátrányosan érintené a hazai cégeket” – utasítja el a kkv-k versenytől való megóvásának stratégiáját Európa legnagyobb vállalkozói érdekképviselete.
Kiskapuzók
Bőséges lehetőséget adnak a hazai cégek helyzetbe hozására a joghézagok, amelyekből számos akad a jelenlegi uniós közbeszerzési szabályokban.
FELSZELETELÉS. E jól bevált módszernél – amellyel elsősorban helyi önkormányzatok élnek – a nagy értékű közbeszerzéseket több kisebb részre szeletelik fel. Így az egyes beszerzések értéke nem éri el azt a határt, amely fölött már az Európai Unió Hivatalos Közlönyében közzé kell tenni a tenderkiírást (ez a limit többnyire 140 ezer eurónál húzódik). Egy út aszfaltozását például úgy is meg lehet oldani, hogy külön kiírják a pályázatot a felső és az alsó szakasz burkolására, hogy aztán a külföldi versenytársak kiiktatásával helyi cégek kapják meg a megbízást.
NYELVI TRÜKK. Éppenséggel a külföldi jelentkezőknek kedvez az a – Cséfalvay Zoltán egyetemi tanár által említett – fogás, amikor a magyar és az angol nyelvű kiírás között durva tartalmi eltérések mutatkoznak. Ha ugyanis a magyar verzióban szigorúbbak a kritériumok, az abból kiinduló hazai aspiránsok értelemszerűen kénytelenek magasabbra srófolt árral indulni, mint a szellősebb angol nyelvűt használó külföldiek. Közbeszerzési szakértők szerint ugyanakkor ez a módszer ellentétes előjellel sem ritka a hazai mindennapi gyakorlatban. Néhány jól kigondolt specifikációval könnyen kedvét lehet szegni a határról túlról próbálkozóknak, akik többnyire olvasnak is a sorok között annyira, hogy kiszűrjék az eleve esélytelen tendereket.
ALIBI PÁLYÁZTATÁS. Közbeszerzési szakértők szerint ugyancsak elterjedt gyakorlat, amikor egy külföldi céget csak azért hívnak meg egy közbeszerzési pályázatra, hogy a favorizált hazai vállalkozás árajánlatát leszorítsák.
PONTATLAN SZÓHASZNÁLAT. Az uniós tagállamok kormányai a katonai beszerzéseknél rendre kihasználják azt, hogy a vonatkozó brüsszeli regula nem határozza meg egyértelműen, mi minősül katonai eszköznek és szolgáltatásnak. Ezért sokszor – a fegyverzetekhez és hadianyagokhoz hasonlóan – az egyenruhákra és az élelmiszerekre sem alkalmazzák a közbeszerzés szabályait.
KONCESSZIÓS KIBÚVÓK. Ettől is sok minden függhet. Franciaországban például – vagy 40 különböző pályáztató hatóság részvételével – decentralizált rendszer működik, ami nem igazán vonzó a külföldi cégek számára. Magyarországon és más új uniós tagállamokban ezzel szemben egy központi pályáztató hatóság létezik, amit a vállalkozások is jobban kedvelnek.
SUTTYOMBAN. Ellentmondásos gyakorlat, amikor az önkormányzatok házon belül, önkormányzati társaságokkal végeztetnek el különböző közmunkákat, teljesen kizárva a versenyt. Egy brit felmérés szerint az összes elérhető közbeszerzési pályázatoknak csak 16 százalékát hirdetik meg a hivatalos közlönyben. A „házon belüli” közbeszerzéseknek kíván gátat vetni egy új, várhatóan ősszel elfogadandó irányelv, amelynek értelmében a pályázaton győztes cégekkel legkorábban csak 10 nappal az eredmény kihirdetése után lehetne aláírni a szerződést, lehetőséget biztosítva a hoppon maradt vállalkozásoknak arra, hogy fellebbezzenek. Az irányelv arra kötelezné a pályáztató hatóságokat, hogy még a házon belüli tendereket is meghirdessék, aminek aligha örülnek majd az önkormányzatok.
KONCESSZIÓS KIBÚVÓK. A témával foglalkozó bizottsági tisztviselők a „szürke zónák” közé sorolják a koncessziós szerződéseket is, amilyeneket például autópályák megépítésére és üzemeltetésére kötnek az államok a beruházókkal. Mivel a koncessziók nyújtásának néhány általános alapelven (például a pályázók egyenlő feltételek elé állítása) túl nincsenek részletes uniós szabályai, a kormányok gyakorlatilag belátásuk szerint alakíthatják a versenyt. Ezt látva, Brüsszelben már készül egy jogszabálytervezet, amely a jelenleginél sokkal átláthatóbbá és megfoghatóbbá kívánja tenni a koncessziós szerződések odaítélésének szabályait. A javaslat valamikor 2008 első felében láthat napvilágot.
