Az is igaz, hogy a költségvetési politika mozgásterét éppen az növelhetné meg a legjobban, ha az idén 1200 milliárdos nagyságrendű adósságtörlesztés mértéke csökkenne, aminek egyik módja a belföldről finanszírozott adósság kamatának mérséklése (ez utóbbi végül is mindössze egy másik államigazgatási szerv döntésétől függ). Ezért aztán egyre gyakrabban halljuk, hogy a jegybank „halasztja” döntését, hogy „késlekedik”, és hogy az idő sürget.
MAGYAR KOCKÁZAT. Ezzel szemben kétségtelen, hogy kis, nyitott gazdaságban nem érdemes a Mankiw-féle tankönyv elején megismert zárt gazdaság modelljével közelíteni a makrogazdasági folyamatokat. A kis, nyitott gazdaság kamatszintjét az infláción kívül a többi piacokhoz, különösen a vezető pénzpiacokhoz képest mért kockázati különbség és felárigény határozza meg. Márpedig a meghatározó piacokon – legalábbis Trichet és Bernanke európai, illetve amerikai jegybankelnökök megnyilatkozásai szerint – egyáltalán semmi jele sincs a kamatcsökkentési trendnek, sőt. A magyar állam egyelőre nem számít kevésbé kockázatosnak, mint mondjuk az Egyesült Államok vagy az euróövezet bármely tagja. Vagyis kockázati felárnak vélhetőleg lennie kell, különben egyetlen forint deficitet sem lehet külföldről finanszíroztatni. Az pedig a „kemény földet érés” esete lenne.
Csaba László
Mi a helyzet az inflációval? Miközben senki nem kétli azt, hogy ebben egy sor nehezen előrejelezhető tényező kap szerepet, egyre nyilvánvalóbb, hogy a magyar gazdaságpolitika ismét elvéti az inflációs célt. Az év közben csöndben 6,2 százalékról előbb 7,0-re, majd 7,3-7,5 százalékra módosított előrejelzés mellett biztosra vehető, hogy 2006 és 2007 után 2008-ban sem lehet 3 százalékos az infláció, vagyis a középtávú célkitűzés rendre nem teljesül. Ez bizonyára nem erősíti a gazdaságpolitika hitelét, és a szavahihetőségi hiányt általában magasabb kamatszint szokta ellentételezni. Az is elgondolkodtató, hogy az előrejelzéseknél lényegesen magasabb az olajárak szintje, továbbá a bérdinamika mind a versenyszektorban, mind a közszolgálatban messze a konvergenciaprogramban előfeltételezett befagyasztás fölött alakult. Ilyen körülmények között vajon elképzelhető-e a bérek és a belőlük származtatott nyugdíjak árfelhajtó hatásának mérséklődése? Vajon a lépten-nyomon tetten érhető közbizalomhiány, a megtakarítások ebből is fakadó alacsony szintje arra utal-e, hogy eljött már a lazítás ideje?
Nem kétséges az, hogy az EU tagjává vált, sőt, talán valamikor az euróövezet tagjává is váló Magyarországon a bérek mellett a kamatok is konvergálni fognak az uniós átlaghoz. A közelítés azonban, mint az élet minden más területén is, lassú és nehézkes folyamat. Ezért egyfelől nem kérdéses az, hogy történelmi távlatban a forint erősödésére és a kamatszint mérséklődésére kell számítanunk. Sőt, az inflációs várakozások mérséklődésével a valóságos áremelkedés üteme is csökken, így pedig a kamatszint sem maradhat tetszés szerinti magas szinten. Utóbbi esetben ugyanis mértéktelen pénzbeáramlást ösztönözne, ami ugyancsak káros lenne.
KÖRÜLTEKINTŐEN. Ezért tehát szó sincs arról, hogy a jegybank monetáris tanácsa pusztán tagjainak ízlésvilága vagy szakmai, netán politikai rokonszenve alapján dönthetne arról, hogy mi az „optimális” kamatszint. Ugyanakkor vélhetőleg nem árt figyelni arra is, hogy az egyes megoldások szorgalmazói nem pusztán saját piaci pozícióik, elhamarkodott ítéleteik, és ebből adódó határidős ügyletekre vonatkozó várakozásaik/érdekeik mentén kommentálják-e a nemzetgazdaság egészét érintő folyamatokat. Mivel pedig a kamatszint meghatározása a kis, nyitott gazdaságban megmaradt kevés számú gazdaságszabályozó eszköz egyike, ezért nem közömbös, hogy a bevetéséről született döntések mekkora szakszerűséggel és körültekintéssel születnek. Hirtelen felindulásból cselekedni, a kevésbé népszerű összefüggéseket mellőzni kockázatos lenne. Hiszen, ahogyan a béreket nem lehet pusztán elhatározás alapján az uniós szintre emelni, úgy vélhetőleg a kamatszintet sem lehet bármikor az uniós szintre mérsékelni.
A szerző az MTA levelező tagja.
