Lassan két évtizeddel a rendszerváltás után még mindig a régi rendszer struktúráival, intézményes dinoszauruszaival küszködünk. A gazdaság átalakult, a privatizáció legnagyobb része végbement, a külső gazdasági és társadalmi környezet radikálisan megváltozott. A modernizáció azonban még mindig szigetszerű, és hatásai csak lassan terjednek szét a társadalomban. Hivatkozunk az adófizetők pénzére, de a lakosság fele nem fizet (rendesen) adót. Hivatkozunk a demokráciára, de annak szabályait csak félig tartjuk be; így ne csodálkozzunk, ha érdektelenségünk következménye „féldemokrácia” lesz. A politikai osztály nem mutat jó példát, a parlamenti képviselők nem restellik számla nélkül felvenni a költségtérítést. Nem lehet könnyű így a tiszta közéletről szónokolni – vagy vastag bőr kell hozzá.
TOVÁBBÉLŐ HITBIZOMÁNYOK. A Kádár-korból ránk maradt állami mamutintézmények vezetői sokszor saját hitbizományukként kezelik a rájuk bízott állást, stallumot, épületet, értékeket és embereket. Úgy viselkednek, mintha nekik és klientúrájuknak mindezek „szerzett jogon járnának”. Régen ezt „zsákmányrendszernek” neveztük, de akkor még azt hittük, hogy ez csak az államszocializmus múló mellékhatása. A rendszer bukott, de zárványai megmaradtak. A pályáztatás sokszor álságos, megalázó és komolytalan procedúra a jelentkezők számára, hol-
ott ennek nem így kellene lennie. A szigorú összeférhetetlenségi szabályok ismeretlenek, az állami intézmények világa feudális szerkezetű, mikszáthi mutyivilág.
A nyugati világ pályázati kultúrájának hatása csak lassan szivárog le a szikes magyar ugaron. Hiányzik az állami intézmények korrekt működésébe vetett közbizalom. Nem csodálom, ha egyes globalizált vállalati menedzserek már-már a „kultúraváltás” szükségességéről beszélnek. Ez azonban szerencsétlen kifejezés, hiszen egy közösség, csoport, ország kultúráját nem lehet „leváltani” – a kultúrát újabb és újabb kihívások érik, és annak megfelelően fokozatosan alakul át, de soha nem „váltható le”. A mindennapi kultúra mi magunk vagyunk – és nem lehetünk büszkék rá.
Az még nem „neoliberalizmus”, ha megtanuljuk kiadásainkat és bevételeinket egyensúlyba hozni. Tisztességes verseny akkor lesz, ha a könyvelés naprakész és átlátható, ha a munkaadó és a munkavállaló tudja, mire számíthat, amikor szerződést köt. A kilencvenes évek vadkapitalizmusa kinyitotta a jövedelmi ollót, növelte a társadalmi egyenlőtlenségeket. Olyan történelmi folyamatok futottak le másfél évtized alatt, amelyek boldogabb országokban fél évszázadig is eltartottak.
TITANIC-EFFEKTUS. Az átalakulás sokkján túl vagyunk, és itt az ideje, hogy búcsút mondjunk mind az államszocializmusnak, mind a vadkapitalizmusnak. Látnunk kell, hogy azok nincsenek olyan nagy ellentétben egymással, sokkal inkább egymásból következnek. Éppen ezért nem is annyira meglepő, hogy néhány államilag felügyelt területen még mindig süllyedőben lévő Titanicokba ütközünk, ahol a kapitányok nem vesznek tudomást a körülöttük zajló változásokról, az emelkedő hullámokról, inkább újabb kánkánt, pezsgőt, primadonnát rendelnek.
Tavaly télen ott voltam a budapesti Van Gogh kiállítás ünnepélyes megnyitóján. Az eseményt megtisztelte jelenlétével a nagy festő egyik dédunokája, aki így fordult oda hozzám: „Még sosem jártam a Balkánon, örülök, hogy végre eljuthattam ide!”
Hát így állunk. Minden szimpátiám azoké az új vezetőké, akik radikális reformokkal végre ki akarják húzni a rájuk bízott „utolsó szocialista nagyvállalatokat” a pazarlás, a felelőtlenség, az átláthatatlanság ingoványából. Nem kétséges, hogy fájdalmas döntéseket kell hozniuk, amelyek eredménye rövid távon a leépítés, a tiltakozás és konfliktusok sora lesz. De ha komolyan vesszük demokratikus elkötelezettségünket, akkor felelősen kell gazdálkodnunk az adófizetők pénzével.
A szerző politikatudós, a CEU professzora, volt kulturális miniszter.
