Élete utolsó napjaiban a temetetlen halott, Nagy Imre szellemével viaskodott, de azt a harcot már nem nyerhette meg. Elméje elborult és az ‘56-os mártír miniszterelnök rehabilitálásának napján meghalt. S szimbolikus az is, hogy tizennyolc évvel halála után sem nyugodhat békében. A hullarablók a volt diktátor maradványait akarták kitépni a „nemzet testéből”, de valójában csak azt tették nyilvánvalóvá, hogy a szelleme mennyire itt kísért közöttünk.
A magyar társadalom a rendszerváltás után nem tudott mit kezdeni a múltjával. Foglyává vált: nem tudta elfogadni, de nem tudott szabadulni sem tőle. Utólag a Kádár-rendszerrel éppen az a legnagyobb probléma, ami annak idején elviselhetővé tette: nem volt elég rossz ahhoz, hogy egyértelműen lehessen viszonyulni hozzá. A megítélését nem csak az teszi nehézzé, hogy a „boldog békeidőket” a véres terror évei előzték meg. A legnehezebb örökség az, hogy bár a kádári konszolidáció időszakában az ország a hétköznapi életfeltételekben minden más közép- és kelet-európai társánál közelebb került a nyugat-európai társadalmakhoz, mentalitásában, normáiban és viselkedésmintáiban viszont annál messzebb került tőlük.
KÁDÁRI PRAKTIKÁK. A rendszerváltás már csak azért sem temette el a Kádár-rendszert, mert sokakat a gazdasági recesszió idején éppen a kádári praktikák segítették hozzá a túléléshez: a feketegazdaságba menekülés, az adóelkerülés, a rokkantnyugdíj, mindenféle kiskapuk megtalálása. És mindenekelőtt annak a hitnek a táplálása, hogy az államnak igenis kötelessége mindenkiről gondoskodnia – de „ha másról nem, hát rólam mindenképpen”.
Ám a magyar társadalom nemcsak ezért nem bújt ki még mindig Kádár köpönyegéből, hanem azért sem, mert egyszerűen nem kapott helyette másikat. A kilencvenes évek elején még voltak jelei annak, hogy az új állam komolyabban veszi magát és a polgárait, de ezekben a szűk esztendőkben olyan nagy volt a társadalmi elégedetlenség, hogy ez akkor senkit sem érdekelt. Aztán amikor a gazdaság kezdett talpra állni, a politikusok újra kiengedték a régi szellemet a palackból: a 2006-os választási kampány a kádárizmus tobzódásává vált a politikai marketing XXI. századi díszletei között.
ÁLTALÁNOS BIZALMATLANSÁG. Az ígéretlicit politikája azonban csak a felszín, a Kádár-korszak mentalitása leginkább a társadalom tudatalattijában él tovább. A nemzetközi értékvizsgálatok szerint a magyarokra a kooperációs készség és az egyéni felelősségvállalás is sokkal kevésbé jellemző, mint más, versenyképesebb európai országok polgáraira. A Kádár-rendszer arra tanította őket, hogy csak magukban bízhatnak, hogy saját magukon és a családjukon kívül semmiért nem érdemes áldozatot hozniuk. Így lehet a bizalom helyett az általános bizalmatlanság a magyar politika rendezőelve. A választók nem bíznak abban, hogy a politikusok képesek lennének a közjót előmozdítani, beérik azzal, ha csak az ő rövid távú érdekeiket képviselik. A bizalmatlanság a politikusok körében már a paranoia határát súrolja. Élet-halál küzdelmükkel el tudták érni, hogy a szavazók jelentős részének bizalmatlansága ne a politikai elit egészére, csak az ellentábor egészére vonatkozzon – a politikusok mellett egyre inkább beleértve ebbe a másik oldal szavazóit is.
Az elmúlt 17 év talán legnagyobb kudarca, hogy nem változtatta meg, sőt, jelentős mértékben újratermelte a Kádár-éra mentalitását. A politikai rendszerváltás Nagy Imre és társai újratemetésével vette kezdetét. A morális rendszerváltás talán Kádár igazi újratemetésével fog véget érni.
A szerző a Medián kutatásvezetője.
