Kérnek kávét? – kérdezi a felszolgáló azon a páros karikatúrán, amelyet a Télé Moustique című belga hetilap közölt nemrég, és amelynél találóbban nehéz lenne illusztrálni, mennyire bonyolulttá is vált a döntéshozatal az elmúlt ötven évben az Európai Unióban. Az első, 1957-es állapotokat ábrázoló rajzon az alapító tagországokat megjelenítő hat úriember válasza egyöntetű „igen”. Ugyanerre a kérdésre ötven évvel később már 27-en 27 különböző választ adnak: egyesek cukor nélkül kérik a kávét, van aki koffeinmentesen, mások teát választanak, de olyan is akad, aki inkább vodkát rendel. Hiába, minél több a törzsvendég, annál jobban szerteágaznak az igények és annál nehezebb közös nevezőre jutni.
Az uniós tárgyalóasztal körül azonban mindig is jobban odafigyeltek a nagy országok kívánságaira. Ez a szokás pedig – sokak meglepetésére – a legutóbbi bővítés után sem változott, annak ellenére sem, hogy az EU-ban számbelileg túlsúlyba kerültek a kis- és közepes méretű országok. Jonas Tallberg, a stockholmi egyetem politikai tudományok tanszékének professzora európai politikusokkal készített interjúkat. Ezek alapján arra a következtetésre jutott, hogy az unió legnagyobb tagállamai – Németország, Franciaország és Nagy-Britannia – a huszonhetek csúcstestületében, az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanácson belül a legutóbbi két bővítés nyomán csak még tovább erősítették pozíciójukat. Befolyásuk elvesztésétől tartva a nagyok – a belpolitikailag megosztott és ezért meggyengült Olaszország kivételével -, ha lehet, ma még jobban „összeszűrik a levet”, és még több kétoldalú alkut kötnek egymás között, mint azelőtt. „A soros elnökség általában leül ezzel a körrel, és elrendezi a vitás ügyeket, és csak azután kérdezi meg a többi tagállamot, egyetértenek-e vagy sem” – vélekedik Tallberg.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a kisebb és közepes méretű országok csak asszisztálnának a nagyok egymás között lekártyázott döntéseihez, és ne lenne lehetőségük érdekeik érvényesítésére. Számos példa bizonyítja, hogy ha egy ország következetesen képvisel bizonyos elveket és politikákat, akkor erőfeszítéseit siker koronázza. Az északi országok és Hollandia szavára például mindig odafigyelnek környezetvédelmi vagy foglalkoztatáspolitikai kérdésekben. A kicsi Luxemburg pedig nagy tiszteletnek örvendő miniszterelnökének, Jean-Claude Junckernek köszönhetően méretét messze meghaladó mértékben szól bele a közösség döntéseibe.
Hazai sikerek
Bár a magyar Európa-stratégia továbbra is kidolgozatlan, és a hazai döntéshozók mind a politika, mind a gazdaság szintjén egyelőre inkább csak tanulják a hatékony európai uniós érdekérvényesítés fogásait, a tagság elmúlt három éve sikerekben sem szűkölködött.
■ A 2007-2013-as időszakra szóló költségvetés elfogadásakor sikerült megakadályozni, hogy az uniós GDP 1 százalékára csökkenjen a kötelezettségvállalás maximális mértéke, illetve számunkra kedvezőtlen módon, radikálisan átalakítsák a kohéziós politikát
■ A bányászati hulladékokról szóló irányelvben magyar kezdeményezésre szigorították a cián maximálisan megengedhető szintjét
■ Magyarország – a köztársasági elnöktől az alacsonyabb diplomácia szintekig széles körben kifejtett intenzív lobbizással – elérte, hogy egyelőre az Európai Bizottság szándéka ellenére sem kell beengednie a területére génmódosított kukorica-vetőmagot
■ Az Európai Unió legnagyobb kukoricatermelőjeként Magyarország elérte, hogy fennmaradjon az eddigi uniós szintű intervenciós kukorica-felvásárlási rendszer
Ha az osztrákoknak hiszünk, szerencsére még nincs késő, hiszen nekik is legalább öt évre volt szükségük az Európai Unióban, hogy koncepcionális kérdésekre is összpontosíthassanak. „A napi ügyek kezelése már nem okoz gondot, a tárgyalási mandátumok is időben megérkeznek, eljött viszont az idő a stratégiai gondolkodás felé való nyitásra” – igazolja vissza ennek a váltásnak a szükségességét egy Brüsszelben dolgozó magyar diplomata. Ez az igény részben abból a felismerésből táplálkozik, hogy mire a Miniszteri Tanács különböző munkacsoportjainak asztalára kerül egy-egy dosszié, rendszerint már korlátozott a lehetőség az egyedi nemzeti érdekek érvényesítésére. A tagállami lobbizás ezért általában már azelőtt megkezdődik, hogy az Európai Bizottság egy-egy jogszabály szövegtervezetét elkészítette volna. Erre példa diplomaták szerint a közösségi szabadalomra vonatkozó új bizottsági javaslat, az ugyanis szinte teljesen egybeesik a franciák indítványával. Ám az is nyílt titok, hogy a szolgáltatások szabad nyújtásáról szóló nagy jelentőségű irányelv is alapvetően egy francia-német háttéralku eredménye, miután a sokáig az ellenpólust képviselő szabadpiaci gondolkodású britek – általános vélemény szerint egy másik területen kapott engedményért cserébe – hozzájárultak az eredeti verzió felvizezéséhez.
Ahhoz azonban, hogy a magyar uniós diplomácia gépezete időben fel tudjon pörögni, nem ártana Brüsszeltől függetlenül is tudni, mit is akarunk valójában. Ebből a szempontból nagy jelentősége lehet a magyar európai politikai stratégiának, amelyről jelenleg folyik az egyeztetés. Azt kevesen vitatják, hogy hazánknak – viszonylag kis méretű és rendkívül nyitott gazdaságként – alapvetően az európai integráció mélyítése az érdeke. Ez szinte természetszerűleg kínálja magát az egységes piac területén, ahol a magyar európai diplomácia kezdettől fogva azért küzd, hogy az áruk és a tőke áramlásának szabadsága mellett a szolgáltatások és a személyek mozgása előtt is ledőljenek a korlátok, és minél átláthatóbb legyen a szabályozás. A szabad kereskedelem igenlésének tekintetében nincs sok különbség a csehekhez és a lengyelekhez képest, ám Budapest Prágától és Varsótól eltérően jól felfogott érdekből Európa politikai egyesülésének is híve. Ezért is támogatja jelenlegi formájában az alkotmányos szerződést, illetve annak gyors elfogadását, és részben ezért is írta alá – a közép- és kelet-európai új tagországok közül egyébként egyedüliként – azt a nyilatkozatot, amely kiáll az európai szociális modell megőrzése mellett. Hazánk integráció-párti voltában ugyanakkor érezhetően az a törekvés is szerepet játszik, hogy ha az Európai Unió esetleg több, különböző sebességű részre szakadna, az ország inkább a kemény maghoz, és ne a perifériához tartozzon.
Balázs Péter. „A brüsszeli magyar EU-képviselet munkatársai jó munkát végeznek, itthon viszont a kormányzati döntéshozatalból hiányzik a stratégiai gondolkodás.”
HITELESSÉGI PROBLÉMÁK. Bár Magyarországot az alapító hatok körében is egyre gyakrabban sorolják a szövetségeseik közé, brüsszeli megfigyelők szerint azért akadnak hitelességi problémák a magyar európai politizálásban. Nehezen magyarázható meg például az, hogy miközben Budapest volt az egyik legkeményebb kritikusa a szabad munkavállalás korlátozásának a régi tagállamokban, az újak közül egyedüliként nem nyitotta meg teljesen a munkaerőpiacát a 2007. január elsején taggá vált Bulgária és Románia munkavállalói előtt. Különösen ellentmondásosnak tűnik ez a lépés annak fényében, hogy Iván Gábor szakállamtitkár, a Külügyminisztérium európai igazgatója egyenesen hazánk sikerei közé sorolja, hogy annak idején a csatlakozási tárgyalásokon a munkaerő-piaci korlátozásokat 2+3+2 évben határozták meg 7 év helyett. Sőt, szavai szerint az is nem kis részben magyar eredmény, hogy az első felülvizsgálat alkalmával Írország, Nagy-Britannia és Svédország után újabb öt ország teljesen, Dánia és Norvégia engedélyhez kötve ugyan, de szintén megnyitotta munkaerő-piacát, Franciaország, Luxemburg és Belgium pedig könnyítette a munkavállalás feltételeit.
A magyar eurókonvergencia lassú üteme, sőt tavaly év végéig fordított iránya – azaz az államháztartás egyre növekvő hiánya – szintén komoly kétségeket ébreszt az országgal szemben, és brüsszeli források szerint tovább gyengíti a magyar uniós politika hitelességét. Utóbbi megrendülését a gazdaság szereplői is megérzik. Takács János, az Electrolux Lehel Kft. vezérigazgatója, a hazánkban megtelepedett multinacionális cégeket tömörítő Magyar Európai Üzleti Tanács (HEBC) soros elnöke például elismeri: nehezíti a cégek helyzetét, hogy gazdasági éltanulóból a versenyben lemaradó, a konvergenciakritériumok nem teljesítése miatt ostorozott ország lettünk. „Sokkal könnyebb úgy kiállni az érdekeinkért Brüsszelben, ha itthon megbízhatóan mennek a dolgok” – szögezi le a magyarországi Electrolux első embere. Takács mindazonáltal alapvetően elégedett a magyar gazdasági érdekérvényesítéssel, s véleménye szerint hazánk a méretéhez és a helyzetéhez képest érzékelhető eredményeket ért el az unióban. Ez talán részben annak is köszönhető, hogy a magyar európai parlamenti képviselők – és ezt a példát az itthoni politikusok is követhetnék – párthovatartozásuktól függetlenül képesek együtt dolgozni a magyar célokért.
Takács János. „Nehezíti a cégek helyzetét, hogy gazdasági éltanulóból a versenyben lemaradó, a konvergenciakritériumok nem teljesítése miatt ostorozott ország lettünk.”
Az egyeztetés hiánya azonban nem csupán a politika köreiben jellemző. A hazai gazdaság szereplői Fodor István, az Ericsson Magyarország elnöke szerint szintén nagyon individualisták, amiből az is következik, hogy gomba módra nőnek a lobbiszervezetek. Ez pedig rossz sorrend, az első helyen ugyanis az össztársadalmi érdeknek kellene állnia, s abból kellene levezetni a szűkebb csoportérdekeket. Fodor úgy tapasztalja, hogy a lengyeleknél, a cseheknél és a szlovákoknál nagyobb az összetartás, az együttműködési készség, így hatékonyabban tudják érdekeiket is képviselni.
FÉLRESIKLOTT IRÁNYELV. Mindazonáltal az uniós tagság első három éve alatt minden hazai probléma és összehangolatlanság ellenére EU-szinten eddig nem hoztak meg olyan döntést, amely Magyarország érdekeit súlyosan sértette volna. A legnagyobb kudarc talán a szolgáltatási irányelvnél érte a budapesti kormányt, mivel az az eredeti markánsan piacbarát megközelítéshez képest végül igencsak erősen félresiklott. Ez azonban inkább az ellenérdekelt nagyok – Németország és Franciaország – kiemelkedő érdekérvényesítési képességét dicséri, nem pedig a magyarok melléfogásának a bizonyítéka.
A körülményekhez képest kifejezetten kedvező eredménnyel ért véget viszont a 2007 és 2013 közötti uniós pénzügyi időszakról folytatott vita, ahol a magyar kormány végig reális, következetes álláspontot képviselt, és aktívan részt vett a megoldások megtalálásában is. Meglehetősen éles kontrasztot mutatott a magyar és a lengyel kormány taktikája, utóbbi ugyanis időről időre hajlamos a „dupla vagy semmi” végletes álláspontjára helyezkedni uniós döntésekben.
Tekintélynövelő sikert hozott Budapest számára a vegyi anyagok szabályozásáról szóló irányelv (angol rövidítéssel REACH) elfogadása is, miután a tagállamok és az Európai Parlament egy közös magyar-brit kezdeményezésnek utat engedve jóváhagyta az „egy anyag – egy regisztráció” elvét. Ez az egyszerűsítés elsősorban a vegyiparban érdekelt kis- és középvállalkozások dolgát könnyíti majd meg, és számottevően csökkenti az adminisztrációs költségeiket is. Emellett Magyarországnak jó néhány környezet- és fogyasztóvédelmi jogszabály, illetve agrárrendelkezés esetében is sikerült érvényesítenie sajátos érdekeit (lásd külön).
Ami a közös európai agrárpolitika megreformálásának ügyét illeti, a magyar agrárdiplomácia váltakozó sikerrel vívja csatáit. Budapest érezhetően igyekszik a lehető legtovább hasznot húzni a régi közös mezőgazdasági politika kínálta előnyökből, hogy termelői minél kedvezőbb versenyhelyzetben várhassák a támogatási rendszer piaci alapokra helyezését, ami nyilvánvalóan elkerülhetetlen. A mezőgazdasági politikánál ugyanakkor, ha lehet, fokozottan érvényes az, hogy elsősorban a hazai szereplők érdekérvényesítési képességétől függ, végül mi jelenik meg a brüsszeli döntéshozatalban nemzeti érdekként, s abból aztán mi csatornázódik be később az uniós döntésekbe.
Uniós reformok és magyar érdekek
Megoszlanak manapság a vélemények a tekintetben, hogy hazánk még mindig a közép- és kelet-európai régió reform-élbolyához tartozik-e, ahogyan a kilencvenes évek közepén, vagy már leszakadt az élmezőnytől. Az elbizonytalanodás egyik leglátványosabb példája volt, amikor Magyarország, miközben sürgette, hogy az unió régi tagországai mielőbb oldják fel a magyar munkavállalók előtt a munkaerő-piaci korlátozásokat, ennél is fontosabb volt a számára, hogy a maga részéről fenntarthassa ugyanezeket a korlátokat a Romániából Magyarországra jönni szándékozókkal szemben. A szolgáltatások szabad áramlását célzó irányelv esetében sem küzdöttünk határozottan a teljes liberalizációért, mivel fél szemmel már akkor is azt figyeltük, nem indulnak-e meg felénk is keletről az olcsóbb szolgáltatók.
„Magyarország többé nem nevezhető az EU egyik reformállamának: az uniós gazdasági reformokat már csak a retorika szintjén támogatjuk, miközben a döntéshozatal során éppen hogy a szerzett jogokat akarjuk megőrizni” – hangsúlyozza például Szent-Iványi István, az Európai Parlament SZDSZ-es képviselője. Úgy véli, jellemző példája ennek, hogy az uniós költségvetés felülvizsgálatának vitájában valójában azt szeretnénk, ha nem lenne semmilyen komolyabb változás. Ám ilyen példa az árampiaci liberalizáció kérdése is, ahol szintén a lassítást támogattuk, vagy a klímavédelmi megállapodás, amely esetében nem fogadtuk el, hogy 2020-ban már minden egyes tagállamnak energiaszükséglete 20 százalékát megújuló energiából kelljen fedeznie. A kukorica-intervenció eddigi rendszerének fenntartása érdekében ellenben keményen harcoltunk. A liberális eurohonatya szerint persze nem lógunk ki a sorból: az unió új tagállamai közül ma már lényegében csak Észtország teljes mértékben reformpárti.
Ezzel szemben Takács János, a Magyar Európai Üzleti Tanács (HEBC) soros elnöke szerint hazánk az EU-ban egyértelműen reformpárti országok közé tartozik. „Az Electrolux vezérigazgatójaként többször is elmondtam már, hogy néha pápábbak akarunk lenni a pápánál, annyira igyekszünk minden szabály átvételében. Persze fontosak például a környezetvédelmi regulák, de figyelembe kell venni azt is, hogy milyen hatással lehetnek a versenyképességünkre, s más tagállamokhoz hasonlóan esetleg mi is körültekintőbbek lehetnénk egy-egy szabályozás bevezetésénél” – figyelmeztet Takács a „túlzott reformpártiság” esetleges hátrányaira.
