Tudjuk, hogy kikről van szó, amikor San Franciscó-i liberálisokról, a középnyugati „biblia-övezetben” élő „morális többségről”, vagy Floridában letelepedett kubaiakról beszélünk. Tudjuk, hogy kik laknak Bronxban, kik Brooklynban, sejtjük, hogy milyen lehet a dél-dakotai mentalitás. A „multikulturalizmus” nagy karriert befutott fogalmát először Chicagóban és Torontóban használták a szociológusok.
AMERIKAI ÖNTUDAT. Nemrégiben Washingtonban jártam, s egy alkalommal a hotel folyosóján liftre várakoztam három takarítónővel. Egyikük fekete volt, a másik kettő világosabb bőrű. A két világosabb spanyolul beszélgetett egymással, kizárva ezzel a feketét, aki egyedül ácsorgott. Megsajnálva utóbbi kirekesztettségét, odafordultam hozzá és megkérdeztem tőle, ért-e spanyolul. Ugyan kérem – húzta ki magát a fekete takarítónő – én angolul beszélek! Olyan öntudattal mondta ezt, hogy lelki szemeim előtt már-már megjelent Martin Luther King és a zászlórúdra felvont amerikai lobogó.
Az Egyesült Államokban a politikai többséget csakis a kisebbségek szivárványszínű koalíciójából kell létrehozni. Nem nyerhet az, aki nem tesz gesztusokat Kaliforniában a spanyolajkú migránsoknak, Floridában a kubaiaknak, New Yorkban a zsidóknak, vagy Utahban a mormonoknak.
Mintha hasonló politikát folytatna most a magyar kormány. Miközben új adókat és díjakat vezet be, fontos gesztusokat tesz különböző identitáscsoportoknak. Árpádsávos tiltakozók gyűrűjében felvonulva demonstratívan kiáll zsidó honfitársaink mellett. Egyik roma honfitársunkat – példamutatóan – kormányszóvivővé emeli. Ugyancsak az állampolgári jogegyenlőség helyes eszméjétől áthatva fogadja egy meleg honfitársunk – nem mellékesen: a kormány személyügyi államtitkára – nyilvános színvallását. Talán kevésbé helyesen – de az identitáspolitika szellemében – Horn Gyulát is megforgatja a közéleti viták égő parazsánál, hogy rajta keresztül üzenhessen a „régi jó elvtárs”-identitást máig ápoló kádárista szavazóknak.
Magyarország azonban (ma még) nem hasonlítható a kulturálisan szegmentált országokhoz. Nem mintha az identitáspolitika illegitim lenne. Éppen ellenkezőleg, a magyar társadalom is egyre inkább multikulturálissá válik, tehát az identitáspolitika jelentősége fokozatosan növekedni fog. Már a tavalyi választásokon, Mikola István nevezetes elszólásából is láthattuk, hogy mekkorát bukhat, aki ujjat húz a szinglikkel. A Petőfi Rádió átalakításánál pedig kiderült, hogy a rádióhallgatók fiatalabb korosztályát jobban érdekli Manu Chao, mint a kabarécsütörtök. Inkább hallgatják a Quimbyt, mint a vízállásjelentést. Minden politikus jól teszi, ha odafigyel a hozzá közelebb álló szubkultúrák képviselőire.
Ezzel azonban választást nyerni nem lehet. Hazánkban ma még akkor fordulnak a politikusok az identitáspolitikához, ha szavazóbázisuk leapadt. Ha elbizonytalanodott szavazóikat kell életre galvanizálni, vagy a „kemény mag” elszántságát megerősíteni. Sokszor az identitáspolitika csak kompenzáció. Akkor lép be, ha csökkennek a reálbérek, ha nő az infláció, ha új adók nehezítik az emberek életét. Ha bajban van a gazdaság, vagy a kormányzók nem találnak megoldást a szociális kérdésre.
Az identitáspolitika a gazdagabb országokban, a bevándorlók célországaiban, valamint a globalizáció által erőteljesen megérintett vallásos országokban lehet domináns. Ott, ahol nem az életviszonyok, hanem az életstílusok különbsége jelenti a problémát. A többi, úgynevezett felzárkózó országban a gazdasági növekedésből származó javak megfelelő szétterítése, a szociális igazságosság, az esélyegyenlőség erőteljes képviselete számít.
A KISEBBEK FEGYVERE. Orbán Viktornak a szegénység és a középosztály szövetségére vonatkozó tusnádfürdői szavait értetlenséggel fogadta a baloldal. Pedig ő tudja, miért mondja, hiszen keresztény és nemzeti identitásra épülő választási retorikájával korábban már nem egyszer megégette magát. Az identitáspolitizálás a kisebb pártok fegyvere – ez önmagában sem a Fidesz, sem az MSZP számára nem lesz elegendő. A vesztésre álló nagyobbik kormánypárt csak megfelelő gazdaságpolitikával, a korrupció elleni hiteles fellépéssel, és nagyobb szociális felelősséggel lehetne képes arra, hogy fordítson a számára kedvezőtlen trendeken.
A szerző politikatudós, a CEU professzora, volt kulturális miniszter.
