Olyan alapot mutasson nekem, amelyiknél arányban áll a költség és a hozam nagysága – vázolta nemrégiben igényeit egy meglepően tájékozott kisbefektető az egyik legnagyobb lakossági bank fiókjában. „Lehet kicsit drágább, de a végén jól járjak vele” – pontosította még elvárásait. A banki alkalmazott zavart mosolya tulajdonképpen érthető volt, hiszen hozzászokhatott, hogy az embereket leginkább a múltbeli hozam érdekli. Pedig ideális esetben egy befektetőnek legalább négy szempontot kellene mérlegelnie, mielőtt alapot választ. Az időtartam és a (várható) hozam nagysága mellett a kockázat és a költségek szintje is fontos paraméter, ám ez utóbbi tényezőre a legtöbben már alig-alig szánnak figyelmet.
Márpedig az egyes befektetési alapok között több tízszeres, vagy akár ötvenszeres díjkülönbség is akad. Márpedig nagyon nem mindegy, hogy mondjuk egy félmillió forintos megtakarításnál évi 29 200 forint (mint például az Access nyíltvégű ingatlanalapjánál) vagy csupán 650 forint (mint a K&H egyik kötvénybe fektető alapok alapja esetében) megy el az alappal kapcsolatos különböző kiadásokra (a legalacsonyabb és legmagasabb költségszintű alapokról lásd a táblát).
Rajz: RedDotCorbis
ZÁMTALAN TÉTEL. A működési költségek évről évre legalább olyan széles tartományban mozognak, mint az alapkezelők által elért hozamok, csak kevesebb publicitást kapnak. A befektetők többsége azzal általában tisztában van, hogy a jegyek megvásárlásakor és eladásakor a bankok, illetve az alapkezelők leszedik a sápot, ám az ezen túl felmerülő költségekből már kevesen vizsgáznának le. Holott a hazai gyakorlat szerint nem a forgalmazási jutalékok képviselik a legnagyobb arányt a költségeken belül, hanem az alapot közvetlenül terhelő működési költségek, melyeket naponta vonnak le az eszközértékből. Ezeket a tájékoztatókban és kezelési szabályzatokban szokták bemutatni, de ha azt feltételezzük, hogy minden tizedik ügyfél át is tanulmányozza e dokumentumokat, akkor valószínűleg túlságosan optimisták voltunk. Pedig e direkt költségekből is rengeteg akad. A legfontosabbak: alapkezelési, letétkezelési, könyvvizsgálói, közzétételi és felügyeleti díj, könyvelési és marketingköltségek, az alapkezelő sikerdíja.
Ha ezeket legalább évente egyszer átböngésszük – leginkább ilyentájt, amikor a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) is publikálja az elmúlt évre vonatkozó összesítő táblázatát -, akkor érdekes következtetésekre juthatunk. Például arra, hogy a 1,5 százalékos költséghányados (ez azt jelenti, hogy az alapban fekvő pénz ekkora részét költik évente a már említett működési kiadásokra) egyfajta vízválasztónak tekinthető. A pénzpiaci, a likviditási és a kötvényalapok kategóriájának legtöbb képviselője ennél olcsóbban tevékenykedik, miközben a tisztán vagy döntően részvénybe fektető alapok, illetve az ingatlanalapok ennél drágábban dolgoznak (lásd a grafikont).
A garantált alapok a tavalyi rangsorban e tekintetben a legolcsóbbnak tűnnek, ám ez félrevezető adat. Ugyanis a tőke- vagy hozamgaranciát nyújtó alapok szinte mindegyike zárt végű formában működik (meghatározott futamidőre jött létre), s így költségszerkezetük teljesen eltér a nyílt végűekétől (amelyek határozatlan futamidejűek, s jegyeiket bármelyik pillanatban szabadon lehet adni vagy venni), ezért nem is hasonlíthatóak össze. Amint arra Gáti László, az OTP Alapkezelő értékesítési igazgatója rámutat, a garantált alapoknál a jegyzéskor érvényesítik a költségek legnagyobb hányadát, az alapkezelőnek ekkor kell ugyanis összeállítania azt az opciós konstrukciót, amely a minimálisan beígért megtérülés feletti extra hozam lehetőségét biztosítja a jegytulajdonosoknak. Az, hogy ezután olcsóbbá válik az alap, érthető: kis túlzással az indulás után nincs is dolga vele a kezelőjének, hiszen újabb befektetési döntést – ellentétben a legtöbb nyílt végű konstrukcióval – a futamidő alatt már nem kell hozni, csak az opciók dolgoznak. Az utóbbi évek legnépszerűbb befektetési formáját legnagyobb tömegben forgalmazó K&H Alapkezelő igazgatója, Horváth István is úgy véli, hogy az egyes instrumentumokat saját kategóriájukon belül, egymással érdemes versenyeztetni. Ha a futamidő előrehaladtával nem csökken töredékére a költségszint, az már gyanús (nem is fordul elő gyakran). A normális a jelentős visszaesés: például a tavaly lejárt K&H Dollár Fix 2. alapra a 2004-es indulási évben még 6,77 százalékos teljes költséget számoltak el, egy évvel később viszont már csak 0,9 százaléknyit. 
ELTÉRŐ MODELL. A költségek mérséklődése egyébként a nyílt végű alapoknál is érezhető volt az elmúlt két évben, ám ennek csak részben oka a díjcsökkenés. A magyarázat inkább abban rejlik, hogy növekedett a befektetési alapok nettó eszközértéke, amire a működési kiadásokat vetítik. Amiben viszont több év távlatában sincsen változás, az a működési költségek és a kereskedéssel összefüggő megbízási díjak aránya. A külföldi gyakorlat alapvetően más, ott a beszállási költségek (a jegyek megvételekor kifizetett jutalékok) például jóval magasabbak, mint nálunk, viszont az alapkezelési díjak és az alapot terhelő egyéb tételek alacsonyabbak. „Ez azért szerencsés, mert a befektetőt megfontoltabb döntésre sarkallja a befektetéskor és a „kiszálláskor” is, ha nem tud könnyen ki-beugrálni az egyes alapokból” – véli Horváth István.
A hazai modell viszont könnyebben „eladható” a befektetők felé. Az alacsony forgalmazási jutalékok nagyobb tömegek számára teszik vonzóvá az alapokat, miközben a háttérben borsosabb díjakkal lehet operálni. Hiszen már arra sem sokan figyelnek, hogy mekkora költség mérsékli naponta az alap vagyonát, azt pedig végképp szinte senki nem tudja, hogy összességében a hazai alapok költségszintje nemzetközi viszonylatban magasnak számít. A költségszerkezet alapvető módosítása tehát ma látszólag senkinek sem áll érdekében. Az legfeljebb a hosszabb távon gondolkodó, nyugisabb befektetőknek lenne kedvező, ám az alapkezelők tapasztalata szerint egyelőre ők vannak kisebbségben.
