Kétségkívül mindenkinek jól esik, ha örömhírt hall, különösen, ha nem kell benne kételkednie. Az államháztartás mai eladósodottsága mellett már fél százalékpontnyi kamatkülönbözet is jelentős pluszteher, illetve könnyebbség lehet. Ugyanakkor a vélekedések számossága ma még nem tekinthető perdöntő tudományos bizonyítéknak. A nagyobb makroáttekintéssel bíró műhelyek itthon és külföldön egyaránt emlékeztetnek az ellentétes irányba ható tényezőkre, vagyis a kockázatokra is.
Például arra, hogy az 50 dollár körüli olajárszint, amivel a költségvetést számolták, jelenleg 65-68 dolláron áll. És e cikk írásakor az elemzői várakozások 62-63 dollárnál kevesebbre nem teszik az év végi értéket sem. Az európai és az amerikai jegybank, az ECB és a Fed – vagyis a nemzetközi kamattrendet meghatározó szereplők – környékéről inkább emelésre, semmit csökkentésre vonatkozó híreket hallani. 
ÁRFELHAJTÓ HATÁS. A konvergenciaprogram egyik sarkalatos eleme a közszféra bérbefagyasztása volt, legalábbis az augusztusi és decemberi változatban. Ehhez képest a legnagyobb állami cégeknél 6-8 százalékos bérmegállapodások születtek, és a reptéri kiszolgálók sztrájkja is jelezheti, hogy a versenyszférában sem minden csendes. A KSH elemzései szerint az energiaárak kiigazításának árfelhajtó hatása – a történelmi tapasztalatokkal egybevágóan – nagyobb lehet, mint amit a közvetlen hatás számszerűen indokolna. Az első három-négy hónapban folytatódott a háztartások eladósodása is, vagyis érvényre jutott a fogyasztás kisimítására irányuló törekvés. Az áfa emelését többnyire a vevőkre hárították (bár a csökkenésnél nem ez volt a helyzet). A közüzemi díjak és a szállítási díjszabás, valamint a távfűtés és a várakozásokat alapvetően befolyásoló néhány más tétel esetében az inflációt jóval meghaladó mértékű emelés figyelhető meg. S miközben bizonyára igaz, hogy ez a választási időszakokban elhalasztott kiigazítás, pusztán ezért nem lesz kisebb se az árfölhajtó, se a várakozásbefolyásoló hatása egyiknek sem. Nem mellékesen, a Pénzügyminisztérium április folyamán 6,2-ről 7,0 százalékra, azaz felfelé módosította az éves inflációs prognózist (Figyelő, 2007/18. szám). Ez bizony az inflációs célkövetési rendszerben nem bagatell.
BIZONYTALANSÁGOK. Egészében véve úgy tűnik, a magyar gazdaságban számos tényező hat az infláció gyors és automatikus mérséklődése ellen. A gazdaságpolitika továbbra is alacsony szavahihetősége egyfajta távlattalansággal társul. Minthogy az idei egyensúlyjavulás egyszeri intézkedésekre – nevezetesen az adóemelések mellett épp az infláció magasabb szintjére – épül, ez a megoldás 2008-ban és 2009-ben nem folytatható, sőt a mai mértékek sem vetíthetők ki egyszerűen. Eközben nem látható, mivel is pótolják majd ezeket a kieső egyszeri tételeket, például, ha az ingatlanadó, mint olvasható, valóban kiesik. Mindezen bizonytalanság nyilván nem dezinflációs tényező.
A materiális elem pedig a bérek és a nyugdíjak terv feletti emelkedéséből adódó pénztöbblet, amit a változatlan költési hajlandóság mellett nem takarítanak meg. Ekkor pedig puszta föltevésnek bizonyulhat az, hogy az infláció mintegy magától süllyedve követhetné a modellszámításokban fölrajzolt pályát, és kvázi automatikusan visszaállhatna a 3 százalék körüli szintre – mondjuk azért, mert ez a konvergenciaprogram végső szakasza és célértéke. Ez utóbbi ugyanis nemcsak az árstabilitás, hanem az inflációs célkitűzés számszerű mértéke is. Igaz, eddig ez még sosem teljesült. Lehet, hogy az inflációs jelentés borúlátó olvasata az indokolt, és 2004, 2005, 2006 és 2007 után 2008-ban is ismét magasabb értékkel indokolt számolnunk? Lehet, hogy az infláció farkasát idő előtt nyilvánítottuk kimúltnak? Lehet, hogy ha inkább az eltéréseket követő magyarázatokban vagyunk erősek, mint a számszerű teljesítésben, akkor maga az inflációs célkövetés sem „minden világok legjobbika” egy erősen és tartósan bizonytalan környezetben? Lehet, hogy van oka annak, hogy az ECB sem ezt a rendszert alkalmazza?
A szerző a CEU, a Debreceni Egyetem és a Corvinus Egyetem egyetemi tanára.
