Borítékolható, hogy a vita Antal Attila BKV-vezér fizetéséről ezzel még nem ért véget, s lesz más alkalom is a zsebek vizslatására, mert például az államtitkárok fizetését is megemelték, ők így átlagosan bruttó havi 1,2 millió forintot kapnak. Szetey Gábor kormányzati személyügyekért felelős államtitkár indoklása hasonló: egy multinál egy igazgató ennek a dupláját is megkeresi. Emiatt szerinte például Gál J. Zoltánnak, a Miniszterelnöki Hivatal államtitkárának fizetése még így is kevés, hiszen az MSZP számára két sikeres választást vezényelt le. Az, hogy ezért a pártkasszából kellene őt megjutalmazni, az állami pozíció díjazásánál pedig arra is kellene gondolni, hogy a diplomával és nyelvvizsgával nem rendelkező Gál J. Zoltán választotta ki a kormányszóvivői posztra a borítékolhatóan kudarcra ítélt Demcsák Zsuzsát, a kormány hr-esében a jelek szerint nem merül fel.
Persze lehet, hogy felmerül, csak ez ügyben nem kap szabad kezet. És ezzel el is jutottunk oda, miért nem kívánatos a magánszférában sikeres menedzserek számára az állami szektor. Az alacsonyabb fizetés ugyanis csak az egyik, s talán nem is a legfőbb ok, amit az is mutat, hogy ezt a békát már többen lenyelték, köztük maga Szetey Gábor is, aki a Philip Morris argentínai leányvállalatától tért haza. Vajon e cégnél alkalmazta volna Gál J. Zoltánt?
Vrannai Katalin
MÉRCEMENTESEN. Az állami állásban az a legtaszítóbb, hogy hiába teljesít valaki jól a magánszektorban, az államiban bármikor irracionális lépésre lehet kényszeríteni, dilettáns vádakkal lehet illetni. Gondoljunk csak a 2002-es kormányváltás után a Malévtól eltávolított vezérigazgatóra, Váradi Józsefre, akinek előző, a Procter & Gamble-nél betöltött regionális vezetői pozíciójára utalva a szemére vetették, hogy a légi közlekedésből csak a szárnyas betétet ismeri. A „szárnyas betétes” aztán megalapította a Wizz Airt – a magánbefektetők rá merték bízni a pénzüket, s úgy tűnik, jól is jártak ezzel.
Más esetekben a magánvállalati múltat a feltétlen alkalmasság szimbólumaként szokás emlegetni. Pedig ez sem garancia: például a MÁV élén a Moltól érkezett (s azóta távozott) Mándoki Zoltán sem tett csodát.
A kiválasztás dilettáns szempontjait s a környezet irracionalitását aligha teszi semmissé, ha egy állami vezető piaci javadalmazást kap. Mert visszatérve a BKV-vezér fizetésére, a szóvivő érvelésében van ráció: a magánszférában a vezetői jövedelmek valóban függnek a cég méretétől. A Német-Magyar Kereskedelmi Kamara felmérése szerint például az 500 főnél többet foglalkoztató vállalatok átlagosan csaknem 20 millió, a 10 milliárd forint feletti árbevételűek (ez volt a vizsgált két legnagyobb kategória) pedig 16 millió forint éves fizetéssel kényeztetik első számú vezetőjüket, s ez nagyjából egybevág az idei évre 110 milliárd forint árbevételt és 13 ezer fős létszámot tervező BKV-vezér 18 millió forintos egy esztendőre szóló javasolt fizetésével.
KIDOBOTT PÉNZ. De valóban Antal Attila a legalkalmasabb erre a posztra? Előző munkahelye, a Nógrád Volán nagyságrendekkel kisebb, s egyszerűbb szervezet, mint a BKV. Annak előtte pedig a még kisebb Est Taxit irányította, amely felszámolásra került. Nagy magáncégnél szerzett gyakorlatot nem tud felmutatni, de az igaz, hogy a Nógrád Volán üzemi veszteségét 2005-ben a megelőző évi felére szorította le. A szakmában részben erre hivatkozva el is fogadják őt. Mégsem vehető biztosra, hogy a BKV-nál is képes lesz hasonlóra, de ha így történik, megszolgálja majd a millióit. Nem úgy, mint elődje, Aba Botond, akinek rendszeres prémiumait indokolták azzal, hogy a magánszférában többet fizetnek. Csak arról nem szólt a fáma, vajon miért nem ment át oda.
A megfelelő vezetők megszerzése érdekében a magasabb fizetéseket nem kell sajnálni az állami szférában sem, feltéve, hogy a kiválasztás, a követelményrendszer és a szervezeti környezet is a magánszférához hasonlóvá válik. E nélkül aligha indul meg a kívánt mozgás a magán- és az állami szféra között, s ha mégis, nem az alkalmas emberek lépnek majd át az utóbbiba. Márpedig, ha a hatalmon lévők bizalmi embereit fizetjük meg a versenyszféra szintjén, az valóban csak ablakon kidobott közpénz.
A szerző a Figyelő rovatvezetője.
